Mit olvass februárban – Életrajzi dráma az „örök sötétség országából”, ahol „súlyra mérik a szorongást”

A múlt hónap során került a kezembe a Jelenkor kiadó által nemrégiben magyarul is megjelentetett Megy le a nap Caracasban című regény. Karina Sainz Borgo, a fiatal venezuelai írónő első szépirodalmi alkotásáról van szó. A mű megrendítő keserűséggel, megrázóan realista nézőpontból számol be a szerző szülőhazájának 20. század utolsó évtizedeitől máig tartó nemzeti tragédiájáról.

Történetünk a Chávez-éra Venezuelájában játszódik. Az olajválság és korrupció problémáira megoldást kereső katonai vezető Simón Bolivar nyomdokaiba lépve igyekszik „felszabadítani szülőhazáját”, amelyben lépésről lépésre eluralkodik a káosz, a szegénység és a kilátástalanság…

A cselekményről röviden és spoilerek nélkül talán elég annyi, hogy a harmincnyolc esztendős Adelaida Falcón anyja halála után magára marad a kifosztott és letarolt fővárosban, Caracasban, ahol a Forradalom Fiai nevet viselő felkelő csoportok igyekeznek áltvenni a hatalmat. Teszik ezt az elszegényedett lakosságot kiforgatva összes megmaradt tulajdonából, rengeteg erőszakkal, számunkra alapvetőnek tartott emberi morálok hiányában. Adelaida a temetés után az őt körülvevő fejetlenségre közömbös melankóliában térne vissza a lázadók által feldúlt otthonába, ahol azonban kis híján életét veszti. A regényben egymást váltogatják a nosztalgikus, gyermekkori visszapillantások, egy békés, idilli Venezuela emléke és a századvég kijózanító tragikumának erőszakos képei, ami a korabeli politikai rezsim kritikája is egyben. Számos megpróbáltatás után Adelaida Falcón végül egyike lesz azon keveseknek, akiknek lehetőségük nyílik a menekülésre ebből a pokolból, egy új élet felépítésére az „örök éjszaka városától” messzi, modern Európában.

Karina Sainz Borgo olyan eseményeket formáz meg regényében, melyeket saját megélt tapasztalatai ihlettek. Az 1982-ben, Caracasban született újságírónő felmenői Spanyolországból emigráltak Venezuelába, mit sem sejtve, hogy a ’30-as évek véres, polgárháborús valósága ebben az országban éri majd utol unokájukat, aki arra kényszerül, hogy visszameneküljön nagyszülei hazájába. Mint azt említi egy interjújában: „Ezek az események adnak valójában értelmet az életrajzomnak. Volt egy pont, mikor úgy éreztem, kezdenem kell valamit az összes bennem rekedt életélménnyel, melyek egy nagy csomóvá nőtték ki magukat a lelkemben. A Megy le a nap Caracasban nem csak a halálról szól, valójában a központi elemei a túlélés keresése és a túlélés bűntudata. E szégyen oka pedig, hogy Adelaida nem tud visszanézni, nem akar emlékezni, de mégsem tudja elfelejteni a halottait, kiknek emléke az örökkévalóságig kísérteni fogja. Hisz az ember oda való, ahová a halottai vannak eltemetve.”

A döghúst késsel és villával is meg lehet enni.

Borgo az országában domináló barbarizmus, primitivitás és erőszak gyomorforgató, tabuk nélküli valóságának költői bemutatásával üt minket arcon folyton egymás után, az első oldaltól az utolsóig. A jelenkori Venezuelának valutáján kívül lakosainak élete is teljesen elértéktelenedik, nem csupán gazdasági válságba, hanem egy talán még veszélyesebb, erkölcsi krízisbe taszítva ezzel az országot. Nem csak a forradalom kegyetlenkedéseinek olvasása rántja össze a gyomrunkat minden egyes alkalommal, hanem a felismerés is: ez a valóság a legszélsőségesebb ellenpontja a kozmopolita Európának és azoknak civilizációs sztenderdeknek, amelyek minket nap mint nap körbevesznek, amelyek mentén élünk. A regény által kristálytiszta realizmussal kivesézett latinamerikai világban a műveltség, az iskolázottság nem képvisel értéket, hisz nem alapvető feltétele a túlélésnek. Ebben a környezetben felüdülést jelent Adelaida Falcón és édesanyja, akik ritka kivételként felette állnak az elmaradott, elállatiasodott, alantas társadalomnak, melynek részeit kéne képezzék. Így a letargia és az elképedés érzései mellett roppant felemelő is figyelemmel kísérni a főhős életéért folytatott küzdelmét, ezt a harcot a primitív embertelenségből való kiemelkedésért. Hisz mint írja Borgo: „A döghúst késsel és villával is meg lehet enni.”

 A mű fogadtatása kétségkívül pozitív volt. Több emigrált venezuelai szerző, köztük Karina Sainz Borgo kollégája, Carlos Balladares Castillo is kifejezte háláját, „amiért az írónőnek volt ereje és bátorsága kimondani azt, amit már annyian szerettek volna a világba kiáltani.” Emellett a spanyol nyelvű kritika is úgy referál a műre, mint a latin-amerikai irodalom Mario Vargas Llosa remekműveit idéző legújabb gyöngyszemére, Karina Sainz Borgóra pedig, mint egy olyan kortárs szerzőre, aki a spanyol nyelvű irodalom legkiemelkedőbb alakjainak alkotói zsenialitását tükrözi, Rubén Daríótól, Jorge Luis Borgesen át egészen Julio Cortázarig.

Karina Sainz Borgo és a regény magyar kiadása (Forrás: szeged.hu)

Kiemelt kép: GettyImages