A Heavy túrára nem lehet előre felkészülni. Az abszurd humort, a keserédes skandináv életérzést, a metálosokról kialakult sztereotípiákat és ennek kiforgatását vonultatja fel Juuso Laatio és Jukka Vidgren filmje. Amely merőben más „zenés vígjáték” (véletlenül se valamiféle amerikai musical-típusú alkotást képzeljünk el), mint amihez hozzászoktunk, és talán épp ezért lehetett belőle hatalmas siker. A Heavy túra nem boncolgatja az élet fontos kérdéseit, és nem célja a világmegváltás sem – és mégis szükségünk volt erre a filmre, amelyhez foghatót nem találunk a műfajban. Ezt bizonyítja, hogy 2018-ban elnyerte a CineFest közönségdíját, de a kritikusok körében is sikert aratott.
Adott egy aprócska, csendes, és a maga bájos módján zord finn falu, ahol a lakók idegenkednek… nos, mindentől, ami kicsit is más, mint ők. És találunk ugyanitt egy hörgős metálbandát, amelynek négy tagja teljesen más, mint amilyet előítéleteink alapján képzelnénk. Tisztességes, visszahúzódó srácok, és be kell látni, a lúzerség megtestesítői, és bármennyire is kemények a zenei életben, ha a falu népe beszól nekik, lefagynak. A frontember, Turo (Johannes Holopainen) a zártosztályon dolgozik takarítóként, a gitáros, Lotvonen (Samuli Jaskio) apja nem teljesen legálisan vezetett rénszarvasfarmján segít be a húsfeldolgozásban, míg a banda másik két tagja, Xytrax (Max Ovaska) egy élő Google, Jynkky (Antti Heikkinen) pedig már két és félszer lett halottnak nyilvánítva túlzottan adrenalindús életvitelének köszönhetően. Ebből a négy figurából áll, majd pedig egy, a zárt osztályról szöktetett lappföldi taggal (Chike Ohanwe) bővül az Impaled Rektum (azaz Karóba Húzott Segg) nevű metálzenekar. Akik egészen pontosan a szimfonikus, posztapokaliptikus, rénszarvasdaráló, extrém, harcos-pogány skandináv-félszigeti metál címkével illetik zenei stílusukat. És akik 12 évnyi, Lotvonenék rénszarvas-feldolgozójának garázsában zenélés után úgy döntenek: ideje színpadra lépni.
Szinte biztos, hogy eddig ilyet még senki nem látott. És ami még fontosabb: az alkotók nem dőltek hátra a bitang alapsztori kiötlése után sem, minden egyes poénforrást a csúcsra járattak. Részünk lesz még hullarablásban, találkozunk szerepjátékosokkal, akik viking hajójukon szállítják Norvégiába az épp Finnországból szökő és a rendőrség által üldözőbe vett bandát, és néhány egészen gyomorforgató jelenetet is lazán megengedtek maguknak a rendezők. Ám mindez mit sem érne, ha a Heavy túra nem lenne megfűszerezve azzal a bizonyos, a skandinávokra oly jellemző fekete humorral.
Fontos viszont megemlíteni, hogy ha skandináv vígjátékokról esett szó, általában leragadtunk a svéd és dán komédiáknál – eddig. A dánok felelnek többek között az Ádám almái, a Zöld hentesek, a Férfiak és csirkék vagy a Wilbur öngyilkos akar lenni című alkotásokért, amelyek közül egyébként mindegyikben benne van a dánok nemzeti kincse, Anders Thomas Jensen keze hol rendezőként, hol forgatókönyvíróként. A svédeknél pedig gondolhatunk többek között az Az ember, akit Ovénak hívnak és a Százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt című közönségsikerre. Az említettek közül – talán csak utóbbit kivéve – mindegyik darab ékes bizonyítéka annak, hogy a skandinávok tisztán humorra építő vígjátékokat igencsak ritkán készítenek, szeretnek ebbe a műfajba is belekeverni kisebb-nagyobb mértékben tragikus vagy drámai elemeket, amelyek megülik az ember gyomrát (és olykor lelki épségét). Éppen ezért van az, hogy akik nem bírják a morbid humort, előszeretettel kérik számon ezeken a filmeken, hogy mégis hogyan kaphattak vígjáték besorolást.
Bár a finn filmipar kevéssé ismert például hazánkban, Aki Kaurismäki neve azért sokaknak csenghet ismerősen (2002-es A múlt nélküli ember című filmje máig az egyetlen Oscar-díjas finn film). Akárcsak jó néhány dán és svéd rendezőtársának, neki is különleges képessége, hogy a drámai és komikus elemeket mély empátiával és humorral keveri filmjeiben. Ezzel szemben a Heavy túra, bár a bizarr fordulatok és éjsötét poénok adják legfőbb erejét, kizárólag vígjáték, méghozzá az a térdet csapkodós fajta. És ez elsősorban a hangulatának és ábrázolásmódjának köszönhető. Haláleset, könyörtelen sorsok ugyanis itt is akadnak bőven, de a film jól láthatóan elhatározta, hogy ezek egyikét sem tragikus szemlélettel, hanem csakis a humor oldaláról közelíti meg.
Az alkotók elárulták, hogy egy teljesen elborult, 1984-es áldokumentumfilm, a This Is Spinal Tap nagy hatással volt rájuk a film rendezése során, és ennek nyomai bőven felfedezhetőek a Heavy túrán, úgy, hogy az cseppet sem vált koppintásszagúvá. Az említett áldoku egy kitalált együttest mutat be, a rockbandák minden sztereotípiáját kidomborítva, kiforgatva és kiröhögve. De míg a This Is Spinal Tap elsősorban (fiktív) turnékon keresztül vezeti végig a nézőt, technikailag valóban a dokumentumfilmek megoldásait idézve, addig a Heavy túra egyértelműen játékfilm és egyfajta road movie is. És ahogyan az a road movieknál lenni szokott, nem csak fizikai értelemben kelnek útra szereplőink, hanem valamilyen cél elérése és belső változás reményében is. A maga módján ez a Heavy túrára is teljesül ugyan, de nem úgy, ahogyan arra számítanánk, vagy ahogyan azt eddigi filmtapasztalataink során megszokhattuk. De ezen, mire a kaland végére érünk, már meg sem lepődünk.
Képek: port.hu, sajatszoba.blog.hu
