A 2021-es év jól indult a magyar filmipar számára, ugyanis januárban a Netflixen bemutatták a Mundruczó Kornél rendező és felesége, Wéber Kata forgatókönyvíró által fémjelzett amerikai–kanadai–magyar filmdrámát, a Pieces of a Womant. A dráma mindennel rendelkezik, amivel ebben a műfajban egy filmnek rendelkeznie kell, azonban valami mégis hiányzik belőle – ennek járunk most utána.
A film egy elég hosszú, több mint 20 perces vágatlan jelenetsorral kezdődik rögtön a bevezető jelenetek után – ezzel kapcsolatosan felmerülhet a kérdés a nézőben, hogy miért kell egy ennyire elnyújtott és naturalista módon bemutatott otthonszüléssel kezdeni. A választ hamar megkapjuk: a mű további menetét minden szempontból ez az első 20 perc határozza meg, szereplőink innen nyerik el identitásukat, és számunkra is ebből kristályosodik ki a szereplők jelleme. A jelenet végig rettentő izgalmas, és külön megjegyzendő, hogy nem kapunk alá zenét, tehát teljesen rajtunk múlik, hogy melyik mozzanatnak mekkora jelentőséget tulajdonítunk. Nincs kiemelve, hogy hol kell jobban figyelni, mert mindenhol figyelni kell. Végigkövetjük a szerelmespár igyekezve hozott döntéseinek belső ritmusát, amiből árad az az egymás iránt érzett tisztelet és odaadás, és aminek végzetes mivoltára csak a film legvégén döbbenünk rá.
A szentimentalizmust mellőző, de mégis mély és kiemelkedően fontos jelenet után pedig belesüppedünk a két főszereplő, Martha (Vanessa Kirby) és Sean (Shia LaBeouf) párkapcsolati és egyéni drámájába. A két színész rendkívül jól oldja meg a szerepét, Kirby az összezavarodott és a helyét nem találó nőét, LaBeouf pedig az alkoholizmusra visszaszokó, illetve szexuális vágyait türtőztetni nem tudó férfiét. A pár minden tekintetben megjárja a poklot, amire csak rásegít az a bonyodalom, amelyet Martha anyja, Elizabeth (Ellen Burstyn) tevékenysége sarkall. Az otthonszülés mai napig fennálló hagyományának és fokozott veszélyének problémája, és a tragédia által bekövetkezett párkapcsolati dilemmák mellé így társul még egy családon belüli anya-lánya ellentét is. Ennek kulcsfigurája pedig jelen esetben egy közbülső szereplő, mégpedig Sean, aki mint új tag ebben az anya-lánya kapcsolatban, nagy feladatot kap: felmerül a kérdés, hogy mivel tesz jót? Azzal, ha a párja válláról igyekszik levenni a legtöbb terhet, ezáltal megóvni az újbóli megrázkódtatásoktól, de megkockáztatva azt, hogy ezzel elidegenedik tőle, vagy mindent megbeszélni vele, amivel valószínűleg még mélyebbre löki feleségét a gyászban? A döntés előbb-utóbb egyértelmű lesz, ebben pedig az anyós szerepe igencsak jelentékeny.
A film tehát jóval összetettebb, mint amennyire az elején látszik, ugyanis egy hármas drámával állunk szemben, amelynek minden szintjét belátva kapunk csak teljes képet arról a helyzetről, amelyben főszereplőink találják magukat. Azonban még itt sem áll meg a dráma összetettsége, hiszen az otthonszülés tragédiájának jogi következménye is van, amely szorosan összefonódik Martha identitásának végleges kialakulásával és a tragédia feldolgozásának menetével. A jogi szál sok tekintetben kissé elnagyoltnak és nem eléggé hangsúlyosnak tűnhet, viszont – ahogy metaszinten Martha is kijelenti – ez csupán azért van, mert a jogi következmények nem adják vissza a gyermeke életét, és nem lesz attól jobb, ha ezért valakit börtönbe küld. Az ilyen elhintett utalások adják meg a film igazi mélységét, ami által vontatott és unalmas stílusba is átcsaphatna, azonban ezt a film ügyesen kikerüli a párbeszédek jól megírtságával és az események kellő változatosságával.
A sok dicséret mellé azonban kijár a kritika is, ugyanis a film befejezése hagy kivetnivalót maga után. Az előzőekben kibontott, több szintű dráma megalkotásához egy legalább ennyire tartalmas és átgondolt befejezés illene, viszont itt nem ezt kapjuk. Az utalások nyilvánvalóak és teljesen érthetők, és az is indokolható, hogy miért kell valamiféle kerek befejezést nyújtani egy ilyen filmhez, viszont ennek a hogyanja kissé elmért lett. Szerencsére nem lett szájbarágós, nem tudunk meg mindent, amire kíváncsiak lennénk, mert ahogy ezt a film is érzékelteti: nem ez a lényeg. Nem dokumentumfilmet látunk, hanem egy drámát, amely a mélységével, nem a pontosságával operál. A befejezés viszont ennek ellenére nem az említett mélységet célozza meg, hanem ezt feláldozva inkább a teljesség felé hajlik. Itt történik meg az, aminek kapcsán rosszindulatúan azt mondanánk, hogy az otthonszülés mint ügy problémája felülbírálta a művészeti alkotás önpozicionálását. Nagy áldozat ez és komoly döntés, egyszerre indokolható és megvethető is. Mindenki döntse el magában, hogy mi ér neki többet: a jóindulatú, de méltatlan giccs, vagy a hiányos, de annál mélyebb és elgondolkodtatóbb kifejtetlenség? Ezek nem összeegyeztethetők, csupán egyet lehet választani, amit a film egyértelműen megtesz.
Összességében tehát a film a befejezést leszámítva igencsak fontos mű, amelynek alapja a deklaráltan felvállalt ügy, az otthonszülés visszásságaiba, lehetséges kockázataiba – a kezdő hosszú jelenetet tekintve már-már dokumentarista igényű – betekintést nyújtó intenció. Ezzel tulajdonképpen a film túllép azon a művészeten, amely önmagáért harcol, egyúttal pedig önmagába feledkezve belemerül önnön világának problémáiba. Ehelyett arra törekszik, hogy ugyanolyan mélységgel, mint a művészi individuumot körbejáró törekvés, kellő átgondoltsággal és összetettséggel egy mindenki számára tanulságos ügyet vállaljon fel. Ebben semmilyen szégyellnivaló nincs, művészettel ügyeket felvállalni nem sérti magának a művészetnek az autonómiáját, sőt, jó érzéssel alkalmazva még inkább növelheti azt. A film végi, ezzel kapcsolatos kijelentés is dicséretes, bátran vállalni lehet és kell is a hasonló ügyeket, különösen úgy, ha azok nem magukban állnak, hanem hozzácsatolva művészi értékeket egy komplex alkotást tesznek le arra a bizonyos asztalra. Itt pedig ezt láthattuk.
