Merj belevágni! – Egy Amigó-jelölt 48 órás versenyfutása az idővel

Biztosan veletek is megtörtént már, hogy este, lefekvés előtt valami olyasmi gondolathalmaz kavargott a fejetekben, hogy „másnap bizony megváltom a világot, megoldom az élet nagy kérdéseit”. Hasonlóan nagy kedvvel és világmegváltó tervekkel hunytam le szemem, pontosabban dőltem ki péntek este az ágyamon, és ugyanezt az életkedvet éreztem február 23-án, reggel 07:03-kor megszólaló ébresztőm tizedik kinyomása után is. Gondolom, már ti is sejtitek, hogy körülbelül fél kilenckor már unottan pörgettem a Facebookot, mert úgy szállt el alkotóvágyam, mint annak idején a számvitel aláírásom: gyorsan és könyörtelenül. Ebből az életunt állapotból ragadott ki egy szempillantás alatt Kardos Laura, a Savaria rovat újságírójának posztja az Amigosról − ma pedig, március elsején itt ülök kiöltözve a felvételi elbeszélgetésre várva. Ha esetleg nem tudjátok, hogy mivel is foglalkozik az Amigos a gyerekekért Alapítvány, akkor ajánlom figyelmetekbe rovatunk egy korábbi cikkét, melyet ide kattintva olvashattok el.

De térjünk is vissza az én történetemre. Tehát ott tartottunk, hogy megláttam a felvillanó bejegyzést, és azonnal éreztem, hogy többet szeretnék tudni a témáról. Egyből írtam is Laurának, aki csodával határos módon szombat reggel nagyjából 8 óra 40 körül egyből a rendelkezésemre állt. (Hogy ez miért megy csodaszámba? Aki ismeri őt, tudja, hogy hétköznap reggel kilenc előtt nem lehet kiimádkozni az ágyból, nemhogy hétvégén…). Kérdés elküldve, kézbesítve, látta, és már meg is jelent a három kis ugráló pont, melyek Laura hamarosan érkező válaszát vetítették előre. Megkaptam minden releváns információt, köztük a feladatokkal, a határidőkkel és a teendők sorrendjével. Hamar világossá vált, hogy nagyon szimpatikus számomra az Amigos tevékenysége, ami röviden annyit takar, hogy beteg gyereket látogatnak meg kórházakban, ahol tanulnak, játszanak és barátkoznak velük. Imádom a gyerekeket, és már nagyon régóta ért bennem a gondolat, hogy szívesen foglalkoznék velük, segítenék nekik, ezért sorsszerűnek tartottam eme bejegyzés felvillanását a legnagyobb közösségi oldalon.

Azt is megtudtam, hogy a jelentkezési határidő február 25-én lejár, tehát volt gyenge 48 órám a feladatok elkészítésére. Persze, a versenyfutás a határidővel nálam szinte már törvényszerű − dünnyögtem magamban. Elsőként azt kellett eldöntenem, hogy lesz-e időm minderre, és azt, hogy tudom-e úgy vállalni, hogy 100%-ot adok magamból. Gyerekkorom óta sportolok, életem a mozgás, és kosaras csapattársaim tudják, mennyire maximalista vagyok az élet minden területén. Csak azért, hogy ti is értsétek a dilemmámat – akár pálcát is törhettek felettem –, elmesélem, hogy miért is bizonytalanodtam el a jelentkezésemmel kapcsolatban. Tavaly szeptember óta az ELTE PPK Neveléstudományi Doktori Iskola doktorandusz hallgatója vagyok, ami rengeteg utazással, tanulással és oktatással jár; szerencsére minden támogatást megkapok a Szombathelyi Sporttudományi Intézetétől. A doktorandusz képzés mellett edzőként is tevékenykedek a Szombathelyi Sportiskola U16-os kosárlabdacsapatánál, ahol heti öt edzést tartunk, ezek mellett pedig a legtöbb hétvégén mérkőzésen képviseljük a szombathelyi utánpótlás kosárlabdát. A szabadon maradt óráimat az ELTE Online újságírójaként „tengetem”, és hasonló feladatkört látok el a Szombathelyi Egyetemi Sportegyesület sportszervező munkatársaként is. A hétköznap estéimet az egyetemi Sportcsarnokban töltöm, ahol a SZoESE NB II-es és Egyetemi kosárlabdacsapatának edzésein veszek részt, hiszen fontos, hogy a szellem mellett a test is karban legyen tartva. A felsoroltak miatt szerintem érthető, hogy négyszer is megkérdeztem Laurát, hogy mennyi időt kellene a gyerekekre fordítani. Nem akartam más egyetemistától elvenni a lehetőséget; olyantól, aki sokkal több időt, energiát tudna belefektetni. Valószínűleg mostanra kitaláltátok, hogy sikerült meggyőznöm magam (ebben nagy szerepe volt Laurának is), úgyhogy belevágtam a jelentkezésbe.

Először is az Amigos által megadott felvételi feladatlapot kellett kinyomtatni, majd kézzel kitölteni, a végén pedig mellékelni kellett hozzá egy önéletrajzot is. Ez utóbbi könnyen ment, mert csak a doktoranduszképzésre való felvételimhez elkészített Europass CV-met kellett kicsit aktualizálnom, így seperc alatt bezsebelhettem egy pipát a TO-DO listámon. Na de a feladatlap… hát igen, az már több időt vett igénybe. „Zárkózz be, nyugodt környezetben szánj rá 1-1,5 órát” – ez állt a lap tetején, és igazuk volt. Őszintén szólva minden percét élveztem, még rajzolós feladatokat is, pedig nem vagyok nagy művész. A kreatív a kérdések – például a versírás – elgondolkodtattak, és még abban is segítettek, hogy általuk jobban megismerjem önmagam.

Kopp, kopp, hallottam az ajtómon – anya hívott levest kóstolni. Mondanom se kell, a kóstolás elengedhetetlen, úgyhogy mély sóhajtások közepette kényszerszünetet iktattam be a feladatok elvégzésében. Nem baj, már amúgy is csak egy dolog szerepelt a Laura által küldött listán, a Google Form kitöltése, ami tényleg néhány kattintást vett igénybe. Nyugodtan és elégedetten dőltem hátra… aztán jött a hidegzuhany: a szépen kinyomtatott önéletrajzot és a kitöltött feladatlapot borítékban el kellett juttatni az egyetemi kollégium igazgatóságára. Szombaton 11:55-kor nehéz nyitva tartó papírboltot találni Szombathelyen, úgyhogy képzelhetitek, mennyire volt a vörös a fejem. Persze ismét Laura hívta fel a figyelmem, hogy a határidő hétfő délután négy óra, tehát délelőtt bőven lesz időm borítékot venni. Így történt hát, hogy a hét első napján, 2 perccel négy óra előtt kicsit izgulva kérdeztem az Ady téri kollégium portását, hogy merre is találom a kollégiumi igazgatóság irodáját. Challenge completed! – idő vs. Amigó-jelölt: két perccel ugyan, de az Amigó-jelölt győzött. Hurrá!

Ezután más dolgom nem volt, mint várni az emailt a felvételi első fordulójának eredményéről. Ez kedd reggel meg is érkezett, melyben az állt, hogy sikerült, mehetek a szóbeli beszélgetésre. A szervezők nagyon rugalmasak voltak, még a lehetséges időpontok listáját is elküldték, hogy kinek melyik időpont felelne meg. Kitöltöttem, úgyhogy most itt ülök az egyetem tanácsterme előtt a ragyogóan szép fehér ingemben, és várom, hogy behívjanak.

Folytatás következik? Remélem!

Kiemelt kép: Amigos a gyerekekért Alapítvány