Háború fekete-fehérben – I. rész

Közel ötven éve már annak, hogy két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió nem csak katonai és ideológiai téren feszült egymásnak, hanem egy egész meglepő színhelyen is, a sakktábla mellett. Két hosszabb cikkben foglalkozunk azzal, hogy egy olyan békés játék, mint a sakk, hogyan fajulhat diplomáciai botrányokig, és hogy milyen vékony a jég az őrület és a zsenialitás határán. Az első részben az 1972-es, mára már legendássá vált döntőhöz vezető göröngyös utat vesszük szemügyre, a második felvonásban pedig részletesen megismerhetjük egy lángelme csúcsra jutását, majd kiégését.

Az 1970-es években a diplomáciai területekre újra erősen rányomta a bélyegét a hidegháború, megváltoztak a szövetségi rendszerek. Richard Nixon amerikai elnök történelmi jelentőségű látogatást tett Kínában, valósággal körüludvarolta a kommunista nagyhatalmat, mert azt remélte, hogy az USA fölénybe kerülhet a Szovjetunióval szemben. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió ugyan tárgyalásba kezdett a stratégiai fegyverrendszerek korlátozásáról, ám a SALT-tárgyalások ellenére továbbra sem bíztak egymásban. Az amerikai közvélemény háborgott. Amerikai katonák ezrei haltak meg Vietnamban, és hamarosan kipattant a Nixont is megbuktató Watergate-botrány. Az amerikaiak olyan szokatlan hősöktől várták a reményt, mint Muhammad Ali, így örömmel vették volna, ha más példaképek is színre lépnek.

Bobby Fischer már kisgyerekként is zseniálisan sakkozott, tizenhárom éves korában győzött a nyílt amerikai junior bajnokságon, így ő lett a legfiatalabb bajnok. Egy évvel később már az amerikai felnőtt bajnokságot is megnyerte, ez minősítette őt a zónaközi versenyre, megtette az első lépést a világbajnoki cím felé vezető úton. Mindenki legnagyobb meglepetésére Fischer az ötödik helyen végzett, és elnyerte a nagymesteri címet, a sakk történetében a legfiatalabbként. Ez azt is jelentette, hogy egyike volt a hat világklasszis játékosnak, akik bejutottak a világbajnok-jelöltek versenyére. Fischer azonban éveken keresztül bojkottálta ezeket a minősítő versenyeket, mivel úgy érezte, hogy azok túl rövidek, és komoly gondot okozna, ha valaki átmenetileg kiesne a formájából.

16

A 14 éves Bobby Fischer, az amerikai felnőtt verseny győztese

1972-ben változtatott az álláspontján, és visszatért a reflektorfénybe. Addigra már nyolcszoros amerikai bajnok volt, és most már világbajnok akart lenni. Azt a reményt táplálta az amerikai közvéleményben, hogy ő a világ legnagyobb sakkozója, és nemsokára megszerzi a világbajnoki címet is, mivel az valójában őt illeti meg. A döntőt megelőzően Fischer rendkívül látványos módon intézte el az ellenfeleit. Három mérkőzéssorozat során csupán egyetlen játszmát veszített, és felkészülése a sakk történetének egyik legnagyszerűbb diadalmenete lett. Huszonöt esztendő óta először fordult elő, hogy nem szovjet állampolgár hívta ki a világbajnoki cím védőjét. Az amerikaiak kezdték elhinni, hogy ennek a nagyszájú, nem igazán szalonképes módszereket alkalmazó brooklyni férfinak tényleg van esélye arra, hogy legyőzze a félelmetes szovjet szellemi erők képviselőjét.

A politika szolgálatában

Izland fővárosa, Reykjavík nyerte el a jogot arra, hogy megrendezze a nagy mérkőzést. A külföldi sajtó képviselői elözönlötték a várost, a nagy összecsapás világszerte felkeltette az emberek érdeklődését. Fischer képe megjelent a legnagyobb magazinok címlapján, irt róla a Life, a Newsweek és a Time is. A boltokban hiánycikké vált a sakktábla, dalok születtek a játékról és a sakk minden korábbinál népszerűbbé vált. Bár a csatatereken ekkoriban hallgattak a fegyverek, a sajtó és az amerikai közvélemény igazi háborúnak tekintette az összecsapást. Fischer szerint a mérkőzés során „a szabad világ küzdött meg a hazug, csaló és képmutató oroszokkal”. Richard Nixon üdvözlő táviratot küldött Fischernek, és biztosította a sakkozót támogatásáról. A felkészülés ideje alatt Szpasszkij is érzékelte a szovjet vezetés politikai nyomását, de ő nem érezte személyes ügyének az elkeseredett rivalizálást. Ellentétben Fischer harcias magatartásával, Szpasszkij úgy vélte, hogy csupán a világ két legjobb sakkjátékosa fogja összemérni a tudását. Az idő múlásával azonban kiderült, hogy noha összecsapásuk látszólag valóban a hidegháborús küzdelem egyik nagy drámájának tűnhetett, egyik játékos sem képviselte teljes mértékben hazája politikáját. Bár Fischer kiváló játékosnak számított, csak nagyon nehezen lehetett felhasználni az amerikai propagandacélok érdekében. Szpasszkij orosz hazafiként gyűlölte a bolsevikokat, és nem volt hajlandó belépni a kommunista pártba.

Az elmék nagy háborúja

Képkivágás

Borisz Vasziljevics Szpasszkij, szovjet nagymester

1972. június 21-én Szpasszkij és csapata megérkezett Izlandra, hogy a július 1-jére tervezett első játszma előtt legyen idejük hozzászokni a helyi viszonyokhoz, Szpasszkij azonban hiába várt Reykjavíkban, mert Fischer egyszerűen eltűnt. Lemaradt a repülőgépről és elbújt az egyik barátja házában New Yorkban. Az egész világ visszafojtott lélegzettel várta, hogy most mi lesz. Fischerről mindenki tudta, hogy nagyon nehezen kezelhető. Gyakran úgy cirkuszol, mint a hetvenes évek rocksztárjai. Teljesen kiszámíthatatlanul viselkedett: gyakran elfogta a depresszió, a mélységes kiábrándultság és az üldözési mánia. Miközben Fischer mind jobban kételkedett magában, egyre nőtt a követeléseinek a listája. Pontosan tudni akarta, hova állítják majd a kamerákat, részletes beszámolót kért a fényviszonyokról, az árnyékok vetüléséről és az asztal felületének minőségéről. Erősen tartott a repüléstől is, mivel biztosra vette, hogy a szovjetek megpróbálják felrobbantani a repülőgépét. A gépen friss narancslevet kért, de ragaszkodott ahhoz, hogy a narancsokat az ülése mellett préseljék ki, nehogy valaki megmérgezze az italát. Az idő haladtával az oroszok arra a meggyőződésre jutottak, hogy az amerikai könyörtelen lélektani hadviselésbe kezdett Szpasszkij ellen. A világbajnoki cím megszerzése mindennél fontosabb volt ugyan Fischernek, ám valójában nem tehetett arról, hogy idáig fajultak a dolgok. A saját ellenőrizhetetlen, megszállott személyisége rabja lett. A tökéletesség bűvkörében égve megpróbált mindent, még a lehető legkisebb részletet is gondosan szabályozni.

Fischer követelései szakadatlanul áramlottak New Yorkból. Az izlandi szervezők megijedtek, hogy az amerikai végül el sem jön, ezért a bajnokság megnyitóját elhalasztották július 4-re. A szovjetek igencsak nehezményezték ezt a döntést. Azt is felvetették, hogy Fischert diszkvalifikálni kellene a távolléte miatt. Szpasszkij azonban tántoríthatatlanul ragaszkodott ahhoz, hogy lejátsszák a mérkőzést, és elfogadta a halasztást. Fischer azonban még mindig nem volt elégedett. Már egész közel jártak a verseny új időpontjához, és a sajtó egyre nagyobb érdeklődéssel követte az eseményeket, amikor az amerikai sakkozó még magasabb pénzdíjat követelt az izlandi vendéglátóktól. Ahhoz is ragaszkodott, hogy korlátozzák a tévéközvetítést, és hogy a nézők által kifizetett összeg harminc százalékát ő és Szpasszkij kapja.

Felkészülés a harcra

iceland-1972-chess-piece-world-map-sport-chessmen-pieces-1v-n23544--8810-p[ekm]320x249[ekm]

Az 1972-es összecsapás emlékére kiadott bélyeg Izlandon

A világsajtó persze beszámolt az utolsó napok eseményeiről is. Jim Slater, a sakk elkötelezett híve, dúsgazdag brit pénzember a rádióból értesült a nehézségekről, és megduplázta a pénzdíjat. Slater komoly szerepet játszott abban, hogy a sakk elterjedt az Egyesült Királyságban. Később ezt nyilatkozta: „Fischerről tudjuk, hogy hálátlan, durva és talán őrült is. Ez azonban cseppet sem zavart engem, mert nem őmiatta léptem közbe. Nem azért segítettem, mert udvariasan kérte. Nem azért, mert hálás volt. Azért avatkoztam be, mert Fischer kihívást intézett a legyőzhetetlennek tűnő oroszokhoz, és ez jó volt a sakk számára.” A két nagymester immár minden korábbinál nagyobb összegű pénzdíjért szállhatott harcba. Ennek ellenére még most sem volt biztos, hogy Fischer eljön. Izland úgy döntött, hogy az utolsó pillanatban felhívják a Fehér Házat, mert abban reménykedtek, hogy Washington majd csak jobb belátásra bírja Fischert. Henry Kissinger hívásának kezdő mondatai azóta világhírűvé váltak: „Most a világ legrosszabb játékosa hívja a világ legjobb sakkozóját. Amerika azt akarja, hogy menj és győzd le az oroszokat.” Fischer úgy viselkedett, mint a katona, aki parancsot kapott a támadásra. Később azt mondta a rajongóinak, hogy úgy döntött, a nemzet érdeke fontosabb, mint a sajátja. Az izlandi szervezők egy emberként lélegeztek fel, amikor Fischer végre megérkezett. A sakk udvariassági előírásai elvárják, hogy a szemben álló felek személyes jelenlétükkel tiszteljék meg a sorsolás szertartását, amikor is eldől, ki kezd világossal az első Játszma során. Fischer azonban inkább elment aludni a hotelszobájába, és maga helyett William Lombardy nagymestert küldte. Az oroszok ezen úgy felháborodtak, hogy megint úgy tűnt, le fogják fújni az összecsapást…

…folytatás következik…