A duatlon kívülről felettébb egyszerű sportágnak látszik, csak biciklizni meg futni kell benne. Kipróbáltam, nehéz volt, de az edzői instrukciók legalább két nylven érkeztek. Sport Testközelből 3.
El sem kezdődött az edzés, máris jöttek a kalandok! Az, hogy a foglalkozás helyszínére a BEAC-ról kell kitekerni, természetesen tök normális dolog. Ám mivel a főváros útjait még nem volt alkalmam kerékpárról megcsodálni, a 2000 lakosú Áporka és a XI. kerület közlekedési viszonyai pedig cseppet sem hasonlítanak, volt bennem egy egészséges félsz. Ennek ellenére kiválasztottam egy szimpatikus montit a szertárból, felcsatoltam citromsárga NDK-építőmunkás sisakomat, és indulhatott is a csapat! Aggodalmam alaptalannak bizonyult, a Kopaszi-gát előterében fekvő Vízpart utcai „edzésközpontig” végig kerékpárúton mentünk, a többiek pedig élesen figyelték, hogy a béna újságíró sem szakadt-e le.
A hat fiú és öt lány résztvevő futóiskolával kezdte az edzést. Focis múltamból eredően itt még úgy-ahogy tartottam a tempót, pár pillanatig a többiekkel egyenrangú sportolónak éreztem magam. Na, ennek a tulajdonképpeni duatlon kezdetével vége is lett. Néhány száz méteren keresztül még jól haladtam a középmezőnnyel, az erős kezdés azonban nem volt a legjobb taktika, kis idő elteltével már csak a lassabb lányok hátában gyönyörködhettem, miközben az élboly rendre felfoghatatlan sebességgel húzott el szemből. A Dombóvári út négy köréből hármat végigcsináltam, Dani ekkor kegyelmezett meg, jöhetett a futás. Az első lépések megtétele után rájöttem, hogy ez lesz a neheze. A betoncsizmás mozgást már aligha lehetett a gyakorlatlanság számlájára írni, valószínűleg a legjobb futókat is meglepetésként érné, mennyire nehéz egy kiadós tekerés után elindulni. Annál kitörőbb volt az öröm, amikor a Duna-parton futva elértem a célként kitűzött kerítéshez, túloldalán pedig megláttam rögtönzött „központunkat”.
Gyakoroltuk még a duatlon versenyek lényeges elemét, a le- és felszállást is (mármint a kerékpárra, szakszóval ezt depózásnak hívjuk). Pontosabba a nagymama (grandma) elindulást – ismert képsor: szatyor a kormányon, egyik láb a pedálon, rollerező mozdulatok, a támaszkodó láb átlendül a vázon – és a leugrást. Előbbit sehogyan sem sikerült abszolválnom, és férfiasságomat akkor is jelentősen rombolta, hogy a duatlonista lányok után a nagyik is lenyomtak, ha ügyetlenségemet betudhattam még mindig remegő combjaimnak. A leugrással természetesen nem volt gond, a biztonságos leérkezéssel már több. Az edzés végén „játszottunk”: a 2-3 fős csapatoknak együtt mozogva kellett végigfutniuk az utcából nyíló aluljárón, és persze a kerékpár sem maradt használaton kívül. Amikor a föld alá rohanva Noam baráti hátbavágással és „fuck it!” felkiáltással húzott el mellettem, éreztem, hogy megérte belekóstolni a duatlonba. A rutinos hazatekerés utáni csoportos nyújtógyakorlatok, valamint a zuhanyzók állapota képes volt felidézni egy falusi futballklub öltözőjének hangulatát. Több nekem nem is kellett.
Aki úgy dönt, hogy kipróbálja a duatlont (és miért döntene másképp?), annak javaslom, ne keseredjen el ha az első pár alkalommal nem veszi fel a versenyt a polythlonosokkal, elvégre a sportág hazai bajnokairól beszélünk. Ja, meg még azt, hogy vigyen magával csokit az edzésre. Mert az rossz, ha nincs.
(A duatlon edzést október 26-án teszteltük, Sport Testközelből cikksorozatunk részeként. Korábban jártunk a falmászóknál és az atlétáknál is.)
Teczár Szilárd
ELTE Online
Fotók: Bárány Gusztáv
