Január 18-án rövid zárvatartás után újranyitott az Ady-emlékmúzeum a Veress Pálné utcában, a korábbitól eltérően nem szerda–vasárnapi, hanem kedd–szombati nyitvatartással. Mi is ott jártunk, hogy megnézzük, milyen újdonságokkal várja a múzeum látogatóit.
Jórészt ismerős látvány fogad, mikor egy tavaszias februári délután az Ady-emlékmúzeumba lépek. Még gimnazista koromban, megszeppent és lelkes magyar faktosként voltam utoljára a Veres Pálné 4–6-ban, mégis, úgy érzem, nem sokban tér el az élmény az emlékeimben élőtől. A körbevezetésemre vállalkozó László Melinda biztosít afelől, hogy ez nem a memóriám vagy a megfigyelőképességem kihagyásának köszönhető, hanem annak, hogy az újranyitással sem változtattak sokat a kialakításon. Amiben igen, az a részletek még inkább autentikussá tétele. Ehhez egy korabeli fotót használtak fel, amelyet megpróbáltak a lehető legteljesebben leképezni az olyan apró kellékek beszerzésével is, mint pl. egy a nappali szélén álló szamovár (ami viszont tényleg elkerülte a figyelmem, de ez talán megbocsátható).
Mielőtt bemutatná az újranyitott múzeum ténylegesen új részét, Melinda beszél picit még a zárva tartás alatt zajlott munkálatokról. A kelléktárgyak beszerzésén túl elsősorban restaurációt végeztek az egyébként 80-90%-ban eredeti (értsd: Adyék által használt) bútorokon, amelyek így szinte újnak hatva várják a látogatót.
Beszél kicsit a lakás történetéről is. A ház, amelyben Ady első és utolsó otthonra lelt, 1912-ben épült, a korban kifejezetten csúcsmodernnek számító apparátussal. A lakás Csinszka, azaz Boncza Berta apjáé, Boncza Miklósé volt, aki itt műkődtette a Magyar Közigazgatás szerkesztőségét. A fiatal házasok beköltözésével viszont csak az övék lett a lakás. Csinszka igyekezett megteremteni egy „normális” házasélet környezetét, úgy is, hogy a költő ekkor már nagybeteg volt. Az, hogy Adynak a Veres Pálné jelentette első (bejegyzett) otthonát, nem túlzás volt. A költő budapesti éveit jórészt különféle hotelekben tengette, amelyekben egyedül az ideiglenesség volt állandó. A múzeumban idén útjára induló beszélgetéssorozatnak is ez adta a nevét. A kicsapongó életű költő és a gyerekkorból a svájci nevelőintézetbe száműzött lány itt talált először – és Ady esetében utoljára – otthont: ahogy a lakásban, úgy egymásban.
A beárnyékolt idillnek azonban 1919-ben a költő halálával vége szakadt. Én egészen másodszori látogatásomig azt hittem, Ady itt, a lakásban hunyt el. Mint László Melindától megtudom, ezzel a tévhittel nem vagyok egyedül. A költő egykori ágya fölött ugyanis egészen a felújításig ott lógott a Csorba Géza által készített halotti maszk. Ez most – a további félreértések elkerülése végett is – a múzeum új részére került. Ez az egykori konyhában berendezett minitárlat az, amiben igazán újdonságot nyújthat a kiállítás a múzeumot már ismerőnek. Itt a költő életének vázlatosan felrajzolt periódusain olvashatja-hallgathatja-tapinthatja végig magát a látogató. Teheti ezt azért, mert a kiállításon nemcsak a költő és Csinszka 1911-ben indult levelezésébe kukkanthat be az érdeklődő, hanem a házaspár használati tárgyainak reprodukcióját is a kezébe veheti. Hallgatni pedig van mit: többek között Vonyica, a házaspár Csucsáról elkerült cselédlányának visszaemlékezéseit ismerhetjük meg. Az egykori cselédlány mondataiból feltárulnak előttünk a házaspár hétköznapjai, a Csucsán átvészelt háborús évek és az utolsó hetek is az őszirózsás forradalom háttérzajával.
A minitárlaton rendszeresek az interaktív foglalkozások is. Erről már az időközben megérkező Czékmány Annával beszélgetek. Azzal kezdi, hogy a kiállítási tárgyak a felrajzolt narratívával ellentétben igyekeznek nem a kronológiára fektetni a hangsúlyt. Inkább egyfajta atmoszférateremtésről van szó, aminek csak kellékei az itt látható tárgyak. A cél, hogy a költő életének fejezeteit ne merev tananyagként mondják újra az ide látogató diákcsoportok számára, hanem valamiféleképp elősegítsék a bevonódásukat és a tér, a tárgyak és a személyiség mágiájával élővé varázsolják bennük a költő világát. Erre példa az Ady életét jellemző jelenetek improvizatív újrajátszása a költő tárgyaival – mint például a mattrészeg költő írógéphez segítése, miközen pálinkát követel. Minden bizonnyal ennek lehet a gimnazisták körében a legnagyobb sikere.
Az ismertetés után még maradok kicsit, hogy egyedül fedezzem fel a tárlatot. Végigolvasom a leveleket a falokon, és újra elcsodálkozom, milyen kacifántos mélységgel tudtak levelezni a régiek. A kiállítási tárgyak között megtalálható a Szeretném, ha szeretnének című verseskötetének hasonmáskiadása. Mint megtudom, a címadó vers volt az, ami először érintette meg a fiatal Csinszka szívét annyira, hogy levelet írjon az akkor már neves költőnek. Most én is kinyitom a gyönyörű, szecessziós borítású könyvet. És, ahogy olvasni kezdem a vers sorait, mintha ugyanaz a megszeppent, naivan parázsló lelkesedés kapna el, mint akkor, gimnazistaként. Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. Ha valami, ez sikerült Adynak. Legalábbis annyira, amennyire költőtől sikerülhet.
