Február 26-án este 7 órai kezdettel az ELTE SEK nemrég megalakult Történeti Diákműhelye várta az érdeklődőket a második tematikus esttel, melynek témája ezúttal Latin-Amerika volt.
Az előadóestet Novák Róbert, harmadéves történelem-földrajz szakos hallgató, egyben a Történeti Diákműhely elnöke nyitotta meg köszöntőbeszédével, amit Cortez és az aztékok című előadása követett.
A tanulmányaink során, amikor a nagy földrajzi felfedezések kerülnek középpontba, általában Cortezt és társait elintézzük egy-két mondatban. A tankönyv, amit használunk, leginkább a gyarmatosítás hatásaira, illetve Kolombuszra fekteti a hangsúlyt, holott rengeteg érdekes tény kerülhetne elő bármelyik másik konkvisztádorról is, akárcsak ezen az estén, amikor Róbert Cortez – főleg 1511 és 1518 közötti – tevékenységét állította rivaldafénybe. „Kuba 1511 és 1518 között került teljesen spanyol uralom alá – Cortez ekkor már itt tevékenykedett. Mikor híre jött, hogy Juan de Grijalva a kontinensen útja során ezüst- és aranybányákat talált, a gyarmati hatóságok segítséget küldtek neki – ennek vezetőjévé 1518 októberében Cortezt nevezték ki” – ismertette az előzményeket.
Velázquez (ekkor Kuba kormányzója), aki az expedíció költségeinek felét állta, megpróbálta leváltani Cortezt, de Cortez semmibe véve a parancsát fellázadt, és útnak indult. Először a Yucatán-félszigeten kötött ki a maja őslakosoknál. Cortez célja a függetlenedés volt a kubai kormányzótól: „1519 júliusában megalapította Veracruzt, magát nyilvánította ki az új gyarmat vezetőjének, aki nem a kubai kormányzónak, hanem csak magának, V. Károly császárnak tartozott felelősséggel” – mesélte.
Ezt követően jutottak el az Azték Birodalomba, ahol az akkori uralkodót foglyul ejtve tulajdonképpen átvették a birodalom kormányzását. Velázquez expedíciót küldött Pánfilo de Narváez vezetésével, hogy fékezze meg a függetlenedő Cortezt, azonban a spanyol konkvisztádor küldöttei az aztékoktól szerzett arannyal titokban rávették Narváez embereit, hogy csatlakozzanak hozzá. Amíg Cortez és emberei maguk mellé állították az érkezőket, a fővárosban lázadás tört ki. A spanyolok menekülőre fogták, de a konkvisztádor rávette katonáit a háború folytatására. Tenochtitlan, az azték főváros ostroma 1521 júniusában kezdődött, kb. 950 spanyol és több ezer szövetséges indián harcossal. Az aztékok kétségbeesetten védték a fővárost, amely végül augusztus 13-án esett el.
„Feltehetően Narváez emberei behurcolták a Yucatán-félsziget majái közé a fekete himlőt, amely gyorsan átterjedt az aztékokra, és a járvány hatalmas pusztítást végzett. A spanyolok becslése szerint a betegségben és az ostrom következtében százezren haltak meg Tenochtitlanban (a lakosság fele!), melyet Cortez Ciudad de Méxicónak, azaz Mexikóvárosnak nevezett át” – zárta az Azték Birodalom bukásának történetét Róbert.
Novák Róbert – Fotó: Czirók Dániel
A következő előadó Hengszter Norbert, magyar–történelem szakos hallgató, Simón Bolívarról rántotta le a leplet: „1783. július 24-én született, a dél-amerikai spanyol gyarmatok függetlenségét megteremtő szabadságharcos, Bolívia országának névadója. Az »Amerika emberének« nevezett politikus és katona nagy ideájával, a független és egységes Latin-Amerika gondolatával a kontinens egyik legnagyobb hatású ideológusának bizonyult, ám sosem érte el a maga elé kitűzött célját” – kezdte mondandóját.
Bolívar gyermekkora nem volt mentes a tragédiáktól: kétéves korában elvesztette édesapját, majd rá hat évvel édesanyja is elhunyt, így nagybátyjához került, aki gondoskodott a fiú taníttatásáról. A fiatal arisztokrata a latin-amerikai gyarmatok legműveltebb tudósaitól szerzett műveltséget, közülük is nagy befolyással volt rá Don Simón Rodriguez, aki a francia forradalom hatására kialakult politikai nézeteit is átadta.
Bolívar az 1800-as években európai körutat tett, ahol megismerkedett Maria Teresával, akivel össze is házasodott, azonban frigyük nem volt hosszú életű: visszatértek Venezuelába, ahol Maria egy betegségben életét vesztette az esküvő utáni év januárjában. Ezután újból Európába utazott, majd tagja lett a szabadkőművesek páholyának, és részt vett Napóleon 1804-es koronázásán is. 1807 után tért vissza hazájába, ahol nemsokára kirobbant a Francisco de Miranda által vezetett, sikertelenül végződő felkelés. Bolívar ebben a kísérletben még csak mint ezredes vett részt, de három évvel később már ő maga állt a mozgalom élén.
Az 1813-as esztendő során az elégedetlenkedők a szabadságharcos vezetésével megindították a „csodálatos hadjáratot”, amely során elfoglalták Caracast és még számos nagyobb várost. „Bolívart már az 1813-as küzdelmek idején El Libertadorként, azaz felszabadítóként ünnepelték, ám a spanyol túlerő és a belső ellentétek miatt felkelése hamarosan elbukott; a vereséget követően Jamaicára, majd Haiti szigetére vonult vissza” – mesélte az előadó. A szabadságharcos úgy vélte, egy második kísérlet esetén célszerűbb lenne kezdetben a legfontosabb tartományokra koncentrálni erejét, ezért 1817-ben már Új-Granada ellen indult meg.
1819 decemberében, a Kolumbiai Köztársaság kikiáltásával Bolívar élethossziglani elnöki címet szerzett.
1822-ben Bolívar felvette a kapcsolatot Argentína felszabadítójával, José de San Martínnal, aki ebben az időben Peru felszabadításáért háborúzott. Az elnök nemsokára bekapcsolódott a küzdelembe az argentinok oldalán, és 1824-re elfoglalta Felső-Peru, a mai Bolívia területét, ahol őt kiáltották ki diktátornak. Bolívarnak feltett szándéka volt az egész spanyol gyarmatbirodalom föderalizálása, de erőfeszítései kudarcot vallottak.
1825 volt a mozgalom utolsó diadalmas éve – ekkor született meg a szabadságharcos nevét viselő Bolívia –, később viszont a történelmi lehetőség egyre távolabbra került, mivel a függetlenné vált államok leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy egymás kárára terjeszkedjenek. „Bolívar végül nem tudta létrehozni az egységes Latin-Amerikát, de még a széthúzó Nagy-Kolumbiát sem volt képes egyben tartani; hiába szerzett 1829-ben diktátori hatalmat. Miután az év során merényletet követtek el ellene, a szabadságharcos olyannyira csalódottá vált, hogy 1830 áprilisában lemondott hatalmáról. 1830 decemberében halt meg a kolumbiai Santa Martában” – zárta előadását Norbert, egyúttal pedig az este első blokkját is.
Hengszter Norbert és Novák Róbert – Fotó: Czirók Dániel
A 10 perces szünetet a jelenlévők további információmorzsák gyűjtögetésével töltötték: az addig elhangzott témákhoz kapcsolódóan tettek fel kérdéseket, osztották meg gondolataikat, amiket aztán Kardos Laura, másodéves angol–földrajz szakos hallgató igazán érdekes előadása követett Kolumbia sötét oldaláról.
Az ország rövid, földrajzi szempontú bemutatásával kezdte prezentációját, ami tökéletes át- és rávezetésnek bizonyult a témáját illetően. „Az egyetlen olyan dél-amerikai ország, ami mindkét óceánnal hosszú partszakaszon érintkezik; ez egyben kiváló közlekedés-földrajzi helyzetet is biztosít számára. Az ország problémái közé tartozik, hogy egészségtelen a birtokrendszer: a földek 85%-a nagybirtokosok és külföldi ültetvényesek kezében van, így a törpebirtokok többségén csak akkor lehet megélni, ha a piacon jól eladható terményt termelnek. Például kukoricát. Vagy kokát. Nem csoda, hogy napjainkban a világ kokatermelésének 80%-a Kolumbiából származik” – ismertette.
A kokain a dél-amerikai kokacserje leveleiből származik, a legtöbb országban kábítószerlistán szerepel, azonban használata az ellenőrizhetetlen mellékhatások miatt tiltott. Erős tudatmódosító hatású szer, használatának több mellékhatása van, egyebek mellett az, amit a szakirodalom kokainbogaraknak nevez. „Egyébként a Coca-Cola kezdetben valódi kokaint is tartalmazott a koffein mellett, de 1903-ban kivonták az üdítőből. A kokain hatását orrba szippantva 20-30 percen belül kifejti, intravénásan pedig azonnal. A beszedés után rendszerint farkasétvágy jelentkezik, ami több napon át is eltarthat” – fűzte hozzá Laura.
Kolumbiában a ’70-es, ’80-as években két nagyobb drogkartell emelkedett fel: elsőként a Medellín-kartell, Pablo Escobar vezetésével, majd a Calí-kartell – ez csak Pablo Escobar halála után. Mára már azonban egy körülbelül 200-400 bébikartell alkotta decentralizált rendszer működik, amit rendkívül nehéz felszámolni.
A Medellíni drogkartellhez tartozott az Ochoa-família is. Az Ochoa-fiúk a ’70-es években szálltak be a drogbizniszbe, majd a ’70-es, ’80-as években ők feleltek a teljes észak-amerikai és nyugat-európai kokainterjesztésért: „Karrierjük csúcsán 6 milliárd dolláros vagyont mondhattak magukénak. A fénykornak a ’90-es évek elején szakadt vége – az USA-ba érkező kokain 80%-a ekkorra már Kolumbiából származott egyébként –, amikor a rendőrség erőteljes amerikai nyomásra hajtóvadászatot indított a kartellek ellen. Az Ochoa-fivérek apjuk biztatására 1991-ben feladták magukat.” – ismertette Laura.
Pablo Escobar neve sokszor elhangzott az előadás során, összeforrva a latin-amerikai drogbáró fogalmával. Escobar már egészen fiatalon belekóstolt a bűnözésbe, gyerekként állítólag sírköveket rabolt, hogy a kőfaragók újra eladhassák azokat; cigarettával és hamis sorsjegyekkel seftelt, majd kamaszként autótolvajlással szerzett magának hírnevet alvilági körökben. Escobar a 70-es években látta meg a nagy lehetőséget az Egyesült Államokba irányuló kokainkereskedelemben, 1975-ben repülővizsgát tett és saját gépével szállította Amerikába a kokaint, majd rövidesen saját terjesztőhálózatot hozott létre: „Nemcsak a terjesztés, hanem a kokain termesztése és finomítása is az ő kezében összpontosult. Első kokainültetvényére úgy tett szert, hogy megölette annak tulajdonosát és saját korábbi beszállítóját, alkalmazottait pedig saját szolgálatába állította. Az így kialakult bűnszervezet, a Medellíni Kartell, Kolumbia első jelentősebb drogkartellévé nőtte ki magát” – tudtuk meg.
A drogbáró életéről számos feldolgozás látott napvilágot, manapság pedig egyre népszerűbbek az ide szervezett Pablo Escobar-túrák, melyek az egykoron rettegett drogvezér mindennapjaiba próbálnak némi bepillantást nyújtani – említette Laura az érdekességet, majd beszélt egy picit az Escobar előtti drogtermesztésről is, ami a wayuu indiánokhoz kötődik. Ezzel kapcsolatban számolt be egy filmélményéről, Az átkelés madarairól, ami szerinte kiválóan mutatja be, hogy a drogbiznisz bizony már Escobar előtt is bőven virágzott, ő csupán még inkább felvirágoztatta azt.
Miután a napjainkban működő drogkartellekről is közölt némi információt az előadó, az ország alvilágának másik meghatározó összetevőjéről, a gerillaharcokról is ejtett néhány szót.
Kardos Laura – Fotó: Czirók Dániel
Az est utolsó előadását Novák Róbert tartotta – ezzel keretbe foglalva a Latin-Amerika tematikájú eseményt – az 1982-es falkland-szigeteki háborút ismertette.
A Falkland-szigetcsoport az Atlanti-óceán déli részén helyezkedik el, Argentína déli partjaitól félezer kilométerrel keletre található. „A szigeteket a hollandok fedezték fel, majd a 17. század derekán angol gyarmatosítók szálltak itt partra, akik 1776-ban, az amerikai háború okozta pénzügyi nehézségek miatt kiürítették telepeiket. Így szerezte meg a területet az argentin állam elődje, a Rio de la Plata-i Alkirályság. A Falkland-szigeteket 1811-ben öröklő latin-amerikai ország büntetőtáborokat hozott itt létre. Nagy-Britannia hajói azonban visszatértek, és 1833-ban elűzték a helyőrséget, a lakosság viszont maradhatott.” – kezdte a szigetcsoport rövid történetét Róbert.
A Falkland-szigeteken később fontos támaszpont jött létre, a két világháború során a britek és a németek több tengeri csatát vívtak a környékén. Argentína egy évszázad múltán sem mondott le igényéről, az ENSZ 1945-ös megalapításakor is próbált érvényt szerezni követeléseinek. A hovatartozásról szóló népszavazást azonban nem Argentína nyerte a nagyrészt britek által lakott szigeteken.
„1976-ban Buenos Airesben hatalomra jutott a Leopoldo Galtieri és Roberto Viola által vezetett katonai junta, mely a gazdasági válság közepette a falklandi kérdés felelevenítésével próbálta stabilizálni uralmát. 1982. április 2-án Argentína megszállta a Falkland-szigeteket” – tudtuk meg. Margaret Thatcher kormánya válaszul mintegy 30 hadihajót küldött a térségbe, két hónapos harc után Stanley argentin védői június 14-én kapituláltak a brit erőkkel szemben.
A háborúról szólva Róbert elmondta, hogy a falklandi háborút elsősorban tengeren és a levegőben vívták meg, a modernebb brit haditechnika fölénye – főleg a hadihajók terén – viszonylag kevés áldozat árán mutatkozhatott meg Argentína elavultabb arzenáljával szemben.
A kéthónapos küzdelem 1000 áldozatot követelt, a dél-amerikai ország veresége magával rántotta a katonai junta vezetőit is. Ugyanekkor a győztes Nagy-Britanniában a falklandi háború hozzájárult a nemzeti öntudat megerősítéséhez, megemelte Thatcher zuhanó népszerűségét, fölényes győzelemhez segítve a konzervatívokat az 1983-as választásokon.
A Történeti Diákműhely második tematikus estje ismét eredményesen zárult: a jelenlévők részt vehettek egy izgalmas időutazáson, ahol megismerték a felfedezéskori világot, egy birodalom bukását, leránthatták a leplet Simón Bolívar mondhatni sikertelenséggel záruló életéről, bepillantást nyerhettek a drogkereskedelem legnagyobb játékosainak életébe, és információkat hallhattak egy olyan háborúról, ami nem sokszor kap említést a történelemórákon.
Czirók Dániel galériája
