Variációk családokra, lvl 21. század – Majdnem kifogástalan szülők

Az olasz Laura Chiossone első, Magyarországon is bemutatott filmje humorral, de közben maró iróniával és gúnnyal állítja pellengérre a modern szülőket, azok kapcsolatát egymással és a gyerekeikkel. A Majdnem kifogástalan szülők (Genitori quasi perfetti) hamisítatlan vígjátéknak indul, és végig az is marad – csak a történet előrehaladtával, ahogyan egyre nő a tét, a mai társadalmi kérdések kavalkádján keresztül a végszóra egy szarkasztikus tragikomédiává vedlik.

Pedig a kiindulópont meglehetősen nyugodalmas terepnek tűnik első pillantásra. Simona (Anna Foglietta), az egyedülálló anya szülinapi zsúrt akar csinálni a fiának, Filippónak. A fiú viszont ezt nem várná el, mivel tudja az előző évek tapasztalatai alapján, hogy ez anyja számára egy stresszes időszak. De mi adhat okot a nagy idegeskedésre egy gyerekzsúrban? Gondolhatnánk elsőre. Aztán a film felvázolja: ezek a szülinapi zsúrok egyáltalán nem a gyerek(ek)ről szólnak, sokkal inkább a felnőttekről, a szülőkről, akik kíméletlenül helyezik el egymást a „jó szülő-rossz szülő” skáláján például olyan szempontok alapján, hogy ki mennyire vesz részt a szülői munkaközösség dolgaiban – vagy hogy ki milyen szülinapi bulit szervez a gyerekének. A film olykor vállaltan szélsőséges eszközökkel mutatja be a készülődés pillanatait: ahogyan Simona idegesen rója a köröket a szupermarketekben a megfelelő lufikra vadászva, kisuvickolja a lakás minden pontját, megszerzi a város legjobb animátorát (mindezt tomboló harci zenére). Csak éppen azzal nem foglalkozik, hogy a fia, aki utálja a beöltözős bulikat és gyűlöl középpontban lenni, ezt a nagy felhajtást egyáltalán nem igényli, sőt. De, ahogyan már mondtam, a gyerekzsúrok rég nem a gyerekekről szólnak. 

Ahogyan maga a film sem. A Majdnem kifogástalan szülők arra vállalkozik, hogy a 21. századi fiatal és „trendi” szülők (bevallottan szélsőségesebb) típusait kíméletlenül bemutassa. Ennek megfelelően kapunk mindent bőven: az egyik pár vegán és nagyon spirituális, valamint a mű-műveltség mintapéldányai (akik akkor is filozófusok és írók idézeteivel dobálóznak, ha az egyáltalán nem illik a társalgásba). Van itt egy egyedülálló anya is, aki a szexen és a gyantázáson kívül nem igazán tud másról beszélni; vagy egy leszbikus pár egyik tagja, aki már rég nem érezne frusztrációt amiatt, hogy leszbikus, ha nem jönnének a magukat toleránsnak gondoló emberek folyton azzal, hogy „ezzel nincsen semmi baj” és „ez nagyon tiszteletreméltó és bátor dolog” (sőt, még olyan is akad, aki azt mondja, ha újjászülethetne, leszbikus akarna lenni). De van egy magát életmód-tanácsadónak képzelő apa is, aki szívesen mondja meg másoknak, hogy hogyan kellene élniük, miközben ő maga munkanélküli, és a felesége tartja el; illetve egy válófélben lévő, munkamániás apa, aki az egyetlen őszinte szülő a filmben, és bevallja: képtelen kommunikálni a saját fiával. Rajtuk keresztül vonultatja fel a Majdnem kifogástalan szülők az álszentség, képmutatás, megfelelési kényszer és ripacskodás legkülönfélébb árnyalatait. Elsősorban a szülőkre koncentrál, de mindvégig érzékeljük a háttérben azt is, hogy ezek a viselkedési formák hogyan hatnak a gyerekeikre. 

A film végére a legjobb szülő címért folytatott versenyben (részben éppen annak versenyjellege miatt) mindenki csúnyán és látványosan elbukik. Mindössze egyetlen felnőtt van, aki normálisan bánik a gyerekekkel: a fiatal animátor, akinek emlékezetes belépője, hogy amint megérkezik a gyerekzsúrra, azonnal a mosdóba megy terhességi tesztet csinálni. Ironikus módon éppen ő lesz az a realista külső szemlélő, aki a szülők botrányt előidéző viselkedése után kimondja a végső tanulságot.

A Majdnem kifogástalan szülők egyik óriási erénye tehát, hogy kegyetlen éleslátással boncolgatja ezeket a szülőtípusokat és viselkedésformákat. Ismétlem, mindezt úgy, hogy végig megtartja a vígjátékjelleget, és egy pillanatra sem megy át intellektuális okoskodásba. Emellett a film egy másik fontos aspektusát is ki kell emelnünk. Arról már szép számmal láthattunk filmeket, hogy hogyan hat az online lét a fiatalokra, elsősorban a Z-generációra. Csak az elmúlt egynéhány év filmtermései közül is több ütős alkotás született a témában, pl a FOMO, a Netflix idei dokuja, a Social dilemma, vagy a hazánkban nemrég a Mozineten debütáló Sweat. Most viszont kifejezetten a 30-40 év közötti korosztály kerül a középpontba.

Egész pontosan ugyebár a szülők. A film azt is humorral mutatja be, hogy hogyan használja ez a korosztály a közösségi médiát, és ez milyen hatással van a gyerekeikre. Eddig a szülői értekezletekben merültek ki a szülői munkaközösség munkakörei, a töméntelen mennyiségű Messenger-csoportnak „hála” viszont az anyáknak-apáknak 0–24-ben lehetőségük van kötelességük képben lenni és reagálni olyan létfontosságú kérdésekre, mint például minek öltözzön a gyerek az osztályfarsangra, vagy hogy milyen ajándékot vegyenek év végére az osztályfőnöknek. Ha valaki ebből kimarad – akár csak egy napra is –, azt máris megbélyegzi a rossz szülő címkével a többi, „gondos” szülő. Holott lehet, hogy nem mindenki tud munka közben mobilozni és üzengetni tízpercenként, mert – csak hogy én is radikális példával éljek, ahogyan azt a film teszi – lehet, hogy van, aki daganatos betegekkel foglalkozik napi 12 órában. A film az ilyen szélsőséges példáival kiröhögi és beszól azoknak a túlbuzgó szülőknek, akik mindent megtesznek azért, hogy úgy tűnjön a külvilág (és saját maguk) számára, nélkülözhetetlen mindaz, amit tesznek a gyerekekért és a szülői munkaközösségért.

Többször elhangzik a szereplők szájából: „A megosztás fontos”. Ez pedig csak egy újabb képmutató mottó, amit a szülők a közösen töltött minőségi időre, a gondolatok megosztására, a szülő-gyerek kapcsolat ápolására alkalmaznak (leginkább szóban). Ám a történetben előrehaladva fokozatosan új értelmet nyer, egyre inkább átemelve a mondat értelmét az online térbe. Többek között épp egy ilyen „megosztás” okozza a tragikomikus, botrányos végkifejletet, amiben borul a bili, és kíméletlenül lehullik a lepel mindenkiről – mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy ebben a buliban éppen a gyerekek a legkevésbé gyermeteg résztvevők.

A Majdnem kifogástalan szülők a mai, őszintétlen és mesterségesen magunkra aggatott trendek egyszerre nevetséges mivolta és romboló hatása mellett (vagy inkább azokon keresztül) az aktuális társadalmi kérdésekkel foglalkozik elsősorban. Így például az is felmerül, hogy mit tegyen a szülő, ha a gyermeke minden jel szerint meleg. Mit csináljunk akkor, ha nem csak elméletben kell elfogadnunk valamit, de a gyakorlatban is (kicsit erős, de klasszikus példa: „nekem nincs bajom a melegekkel, de azért az én gyerekem ne legyen az”)? Amikor nem elég a felszínes tolerálás, de az életed részévé is válik valami, amit a társadalom jelentős része még ma sem néz jó szemmel? Ehhez hasonló és súlyú kérdéseket vet fel a Majdnem kifogástalan szülők például azzal az erőteljes jelenettel is, amikor a gyerekzsúron egy váratlan coming outra kerül sor, minek hatására mindenkiből kibukik, hogy a hipertoleráns és intelligens álca mögött mi rejlik valójában. Melyik szülő reagál undorodva, felháborodva, adott gyerek anyját hibáztatva, és melyik úgy, hogy megöleli a gyerekét, vagy más módon biztosítja feltétel nélküli szeretetéről. Mert elméletben nagyon könnyű toleránsnak lenni (bár sokaknak még úgy sem sikerül), de ha a gyakorlatban van szükség erre a toleranciára, elfogadásra, akkor mutatkozik meg igazán, hogy valójában ki milyen ember.