Régóta szerettem volna élőben látni egy angol bajnoki mérkőzést, és ez a vágyam teljesült is, hiszen egy jó barátommal közösen a helyszínről néztem meg a Burnley–Chelsea Premier Liga-összecsapást. Az alábbiakban a beszámolóm következik a városról, a hangulatról, a közegről, a meccsről.
Kezdjük azzal, nem egyszerű kijutni egy Premier Liga meccsre. A kedvenc csapatom, a Liverpool mérkőzéseire szinte esélytelen jegyet szerezni, de más bajnokikra sem egyszerű. A Burnley-meccsre csak október 18. után lehetett jegyet kapni, addig a szurkolói hűségponttal rendelkezők válthatták meg a jegyüket. Végül sikerült megvenni a jegyet, ami nem volt kimondottan drága az ottani árakhoz képest, hiszen 30 fontba került. Bradfordból mentünk Burnleybe, az út nagyjából ötven percig tartott, de a jegy oda-vissza belekerült 30 fontba, ami ugyanannyi, mint maga a meccsjegy. A vonaton már gyülekeztek a szurkolók, folyt a sör, a barátommal, akivel mentem, mi is elfogyasztottunk kettőt-kettőt, hogy kellő hangulatba kerüljünk.
Burnley nem olyan nagy város, a Wikipédia szerint hetvenezer ember lakja, olyan sok mindenre nem is lehetett számítani. Egy sétálóutca van, a meccs kezdetéig sétáltunk, benéztünk egy helyi shopba, és vettem magamnak egy sálat a meccsre. Praktikusnak is tűnt, mert csontig hatolt a hideg. A kinti járkálásban elfáradtunk, úgy döntöttünk, megiszunk még egy sört. Burnleyben három-négy meccsnézős bár van, ahol gyülekeznek a szurkolók, kiválasztottuk az egyik szimpatikus helyet, és bementünk. A helyiségben egy tűt nem lehetett leejteni, csak állni lehetett már. A kiszolgálók is mezben, középkorú férfiak, nők ittak, beszélgettek. Megittunk egy sört, és élveztük a hangulatot, majd fél négy körül úgy döntöttünk, ideje indulni. Egy kellemes negyedóra múlva megérkeztünk a stadionhoz, pár lovasrendőr ügyelt a rendre. A stadion kicsi, mindössze huszonkét ezres a befogadóképessége. A bejutás túlzottan simán ment, át sem nézték a táskáinkat, bármit bevihettünk volna. Voltam már olasz bajnokin, magyar bajnokin is, ott tüzetesen átvizsgáltak, megmotoztak, itt semmi ilyesmi sem történt. A büfében vettem magamnak rágcsát a meccsre, és elfoglaltuk a helyünket. Meglepő, fura élményként hatott, mennyire közel is vagyunk a pályához. Tévében lehet látni, se kerítés, se futópálya, semmi nincsen, de akkor is megdöbbentő volt látni és átélni ezt. Nagyjából a tizenhatos és a félpálya között foglaltunk helyet, de tökéletesen lehetett látni mindent.
A csapatok fél öt előtt pár perccel bevonultak, kézfogás, és kezdetét is vette a mérkőzés. Mindenki állva maradt a részünkön, így nekünk sem maradt más választásunk. Az első húsz perc gyengén kezdődött, tapogatóztak a csapatok, az iram sem volt olyan hatalmas. Csodálkoztam is, na tessék, ez lenne a híres angol bajnokság? Aztán a semmiből a Burnley középhátvédje eladta a labdát, Pulisic megszerezte, és belőtte élete első angol bajnoki gólját. A vendégszurkolók örültek, a hazaiak csendesen fogadták a tényt. A bekapott gól megtette a hatását, a Burnley fokozta a tempót, nagyon iramra kapcsolt, és Barnes két óriási helyzetet kihagyott, nem sokon múlott, hogy átvegye a vezetést a hazai csapat. A lelátókról jött a come on Burnley, come on Burnley, come on Burnley, de a 45. percben egy újabb hazai hiba: Pulisic megszerezte a második gólt is. Jöhetett a szünet. Elmentem, vettem egy forró teát, de csak akkor tudatosult bennem, amikor belekóstoltam, hogy ez angol tea, tejjel. Ennek ellenére meglepően kellemes, finom volt.
Élőben sokkal könnyebben és jobban meg lehet figyelni egy-egy játékos mozgását, helyezkedését, ki hogyan, merre tolódik. Feltűnt, Marcos Alonso mennyire gyengén játszik, és hogy az ő oldalán lehetne keresnivalója a Burnleynek, de ezt nem tudta kihasználni a hazai csapat. Marcos Alonsót egyébként elsőnek cserélte le Lampard.
A második félidőt nagy elánnal indította a Burnley, de újfent a Chelsea volt eredményes, és Pulisic megszerezte a harmadik gólját. Eldőlt. Két perccel később pedig Willian is betalált, így már négy-nullára vezettek a vendégek. Ez egyébként nem adott valós képet a meccsről, hiszen nem játszott alárendelt szerepet a Burnley, a helyzeteit könnyedén kihagyta, a Chelsea-ben pedig Pulisic remek napot fogott ki.
A vendégcsapat könnyedén tartotta a labdát, Lampard cserélt még kettőt, és úgy tűnt, vége is a mérkőzés érdemi részének. Mason Mount kiválóan irányította a csapatot, remek labdákat osztott, de Kovacic játéka is meggyőző volt.
A 86. percben Jay Rodrigez rúgott egy irgalmatlan nagy gólt, ennyit megérdemelt a hazai csapat. Nem sokkal később McNeil is betalált, így két gólra zárkózott fel a Burnley, és lett némi izgalom. Ha tíz perccel hamarabb jönnek ezek a gólok… Nem sokon múlt így sem, hogy harmadikat is rúgjon a Burnley, erre azonban nem került sor, így a Chelsea végül megérdemelten nyert. A xg-ben egyébként jobban szerepelt a Burnley 1,9–1,2 volt a várható gólok száma, tehát lehetett volna ez egy sokkal szorosabb meccs is. Pulisic klasszisa és a Burnley pocsék helyzetkihasználása döntött.
Összességében megérte kimenni, felejthetetlen élménnyel lettünk gazdagabbak, láttunk egy kiváló mérkőzést, a meccs egyes periódusaiban nagyon magas színvonalú, gyors, pörgős játék alakult ki. Amit örömteli eseményként éltem még meg: hogy ez a csapat tényleg egy család. A kivetítőn megjelentek azok a szurkolók, akik nemrégen hunytak el, közösen megemlékeztek róluk, és a születésnaposokat is bemondta a hangosbemondó. Ez szívmelengető lehetett mindenki számára, úgy éreztem, én is egy családtag vagyok a több tízezer ember között.
Továbbá ezt a Chelsea-t élmény volt nézni, hiszen ügyes, tehetséges, sokra hivatott játékosokból áll a kerete, a Burnley pedig egy szimpatikus kiscsapat benyomását keltette, amely harciasságban, tempóban képes bárkivel felvenni a versenyt.
Végezetül beültünk egy helyi bárba, rendeltünk egy finom sört és egy hamburgert, és elfogyasztottuk a kellemes melegben.
Fotók: Magyari Gábor
