A kortárs dráma mint heroikus vállalkozás

Kortárs dráma, le a papírról! címmel indult a Kisprésház új beszélgetéssorozata, a Fejgép-estek. Az Elefánti Emma és Kazsimér Soma vezette kerekasztal (résztvevők: Deres Kornélia, Kovács Dominik, Kovács Viktor, Závada Péter) elsősorban arra fókuszált, hogy miként is képes hitelesen reflektálni a dráma műfaja a 21. század problémáira, és hogy vajon miért is ódzkodnak annyira a színházak a posztdramatikus szövegekről.

Voltaképpen már a beszélgetés első etapjában többször elhangzott az a zavarba ejtő tény, hogy ma kortárs drámával foglalkozni Magyarországon enyhe kifejezéssel élve is heroikus vállalkozás, hiszen sem a színházi, sem az irodalmi térben nincsenek igazán jelen ezek a művek – különösen, ha nem a konvencionális, realista hagyományokat követik, ugyanis az alkotók még mindig eltartják maguktól a Jelniek-, a Handke- vagy a Heiner Müller-féle szövegvilágot. Závada Péter ki is emelte, hogy itthon pusztán annyit értettünk meg a rendezői színházból, hogy el kell vetnünk a szöveg primátusát, amiből pedig egyenesen az következett, hogy a rendezők el is hitték, hogy tudnak drámát írni, ezért hatalmas ma a hasadás a kortárs dramatikus irányzatok és a klasszikus formák között. Ahhoz, hogy mindez megváltozzon, figyelnünk kellene arra, hogy a teremtő szerző helyét ne a teremtő rendező vegye át, ideje lenne itthon is demokratikus módon elképzelni a színházat.

IMG_4615

Deres Kornélia hozzátette, hogy a színházak mintha nem is nagyon drukkolnának a kortárs szerzőkért, hiszen nagyon kevés lehetőséget adnak nekik a megmutatkozásra. A Színházi Dramaturgok Céhének van egyedül olyan kezdeményezése, amely konzekvensen támogatja az új szövegek születését, de mindenhol azt tapasztalni, hogy élő szerzővel dolgozni még mindig problémát okoz. Mintha lezárna az agy: él egy kép a magyar színházi életben, hogy milyennek is kell lennie egy jól megírt drámaszövegnek, és ha ettől akár egy picit is eltér valamelyik modern darab, akkor rögtön rásütik, hogy ezt nem lehet színészek kezébe adni.

A kortárs drámák sorsát a befogadó elvárások is nehezítik – tették hozzá a Kovács ikrek –, hiszen akárcsak az alkotók, a nézők is archetípusokban gondolkodnak, ezért például ha a női szereplőt trauma éri, akkor sírnia ugyan szabad, de ütnie, rúgnia, tombolnia nem, különben gonosz vagy éppen komikus figurává válik. De hogyan is változna meg ez a közönség, amikor folyamatosan kiskorúsítják őket a színházak? – tette fel a kérdést Deres Kornélia. Joggal, hiszen gyakran tapasztalhatjuk, hogy a különböző intézmények eleve úgy gondolkodnak saját nézőikről, mintha azok képtelenek lennének komplex formákat feldolgozni.

Annak, hogy kockázat lenne egy színház részéről kortárs drámát bemutatni, mind Kovács Dominik, mind Kovács Viktor ellentmondott: valóban több munka, több idő kell ezekhez a szövegekhez, hiszen nincs sem értelmezési, sem befogadási hagyományuk, de a nézők igenis bemennek rá. Ha pedig nem tetszik nekik, legfeljebb elmennek, viszont fel kellene ismerni, és még inkább el kellene fogadni, hogy a kortárs szerzőket nem feltétlenül a hagyományos drámák izgatják, ráadásul az a médiakörnyezet, amiben ma élünk, nem is a realizmust követeli ki magának. Miért akarunk hát valami olyanhoz ragaszkodni, ami nem biztos, hogy zsigerileg érdekli a ma emberét?

IMG_4590

Szinte alapvetés, hogy minden alkotóban ott él a határfeszegetési vágy, Závada Péter Amphytrionja számára például fontos inspiráció volt egy Jan Fabre-előadás, amelyben a rendező intenzív fizikai megpróbáltatásoknak tette ki színészeit: színháztörténeti adatokat kellett sorolniuk egymás után, miközben izzadtak a folyamatos ugrókötelezéstől, ezzel szimbolizálva azt, hogy ideje számot vetni az ólmos súlyként ránk nehezedő színházi hagyománnyal. Az efféle performatív gesztusok egyelőre azonban idegenek itthon, pedig mindenkiben működik egyfajta  befogadói perverzió: azt szeretjük, amihez nehezebb hozzáférni.

Ahogyan a négy meghívott vendég, úgy a két moderátor – és minden bizonnyal a Kisprésházban igen szép számmal összegyűlt hallgatóság – is harcosan képviselte a kortárs dráma fogalmának újradefiniálását, elutasítva minden klasszikus elvárásrendszert, elvégre nem biztos, hogy a színházi emlékezet éppen azt az előadást őrzi majd meg, amit esténként 1500-an néznek a Vígben.  Az persze nyitott kérdés, hogy erről a rendezőket ki fogja meggyőzni.

A heroikus küzdelem mindenesetre folytatódik.

Fotók: Czakó Timi