Péntek 13-i belső barangolás

November 13-án, pénteken a Melanchthon Evangélikus Szakkollégium és a JÖSz – Joghallgatók Önképző Szervezete által megrendezett online irodalmi esten Makáry Sebestyén és Miklya Csanád versein keresztül a karantén alatti tértapasztaltról és a bezártság lírai hangra gyakorolt hatásáráról beszélgetett Juhász Zoltán a szerzőkkel.

Juhász egy Nemes Z. Máriótól vett idézettel kezdte a beszélgetést: „Ebben az időszakban megszűnik az állandó kulturális termelési kényszer, tehát az, hogy szakmányban kell gyártani a szövegeket és a verseket ezer és ezer felolvasóestre. És önmagunkkal tudunk foglalkozni, illetve kilépünk az akcelerációból, azaz a felgyorsult világból. A kilépés által elmélyültebb szövegek születhetnek.” Miklya számára a karantén az alkotás szempontjából egyszerre volt áldás és átok. A turizmusban végzett munkájában törést okozott, az idézethez kapcsolódva a bezártságban először ivott, majd ezt megunva elkezdett befelé figyelni, és újra  produktívan foglalkozott a szövegeivel. Hasonlóan Makárynak is poétikai megújulást hozott az első lezárás. A karantén kihirdetésétől kezdve a fatelepi munkáját is többet tudta végezni, illetve Márquez-olvasásélménnyel is gazdagodott, ezek hatása a Csak a biciklim látja c. versében csapódott le.

A költői út formálódásának fontos állomásai az irodalmi szalonokon és felolvasóesteken való részvétel, így természetesen felmerült az a kérdés is, hogy az analóg kulturális események megszűnése milyen hatást gyakorol a meghívott költők írásaira. Mákáry a FISz líraműhelyén és a Szerdai Szalonon vett részt általában, de az alkotási folyamatban már nem feltétlenül igényli a visszacsatolást. Jelenleg első verseskötetének szerkesztésén dolgozik, amely során a szerkesztője szokta rendbe tenni őt. A mester-tanítvány, illetve az irodalmi kört alkotó baráti találkozók jelentik számára a szakmai közeget mostanában. Miklya a felolvasóestek utáni társalgásokat nem tartja értékes művészeti visszajelzésnek, sokkal inkább a privát beszélgetésekben, azon belül is szintén a mester-tanítvány viszonyban keresi a fejlődés lehetőséget. A nyilvános eszmecserék a szociális közegnek és magának a szakmának szólnak, amelyek szórakoztatóak, de nem hatnak fejlesztőleg az alkotó művészetére. Saját tapasztalatait is megemlítette, ugyanis a mentorával egy olyan elmélyült és koncentrált belső munkát folytattak, aminek keretében kizárták a zavaró tényezőket és csak a szövegekre összpontosítottak. 

Makáry Sebestyén

Juhász felolvasta Makáry Csak a biciklim látja című versét, amelyről utólag megjegyezte, hogy aktivál olyan motívumokat, amelyek sokak számára karanténszimbólumokat jelentenek. A vidéki élet, a kertek művelése és a növénytermesztés előtérbe kerültek az elmúlt időszakban. Továbbá mivel a karanténvilágban lelassult az ember, illetve a személyes terek rendbetétele került előtérbe, közös tapasztalat, hogy többek között a növények növekedése vált meghatározó időegységgé. A befelé fordulás és az önmagunkra figyelés szimbóluma lett a vidéki bezártság. Makárynak már a karantén előtt is gyakori poétikai témája volt a természet. A lelassulás a mindennapjai részét képezi, a régi TSZ-fatelepen mintha megállt volna az idő, az ott végzett munka szerzetesi türelmet igényel. Miklya szerint nem vidék-város ellentétről van szó, hanem a premodern időérzékeléséhez a vidéki cselekvéseken keresztül lehet kapcsolódni, és a 21. század rohanó embere ezeken keresztül egy archaikus őstudáshoz nyúl vissza. Juhász ezután Miklya Városfejlesztés Zrt. című versét olvasta fel, amiben a lelassult idő, illetve a kint és bent problematikája jelent meg. A tér és rend fogalma szorosan összekapcsolódik a szövegben: „Szemedbe nézve várja, hogy újra mértani rendbe állítsd a világot”. Juhász meglátása szerint a karantén egy külső és belső rendigényt hív elő belőlünk, mivel teljességükben akarjuk megélni a bezártság pillanatait. Hasznosan akarjuk eltölteni azt az időt, amely kiszabatott nekünk. 

Makáry abban látja a tavaszi és a mostani karantén különbözőségét, hogy előbbi a természet indulásának elementáris erejével a kifelé, a környezetre figyelést indítja el az emberekben, az egyre hosszabb nappalok az ész világosságát hozzák, nem az önvizsgálatét, ez inkább a november-december időszakában valósul meg, amikor megkezdődik az ösztönös befelé fordulás. Számára az ingázás kiesése racionalizálja az időbeosztását. A cselekvések közötti köztes idő, például a Nyugatitól az Astoriára való eljutás az alkotói gondolkodásban is lényeges intervallumnak számított. 

Miklya Csanád

A Városfejlesztés Zrt. című versével az abszurditásáig való menekülés és a megállás állapotáig jutott el Miklya. A megállás és a körültekintés motívuma Makáry Az erdő gyűrűi című költeményében is párhuzamosan jelent meg. Juhász egy Dupka György-idézetet hozott a vers értelmezésére: „A sorsunk évgyűrűktől duzzadó fa.”. Makáry versében a koncentrikus körök visszatérő emlegetése kozmikus rendbe rendezik a világot, a mikroszkopikus megfigyelésnek hála abszolút kitágul a fikciós idő. A szövegben megjelenő víkendház az emlékezés belső terévé lép elő, az évgyűrűk pedig mint a múlt emlékei az embert tápláló élményekként jelennek meg. A szerző szerint az évgyűrűk és a penészvirág által egy halálos eljegyzés aktiválódik a kozmikus térben, ami által a természet birtokba veszi a lírai ént. Hozzátette, hogy az emlékek tereiből tanulság és tapasztalat nélkül visszatérni öncélú luxus. Miklya szerint az emlékeket önmagukban versbe foglalni nem több, mint egy tájleíró újságcikk, ahhoz, hogy lírává váljon, kell hozzáadott gondolati és érzelmi érték. Befogadói oldalról viszont a versben megjelenő fiktív emlékek az olvasó valós megélt pillanataihoz nyújtanak hozzáférést és projekciós felületet. 

A belső szakrális terekben való bolyongás élményét idézte meg Miklya a Habibi című versében. A városi térből egy bibliaiba lép át a szöveg szemlélődője, majd vissza. A perspektívák váltakozásával az értékrendek változása is együtt jár. Mégis van a tereknek egy erős egymásra csúszása, amik lehetetlenné teszik a szakrális én szétválasztását a párkapcsolatitól vagy a munkahelyitől. Makáry szerint ahogy a valós terekben is keresni kell a helyünket és gyakorolni a belehelyezkedést, úgy a fikciósakban is. A vers kidobhat magából, ha rosszul közelítjük meg, ugyanakkor meg is lehet bennük találni az egyéni járható utakat.

A beszélgetés zárszavai a valós és fikciós terekben való sétára hívtak fel. Ettől teljesen függetlenül másnap elmentem a budai hegyekbe túrázni, és eszembe sem jutott összekötni a kirándulást az irodalmi esttel, de most, amikor legépelem a tudósítást, eszembe jut, hogy Hűvösvölgyben megszámoltam a kivágott fák évgyűrűit.

Képek: Péntek 13 Facebook