Hiába érezzük ma már magától értetődőnek, hogy a filmről – mely ugyan csaknem születésétől fogva képes és hivatott is művészi érték átadására – elmondható, hogy magas művészet, ez a szemlélet csak a II. világháború után vált általánosan elfogadottá. Az elképzelés egyik zászlóvivője, Ricciotto Canudo olasz filmesztéta viszont 1911-ben, alig tizenhat évvel a filmtörténet kezdete után megjelent könyvében a filmről már mint hatodik művészeti ágról ír; később, Hegel listáját a tánccal megtoldva, így lett a film a hetedik művészeti ág, mely nem csupán egyenrangú a zenével, költészettel, építészettel, festészettel, szobrászattal és tánccal, de ezek jellegzetességeit egytől egyig magában foglalja.
A művészeti ágak egyesítésére tett kísérletek egyik legkiemelkedőbb személyisége Richard Wagner, aki bevezette a Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotás) fogalmát, mely egyaránt állt irodalomból, színjátszásból és zenéből. Az egyesítés célja, hogy a befogadó egy olyan élményben részesüljön, mely a lehető legtökéletesebb teljességre törekszik, összetettségét pedig a művészeti ágak harmóniájával fedi el.
Lars von Trier filmje, A ház, amit Jack épített brutális nyersségével, mely a cannes-i filmfesztiválon is nagy port kavart, és azt eredményezte, hogy sokak botrányfilmmé alacsonyították, valóban próbára teszi a nézőt. Hamar felfedezhető ugyanakkor, hogy e megrendítő, kendőzetlen realizmussal (mely a gyilkosságok megjelenítésére jellemző) párhuzamosan jelen van egy attól élesen elkülönülő, azt ellensúlyozó metafizikai sík is.
Ebben a síkban betekintést nyerhetünk a sorozatgyilkos antihős, Jack lelkébe – mégpedig Dante Isteni színjátékának pokolraszállás-parafrázisaként. A filmet Jack és vezetője, Verge (Vergilius) beszélgetése tartja össze: egyfajta őszinte beszámoló, megbánás nélküli gyónás, szemléletbeli különbségeiken alapuló viták sora, melyet a gyilkosságokra való részletes kitérők osztanak fejezetekre: incidensekre. Az incidensek borzalmain a továbbra is velünk maradó dialógus és a különösen hatásos fekete humor segíti át a nézőt.
A ház, amit Jack épített azonban mint összművészeti, sőt mint a hegeli öt művészeti ágat valóban magában foglaló alkotás válik csak igazán lenyűgözővé.
A költészet a már említett módon válik a film egyik fontos alappillérévé, a nyílt pokoljárás-parafrázis mellett viszont gyakran visszatérő téma Jack és Verge a művészetről folytatott beszélgetésfoszlányaiban is. Verge ironikus példával szemlélteti a sors torzságát: a tölgyfa köré, mely alatt Goethe a hagyomány szerint verseinek egy részét – ami jelen kontextusban metonimikusan az irodalmat, sőt, a művészetet magát képviseli – költötte, nem sokkal több mint száz évvel később egy koncentrációs tábor épült.
William Blake két archetípusa, a Tigris és a Bárány is előkerül, indokot szolgáltatva a gyilkosságok elkövetésének egyfajta beteg, raszkolnyikovi módon: a két típus egyike természetének felsőbbrendűségéből adódóan hivatott megölni a másik típust egy nagyobb cél érdekében. Jack elgondolása szerint a művészet természete is hasonló. Az aszúsodást példaként véve fejti ki, hogy az ún. nemes rothadás – melyet a szőlő esetében egy gomba okoz, itt azonban bizarr, tágabb módon értelmezendő – finomítja a nagy alkotások anyagát igazán magasrendűvé, sőt istenivé. Jacket végül ez vezeti konklúzióhoz a nagy alkotásához méltó, megfelelő anyag után folytatott keresésében.
Egyes snittek rendkívüli kompozíciói vezetnek be bennünket a festészet aspektusába: igen érdekes jelenség például a Dante Bárkája c. dinamikus Delacroix-festmény reprodukciója a katabasis-epilógus során, mely dinamika ráadásul hangsúlyt kap azáltal, hogy a festmény a filmben enyhe mozgással életre is kel. Megemlítendő továbbá, hogy Jack, művésznevén Mr. Sophistication, gyermekkora óta érdeklődik a fényképészet, különösen a fényképek negatívjai iránt; az előbbinek megfelelően különböző pózokban portrékat készít áldozatairól, melyeket el is küld a helyi lapoknak – hübrisze miatt többek között itt is tetten érhető Jack antihős jellege.
A többször visszatérő felvételen, melyen Bach C-moll partitáját játssza, Glenn Gould zongorista a megszállott művész archetípusának szimbólumává válik, míg a darab kísérteties és erőteljes hangzásával ideális, elengedhetetlen kíséretet biztosít Jack valóságtól elrugaszkodott nárcizmusának kibontakozásához. „You want me to show you the way to the next whisky bar?” – kérdezi csípősen, a Jim Morrison által is énekelt Alabama songot idézve Verge, mikor Jack arról panaszkodik, hogy a pokol levegője keserű ízt hagy a szájában. Hasonló popkulturális utalás, hogy Jack a mondanivalójának bizonyos kulcsszavait nagy papírokra írva mutatja, majd dobja el, hogy felfedje a következőt: az akkor még ifjú Bob Dylan Subterranean Homesick Blues című, 1965-ös dalának híres videoklipjében ugyanígy tesz, s még a betűk rokon megjelenése is ezt erősíti.
Jack a szobrászművészetben csupán egyetlen alkalommal próbálja ki magát, igen morbid, átvitt értelemben – egy áldozatának testét szerszámok, drótok, pálcák segítségével fagyasztja pózba. A viktoriánus korban azonban érdekes módon ez valóban szokás volt: a gyászoló családok gyakran készíttettek fényképeket az elhunytról vagy az elhunyttal úgy, mintha még köztük volna, hogy enyhítsék gyászuk fájdalmát, és hogy a megboldogultról emlék maradjon.
Végezetül a címadó művészeti ág (The House That Jack Built – mely ezen felül egy angol mondóka is) az építészet: Jack alkotói törekvéseinek legfontosabbika. A gyilkosságok elkövetésének egyik fő indítékává az isteni anyag után való kutatása válik, mely elképzelései szerint megfelelő a tökéletes alkotás létrehozására. Az indicensekkel párhuzamosan tehát Jack folyamatosan ideális anyagot keres a Ház megépítésére, mely metonimikusan egész lényét, minden művészi aspirációját testesíti meg, így tehát nem is lehet kézzelfogható.
A konklúzió tehát annak tagadása, hogy az (összművészeti) alkotás platóni értelemben vett ideája elérhető: ahogy Jack végső háza is, a mű mindig csak a művész lelkének lenyomata, és amint azt Babits is vallja A lírikus epilógjában, azon sosem emelkedhet felül, a tökéletességre való törekvés pedig hasztalan.
A film – keretes szerkezetet alkotva – a katabasis folytatásával és Jack sorsának megpecsételődésével zárul, már a túlvilágon. A Ház ugyan sosem épül meg, Verge tanácsára viszont még az alászállás előtt épít egy újat, lemondva művészetének, a világon maga után hagyott örökségének tökéletességéről.
Képek forrása:
https://film-grab.com/wp-content/uploads/2019/10/The-House-That-Jack-Built-053.jpg
Lars von Trier: The House That Jack Built, 2018
Bob Dylan: Subterranean Homesick Blues, 1965
