Érdekes kiállításon vehetnek részt azok, akik jövő szeptember 31-ig – már ha a vírus engedi – ellátogatnak a PIM új, Trianon tematikájú időszaki kiállítására. A múzeum falai közt egymásba mosódik béke és háború, irodalom és történelem, fikció és valóság – épp úgy, ahogy a kiállítás irodalmi alapját adó regényben, Kosztolányi Édes Annájában.
A kiállítás első fele tényleg inkább egy hagyományos történelmi kiállításra emlékeztet: korabeli újságcikkek, kommentárral ellátott fényképek, az apró képernyőkben villódzó archív felvételek minden oldalról. Ezek az anyagok azonban nem maradnak érintetlenek a regény referenciáitól. A különböző médiumokkal megjelenített történelmi eseményeket az Édes Annából származó részletek magyarázzák – és ugyanez fordítva. Ezzel a módszerrel nem csak regény idejének történelmi és társadalmi kontextusa tárul fel, hanem a regény történelmi utalásai is könnyebben megérthetővé, a korszak összefüggéseiben elhelyezhetőbbé válnak.
Az események megjelenítése kronológiai sorrendben történik, a Tanácsköztársaság kikiáltásától egészen Magyarország Népszövetségbe való felvételéig – addig a pontig, ahol maga a regény is zárul. De a kiállításon feltűnnek olyan történelmi sarokpontok is, mint pl. a román megszállás, ami – a sors némi iróniájával fűszerezve – a Tanácsköztársaság végét is jelentette, s aminek kontúrjai szintén átsejlenek a regény cselekményén. De ilyen, hatását tekintve apróbb, de súlytalannak nem mondható momentum a „Krisztinavárosi ellenforradalom” is: az Édes Anna helyszínéül szolgáló városrészben történt ugyanis, hogy a vörösök a templomból békésen távozó polgárokra sortüzet nyitottak.
A falakon korabeli anekdoták, legendák is feltűnnek. Ilyen például a regény nyitányaként működő jelenet is, amelyben Kun Béla a nagypolgárok és arisztokraták kincseivel megrakott repülőn menekül a városból. A korban valóban terjedt egy ilyen legenda – ami tényleg csak legendának bizonyult: a népbiztos ugyanis védett vonattal hagyta el a fővárost az utolsó percekben.
A Gerbaud államosítása viszont már kevésbé tartozik a történelmi tévhitek közé. A neves cukrászdát tényleg elfoglalták és kollektivizálták a vörösök; a „nagypolgári dekadencia” alakjait felváltotta az államilag meghatározott pár filléres áron vesztegetett zserbóra gyűlő munkásság. Az elegáns Gerbaud nevet is puszta Zserbóra keresztelték át. Persze a világhírű cukrászda pár hét alatt tönkrement.
Hozzá kell tenni, hogy ezen legendák felvonultatásával a cél nem pusztán történelmi „kis színesek” játékba hozása volt. Parádi Andrea ugyanis ezzel egy olyan dolgot is érzékeltetni akart, ami a regényben poétikai relevanciával is bír: az információhiányt. Ezek a legendák épp azért kaphattak szárnyra, mert a korszak hírellátása a kaotikus körülmények miatt megoldatlan volt – hiteles információk híján mindenki azt hiszi el, amit innen-onnan hall, és amit akar. Ilyesmi történik Vizyékkel is, akik a tébolyult külvilág – a történelem – elől inkább regresszióba vonulnak krisztinavárosi lakásuk akolmelegébe, ahol a legnagyobb probléma, hogy hogyan szuperál az új cseléd. De hasonlót látunk a mai „post-truth” korszakban is, amikor a hitelét vesztett értelmiség tehetetlenül szemléli, ahogy ilyen-olyan szélhámosok gyűjtik maguk köré a saját véleménybuborékukba zárt tömegeket.
A második szobában a Kiégő Izzók digitális installációját tekinthetjük meg, egészen rendhagyó módon. A szoba Vizyék ebédlőjét imitálja, benne a megszokott polgári eszközökkel: étkészlet, hosszú, tekintélyt parancsoló ebédlőasztal. Ebben az ebédlőben játszódik a regény több emblematikus jelenete, így érthető, miért ezt a helyszínt választották reprodukcióra – ugyanis a reprodukció itt egyben koncentráció is. A Kiégő Izzók tulajdonképpen a cselekmény sűrített vázát installálták a szoba falaira, mozgóképes, intermediális eszközökkel dolgozó, önálló műalkotást hozva létre.
A kiállítás harmadik szobája hangsúlyozottan a szerzőre, Kosztolányi Dezsőre fókuszál. Nem csak a trianoni traumára reflektáló verseket olvashatunk itt, hanem olyan, egészen személyes szövegeket is, mint a levelei, feljegyzései. Ezekből kiderül, hogyan élte meg az összeomlást Kosztolányi, az ember. Szabadka Szerbiához csatolása után például hat évig (!) nem találkozhatott a szüleivel és otthon maradt családtagjaival.
Talán meglepő, de az esetleges békediktátum hírére Kosztolányi irredenta antológiát szerkesztett Vérző Magyarország címen. Ma ezt egy igazi, árkokon átívelő sikersztorinak neveznénk – ahogy most ezen gondolkozom, nem is tudok hirtelen hasonlót mondani az elmúlt évtizedekből. Merthogy ebben az antológiában megtalálható Babits Mihálytól kezdve Apponyi Alberten keresztül Gömbös Gyuláig (!) szinte mindenki. Persze a mindenki túlzás; de azért jól látszik, mennyire különböző ideológiai háttérrel rendelkező embereket tudott egy kötet erejéig összehozni Trianon. A kiállításon egy interaktív eszköz segítségével mi is belelapozhatunk az antológiába.
De tájékozódhatunk a szerző két világháború közötti identitáskereséséről is. Köztudott, hogy – elsősorban egzisztenciális megfontolásból – álnéven állandó cikkeket írt a hírhedten antiszemita Pardon! rovatba. Ennek ellenére – például épp az Édes Annában is – nem mondhatni, hogy kritikátlanul viszonyul a Horthy-rendszer szociális bázisát adó úri osztály felé.
Az igazságszolgáltatás helyett inkább álljon itt a regény zárlata, ami viszonylag egyedülállónak mondható a magyar irodalomban. A szöveg végén a karakterek ugyanis nem másról beszélgetnek, mint az íróról.
– Nem értem – csóválta fejét az első kortes. – Hát akkor tulajdonképpen mit akar? Kikkel tart ez?
– Egyszerű – döntötte el a vitát Druma. – Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott. – Tudja, hogy mit csinál.
A három barát megegyezett ebben. Ismét megálltak a kerítés végén. Látszott azonban, hogy még most sem értik egészen. Az arcukon pedig az látszott, hogy nekik valóban mindig csak egy gondolatuk volt, de az is látszott, hogy kettőt már nem tudtak volna gondolni.
