Idén, 28 év után ismét Európa Bajnokságon szerepelt a női röplabda válogatott. A belga-holland közös rendezésű kontinenstornán a csapat a legjobb tizenkettőbe is bekerült, de sajnos a németektől elszenvedett vereség után búcsúztak a bajnokságtól. A válogatott liberóját, a volt ELTE-hallgatót, Kötél Dórát kérdeztük.
Sokaknak még csak nézőként sem adatik meg a lehetőség, hogy ellátogassanak egy Európa Bajnokságra, nemhogy versenyzőként. Így először arról szeretnélek kérdezni, hogy milyen érzés egy EB-n játékosként szerepelni?
Nekünk különösképpen jó volt, mivel tényleg hosszú évek óta most került ki a válogatott. Igazából kettős érzésünk volt, szerettük volna bebizonyítani, hogy nem véletlenül jutottunk el ide, hiszen a selejtezők alkalmával kellett hozzá a szerencse is. Sokan mondták, hogy csak azért jutottunk ki, mert a franciák nyertek Izrael ellen, és nem biztos, hogy az EB-n a helye a magyar válogatottnak. Persze ez azokra volt jellemző, akik nem bizakodtak, vagy már rég lemondtak erről a sportágról. Szóval mindenféleképpen be szerettük volna bizonyítani, hogy ott a helyünk az EB-n. Emellett tisztában voltunk azzal, hogy ez egy másik szint olyan kategóriás csapatokkal, akik évekre – fényévekre – vannak tőlünk mind anyagilag, mind tudásban. Mindemellett féltünk is és tudtuk reálisan, hogy a csoportban nem lesz esélyünk például a törökök ellen. Közben meg volt bennünk egy bizonyítási vágy. Ez nagyon kettős volt: nem szerettünk volna elkeseredni, ha kikapunk, de jót szerettünk volna játszani és hála az égnek, az Azerbajdzsán elleni meccset meg is tudtuk nyerni. Ezután pláne úgy éreztük, bebizonyítottuk, hogy a legjobb tizenkettőben a helyünk.
Említetted az Azerbajdzsán elleni meccset, ahol 3-1- es (16, -26, 22, 16) győzelmet arattatok. Ezután milyen érzés volt lejönni a pályáról?
Igazából szerintem fel sem fogtuk az elején, hogy akkor ez így megtörtént. Ugye már a vezetőség itthon is, amikor bármelyik média megkereste őket, akkor hangsúlyozták, hogy az azeri csapat az, amelyiket meg kell vernünk és így tudunk tovább jutni. Láttuk az azerieket már korábban is játszani, valamint én is játszottam már ellenük néhány éve egy olimpiai selejtező alkalmával, ahol sima mérkőzésen, 3-0-ra megvertek minket, így mindenki félve ment fel a pályára, hogy itt most bizonyítani kéne. A szövetségi kapitány, Jan De Brandt testvérének a halála is rányomta a bélyegét a csapaton belüli hangulatra, de közben minden erőnkkel azon voltunk, hogy nyerjünk, és hogy sikerült, nem is igazán tudtuk feldolgozni. Erő feletti dolgokat mozgósítottunk és nyertünk, utána pedig a föld fölött jártunk 10 centivel, annyira boldogok voltunk. Már kicsekkoltattak minket a szállodából, a kulcsok sem voltak jók a szobáinkhoz, a papírjaink között pedig az szerepelt, hogy utazás a meccs után a repülőtérre. Ezeken mosolyogtunk, mindenki úgy volt vele ott kint is, hogy mi nem fogunk nyerni. Ilyenkor pedig önbizalmat ad, hogy mégis sikerült, volt végre valami, amit mi is fel tudtunk mutatni. Nyertünk és nem hiába vagyunk itt. Büszkeséget éreztünk.
Egy EB-n, amikor nincs meccsetek, volt-e alkalmatok kikapcsolódni esetleg várost nézni, vagy szoros volt az ütemtervetek?
Városnézésre volt alkalmunk. Már három nappal a meccsek előtt kiutaztunk és minden nap biztosítottak egy edzést. A meccs előtti napon ez délelőtt volt és utána a délután szabad volt, így alkalmunk nyílt bejárni Antwerpent. Jólesett a városnézés, mivel 4 hónapig be voltunk zárva hotelekbe, egy csapatépítő programnak is jó volt a kötetlen kikapcsolódás. Szoros volt a beosztás, koordináltan ment a dolog, így az edzések időpontján nem tudtunk variálni. Minden csapatnak egy órája volt edzeni, így volt 5 percünk edzés után kiszaladni az öltözőbe, átöltözni és irány a busz, ami minket lerak és veszi is föl a másik csapatot.
Az egy órás edzések hogyan néznek ki? Az előző meccs gyengeségeire koncentrálódik vagy inkább átmozgató-jellegű?
Hát akkor már igazából nincs lehetőség arra, hogy a hibákat kijavítsuk. Az átmozgatásnál azért egy kicsivel több fér bele az egy órába, néhány gyengébben menő elemet, de általában a nyitást és a fogadást, tehát az alapokat gyakoroljuk, viszont nincs idő 6-6 ellen felállni és csapatgyakorlatozni. Többnyire elméletben vagy a videozások alkalmával, valamint a meccs előtti meetingeken van lehetőség átbeszélni, hogy mi nem jó, min kéne javítani. De amikor meccs van és egy-két óra gyakorlási lehetőség, akkor már nem. Erre voltak a felkészülési mérkőzések és az előző 4 hónap. Ott élesben már nem lehet nagyon belenyúlni a dolgokba.
Te milyen elvárásokat támasztottál magad felé, mielőtt kiutaztatok az EB-re?
Az én posztomon – liberó vagyok – nincsenek látványos dolgok, nem szerzek pontot, nem tudok kitűnni nagy ütésekkel, csak a védekezésben és a nyitás-fogadásban veszek részt. Az sem könnyű, ha valami hiba van a játékomban, akkor azt ki tudjam javítani; más poszton több játékelem van. Tartottam a meccsektől, a nyitásoktól, ütésektől, hiszen nem ehhez a szinthez vagyok szokva, így arra koncentráltam, hogy ha nem is megy annyira pontosan a bejátszás, akkor se bizonytalanodjak el és ne az legyen, hogy belül feladom, hanem mindenképpen önbizalommal menjek föl a pályára és azt mondjam, hogy igen is ide való vagyok. Magam elé azt állítottam, hogy egy jó játékot mutassak meg, még ha hiba is van benne, azt próbáljam kijavítani és egy jó alapjátékot nyújtani. Hiszen ha csak egy kicsit is elbizonytalanodik az ember, azt kegyetlenül kihasználják, és csak rá játszanak. Vannak pillanatok, amikor leírom magam belül, hogy erre nem vagyok képes, de megpróbálom erről elterelni a gondolataimat. De szégyenkezni való nem volt, normál, stabil játékot játszottam végig.
Van valami meccs előtti rituálé, amivel bíztatod magad vagy egy kabalád?
Én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, hogy vannak ilyenjeim, mert akkor legalább lenne valami, amibe kapaszkodhatok. Mindig csodáltam azokat az embereket, akik csinálnak valamit és ettől úgy gondolják, hogy jobb lesz. Sok esetben ez jó is lehet, ha megfelelő önbizalommal azt mondja, ebben hiszek és ettől jobb lesz a meccs. Nekem sajnos ilyenek nincsenek, így próbálok koncentráltabb lenni, összpontosítani, összeszedni a gondolataimat, mi volt a megbeszélésen, mire kell figyelni. Fejben rákészülök, de külön kabaláim és rituáléim nincsenek.
Mesélj arról, hogyan került a röplabda az életedbe. Miért pont erre a sportágra esett a választásod?
Ez is már egy régi történet… 7 éves koromban kezdtem röplabdázni, mert sportiskolába jártam Székesfehérváron, és ott kötelezően kellet egy sportágat űzni délutáni elfoglaltságként. A kosár- és a röplabda között lehetett választani, és mivel már a nővérem két éve a röplabdát választotta, így az már benne volt az életünkben. Ő edzésről hazaérve átadta nekem, amit tanult, megmutatta, milyen érintések vannak, és hogyan tegyem a kezem. Kedvet kaptam és nem volt kétség afelől, hogy a röplabdát fogom választani. És most már 21 éve ezt csinálom.
Ha adódik egy kis szabadidőd, azt mivel ütöd el? Mi a hobbid?
Amíg suliba jártam, szerettem azt, hogy volt a sport az életemben, de volt az ELTE, ami kizökkentett ebből, ahol a barátaimmal voltam. A fizikai megterhelés után az eszemet is használtam és a mentális dolgokra is került hangsúly. Szeretek eljárni a barátaimmal táncolni, ha van egy kis időm, de meccsek és edzések előtt semmiképp. Mostanában felvettem a párom új hobbiját, eljárok vele horgászni, ahol lehet lazítani és nagyon jól kikapcsol. Nagyon szeretek olvasni, de többnyire csak utazások alkalmával jut erre időm. Elkezdtem főzni, ebbe is jobban bele akarok mélyülni. Ez egy új szituáció, hogy nincs suli, így új hobbikat kell keresnem, ami kitölti a szabadidőmet. Eddig a suli és az edzések mellett nem sok mindenre jutott idő, este hazaértem és örültem, hogy leülök. Ezek inkább csak elfoglaltságok, mintsem hobbik, de bármit szívesen csinálok, ami szórakoztat és kikapcsol.
Említetted a sulit, rekreáció és egészségfejlesztés szakon végeztél. Miért ezt a szakot választottad?
Soha nem vonzott, hogy edző vagy bármilyen oktató legyek. Lehet, azért, mert 21 éve folyamatosan benne van a mozgás az életemben és szeretem azt, ha mind szellemileg, mind testileg igénybe vagyok véve. Nem volt célom, hogy az edzések mellett még oktassak is meg tanár legyek. Edző pláne nem lennék, hiszen látom, miket hoz ki az emberből az edzősködés, nem bírnám idegileg. Nagyon nehéz szakma lehet, és nem hiszem, hogy nekem való lenne. Három és fél évig jártam biológia szakra; szeretem a biológiát és szerettem volna kutató biológus lenni, de nem sikerült. Utána valami kötődést kerestem a bioszhoz. Nem mondom, hogy sok köze van a rekreációnak hozzá, de tanultunk anatómiát és élettant is, valamint mozgásos dolgokat is tartalmazott, ami ugye nem állt távol tőlem. Mesterszakot is szeretnék csinálni, de tudtam, hogy a válogatott meccsek el fognak húzódni október elejéig, valamint most költöztem ki Újpestre a klubváltás miatt, így gondoltam, nehéz lenne úgy elkezdeni az egyetemet, hogy az első hónapban nem tudtam volna bejárni, sem az előzetes, hivatalos dolgokat elintézni.
Most váltottál klubot, a TF csapatától az Újpesthez szerződtél. Ezt hogy élted meg?
Igazából jól éltem meg. A TF-nél minden megváltozott, elküldték az akkori elnököt és az edzőt is. Bizonytalan volt minden, amit az év végén felajánlottak és a válogatott miatt szerettem volna pontot tenni az ügy végére. Június elején úgy akartam elmenni a válogatottal, hogy van csapat, ahova visszajöhetek, így örültem, amikor az UTE megkeresett. Az előző évben egy nagyon szimpatikus csapatot láttam ellenfélként és az edzőt is szimpatikusnak találtam. A lakás-kérdés elhúzódott egy kicsit, de végül sikerült találni egy megfelelő helyet a stadionhoz közel. Könnyebb lett az életem ezzel a döntéssel.
Korábban játszottál már külföldön, pontosabban Franciaországban. Elképzelhetőnek tartod, vagy esetleg tervezed-e, hogy külföldi klubhoz igazolsz?
Mindig is benne volt az életemben, hogy ki kéne menni, főleg most, amikor nem köt már ide a suli. Amikor kimentem Franciaországba, akkor befolyásolta a döntésemet, hogy vissza kellett jönnöm, mivel felvettek rekreáció szakra. Így hazajöttem, hiszen nem szerettem volna úgy élni, hogy nincs a kezemben egy diploma. Kézen fekvő lett volna, hogy most, mikor befejeztem az ELTE-t, visszamegyek, de időközben lett egy párkapcsolatom, amit nem szívesen hagynék itt. Egyébként szeretem Franciaországot és jó volt ott játszani. Nővérem ugye már 5 éve kint van, ő is biztos segített volna. Mindig is tervben van a külföld, mert jól éreztem magam, de most már nem mennék el Magyarországról. Ha igen, akkor csak a párommal együtt, de az már a kettőnk döntése lenne.
Milyen egy csapatban játszani a nővéreddel? Könnyebbség, hogy veled van a válogatott meccsek alatt egy családtag, mint játékostárs?
Zsanettal már sokat játszottam együtt itt Magyarországon is, egy csapatban kezdtünk, Gödöllőn is együtt játszottunk, majd Franciaországba is követtem négy éve. Nem igazán tudom elmondani, hogy milyen érzés. Egyrészt könnyebbség, hogy ott van velem, de amikor beáll játszani, akkor már nem csak magamért, hanem már érte is izgulok. Ha én játszom be neki a labdát, akkor az tökéletes legyen. Ő ezt teljesen máshogy éli meg, teljesen más lelkileg, mint én. Mivel Franciaországban játszik, ezért ritkán van lehetőségünk találkozni, így jó volt ez a négy hónap, sokat voltunk együtt. Mindenki kérdezi, hogy közös-e a szobánk, de nem. Jó testvérek vagyunk, de megvannak a saját dolgaink és a saját szobatársunk már évek óta.
A jövőre nézve mik a terveid?
Szeretnék úgy beilleszkedni az új csapatba, hogy meghatározó játékos legyek, segíteni őket, hogy a tavalyi bajnokságban elért harmadik helyüket, vagy annál jobbat idén is elérjünk. Szeretném a jogsit is megszerezni, sokszor érzem szükségét, amikor utazgatok. A mesterszak is tervben van. Mostanában nézegetek állásokat, hogy úgymond átlagéletet kezdjek élni a röplabda mellett. De szeretném, hogy az átlag életemben is minél tovább szerepeljen a sport.
Gratulálunk a csapatnak, sok sikert a továbbiakhoz! Köszönöm a beszélgetést!
fotók: Hajdu Tamara
