A 8700 méter magasra oxigénpalack nélkül feljutó Klein Dávid mesélt nekünk a magashegyi régió misztikus világáról, az igazán “éles” helyzetekről és arról, hogy mi adott ekkor erőt neki. Az ELTE BTK filozófia szakos hegymászójától olvashattok…
Hogyan kezdted a pályafutásodat? Van-e olyan történet, hogy már a két éves Dávid is szekrények tetejére tört?
Érdekes, mert ilyen történet egyébként van… így még sosem kezdtem neki. Az első veszélyes kötéltechnikai mutatványom az volt, amikor a családomnak cirkuszt szerveztünk a húgommal. Az egyik mutatvány során két szék közé egy seprűnyelet tettünk és én azon akartam átsétálni. Mivel nehéznek tűnt, ezért egy ruhaszárító kötelet feszítettünk ki a bordásfal és a nagy piros szekrény közé. Persze nem tudtam azon a keskeny seprűnyélen átegyensúlyozni, így belekapaszkodtam a kötélbe, amitől az irgalmatlan nagy piros szekrény elkezdett dőlni rám. Én ekkor beestem a két szék közé. A szekrény fölső része, ami külön állt, átrepült az egész szobán, és a bordásfal felső részébe ékelődött, a szekrény többi része pedig a székre zuhant, ami alatt én voltam. A szék támlája átszúrta a szekrénynek az elejét és egy arasznyival felettem végül is megakadt. Az egész család közben leültetve végignézte ezt a mutatványt.
Majdnem nagyon rövidre sikerült az egész karriered…
Igen, majdnem. Aztán észrevettem a suliban is, hogy szeretem a fizikai erőfeszítéseket, de sosem izgattak a csapatsportok. Karatéztam, judoztam, tájfutottam és közben persze sokat kirándultam. Nagy inspiráció volt még a könyvek világa, rengeteget olvastam. Szerettem a kalandos leírásokat. Később a nővérem összebarátkozott egy „igazi sziklamászóval”, így tizenkét évesen természetszerűleg én is a kötél végére kerültem. Kipróbáltam a sziklamászást, és rögtön láttam, hogy megvan benne minden, ami nekem fontos.
Melyek a mászás legszebb pillanatai?
A mászás eléggé összetett elfoglaltság, aminek a során rengeteg élményt élünk át. Már az is kérdéses, hogy sportág-e. Én nem gondolom, hogy sport. Azt gondolom, hogy egy sporttevékenységre épülő, összetett lelki élményről van szó. Mondhatod, hogy a futásban is van lelki élmény, de ott általában a sporttevékenység háttere a lelki élmény. Itt pedig a sporttevékenység a lelki élmény háttere. Van benne teljesítmény persze, fogcsikorgató erőpróba, de közben kalandos, romantikus elfoglaltság, ahol nagyon hangsúlyos az esztétikai élmény.
Kicsit kifejtenéd ezt az élményt?
Egy hegynek rétegei vannak. Már az is érdekes, ahogy egy kultúrába beágyazódik a hegy. Más ez a közeg, ha Pakisztánba, Nepálba vagy Tibetbe mész. Vagy mondjuk a Tátrába. Ott van a fenyvesek, később a törpe fenyvesek vidéke, ahogy mész fölfelé. Átéled ezeket a hangulatváltozásokat és már érzed a fizikai erőfeszítést is. Ahogy haladsz felfelé, változik a táj, megváltozik az élővilág. Ha még feljebb kapaszkodsz, elkezd letisztulni a világ. Egyre inkább csak sziklából és jégből építkezik. Eljutsz oda, ahol már a víz nem mozog, megfagy. Tulajdonképp egy letisztult geometriai térbe kerülsz, éles sziklák és jég vesz körül. A szögletes formák, egyszerű, erős élmények és a kíméletlen szigor világa ez. De a szépségé, a belátásé, az elengedésé is. Egy himalájai csúcs legmagasabb régiója már szinte misztikus tér: ott már tényleg nincsen semmi. Többek közt levegő se. Épphogy csak vagy – a létezés határán. Ott csak nagyon rövid ideig lehetsz. Meglátogatod ezt a furcsa világot, vendégeskedsz ideig-óráig, ameddig engedi a szervezeted. Aztán visszatérsz, és újból megelevenedik a világ. Megint mozogni kezd a víz, mert megolvad. Meglátod az első sárdarabot. Később satnya fűszálakat, vagy zuzmót. Képlékeny, lágy, organikus dolgokat. Ez mindig rendkívüli élmény: látni, hogy nem csak sziklákból és jégből áll a világ. Utána pedig visszajössz ide és próbálsz lehozni valamit abból, amit átéltél odafent.
Valószínűleg nem mindig tűnik ez a világ ilyen nyugodtnak. Kerültél már olyan helyzetbe a hegyen, ami kilátástalannak tűnt?
Volt néhány olyan helyzet a mászó karrierem során, amire azt mondhatjuk, hogy éles. Ilyen volt a 2010-es jégomlás, amikor Várkonyi Laci barátom meghalt. Az a pillanat, amikor láttam, hogy összeroskad fölöttem a jégfal, és ez az irgalmatlan tömeg… ha most ránézel arra a gyárépületre, akkor nagyjából olyasmit látsz, ami jön feléd, csak nem vagy ilyen messze tőle, nagyjából ötven méter szélesen és ötven méter magasan, legalább 10 méter mélyen összeroskad valami, csúszik feléd, közben autó nagyságú tömbök gurulnak vele. Akkor azt gondoltam, hogy…
Vége?
Nem tudom… Azt gondoltam, hogy ezt most nem szúrhatom el. Azt, hogy ez nagyobb, mint én, jóval nagyobb.
Mi adott ilyenkor erőt, van-e ilyenkor valami plusz támaszod?
Nem is tudom… Néha azt gondolom, milyen könnyű nekem például edzéseken: ha odafent elájulok, valószínűleg meghalok. Ha idelent, egy edzésen, majd jól kinevetnek. Nem nehéz választani. Az edzés egyébként is csupán előkészület. Bevallom, nem mindig élvezem. A hegyen az más: ott minden perc az előadás része, nincs főpróba. Vészhelyzetben pedig rendszerint azt érzem: cselekednem kell. Erre koncentrálok. Arra gondolok, hogy hova tegyem a testemet, hogy milyen mozdulatokat hajtsak végre, hogy mi a helyes viselkedés, és teszem a dolgom, a reflexió utólag jön.
Amikor kuporogsz a sátorban, tehetetlenül várakozva, akkor mire vagy kire gondolsz?
Nagyon sokszor banális dolgokra gondolok. Hogy milyen jó lenne elmenni egy moziba. Milyen jó lenne, ha lenne egy csap, amit kinyithatnék és lenne víz. Ilyen egyszerű komfort dolgokra gondolok és emlékeztetem magam arra, hogy alapvetően nagyszerű, fantasztikus dolog történik velem, hogy én valójában itt akarok lenni. Persze nem a részletei fantasztikusak. Magamtól én sem alszom hűtőházban, nem veretem magam össze, fizikailag nem sanyargatom magam, nem eszem rossz kajákat. Ezek külön-külön nem olyan izgalmas dolgok, de összességében mégis valamilyen csodálatos élményt kreálnak. Könnyű ezt elfelejteni, mert az ember az apróságokra figyel.
Nem mehetek el az expedíció és leginkább ott meghozott döntés mellett sem. Mi volt a döntés meghozatalának fő oka?
Két oka volt annak, hogy visszafordultunk. Az egyik az, hogy én lassabb voltam, mint amit előirányoztam saját magam számára 8300 és 8500 között. Ezeket a részidőket nem tudtam tartani. Bár 8500 métertől fokozatosan javultak az időeredményeim, sőt az előirányzotthoz képest is jobbak voltak, nem tudtuk ledolgozni azt az időhátralékot, amibe kerültünk. A másik ok, hogy mivel mászótársamnak, aki palackkal mászott, az egyik palackja meghibásodott, vészesen fogyott az oxigénje. Be kellett látni, hogy Ang Mingma nagyjából a csúcson fogyna ki. Mivel utoljára 7700 méteren volt palack nélkül, nagyon nagy volt a valószínűsége annak, hogy ha 8850 méteren elfogy az oxigénje, akkor összeesik és vége. Úgyhogy nem lehetett kockáztatni. Abban állapodtunk meg, hogy nem válunk szét. Ezen a ponton, 8700 méteren már Ang Mingma és Török Edina, az alaptáborvezetőm is egybehangzóan azt javasolták, hogy forduljunk meg. Így megfordultunk.
Kívülállóként úgy látom, hogy már csak azért is jó döntés volt, mert így megpróbálhatod még egyszer.
Mert lejöttem, és ha akarom, akkor megpróbálhatom még egyszer, igen. Most azonban szeretném, ha valamilyen távolság jönne létre a hegy és köztem, így a következő pár évben más expedíciókkal, más hegyekkel fogok próbálkozni.
Köszönöm szépen a beszélgetést!
Fotók: Szabó Vanda
