„Azok jártak jobban, akik elmentek” – Akik maradtak

Az idei évben Oscar-díjra jelölt magyar film a Tóth Barnabás által rendezett Akik maradtak. Az eddigi nemzetközi filmgálákon jól szerepelt, és a kritikák is eléggé pozitívak, de tulajdonképpen miért is fontos ez a film?

A történet a második világháború után játszódik, a negyvenes évek végén. Adott egy nőgyógyász, Dr. Kőrner Aladár (Hajduk Károly) és egy kamaszkorba lépő lány, Klára (Szőke Abigél). Mind a ketten szörnyű tragédiákat éltek át, és ezek a borzalmak egyre inkább egymás felé sodorják őket, hogy közös erővel feldolgozzák a feldolgozhatatlant. A sztori röviden elég klisésnek és unalmasnak hangzik, nem? Ami ettől megmenti az Akik maradtakot, az nem foglalható össze pár sorban.

Ami nekünk agyonismételtnek hathat, az valószínűleg egy nyugat-európai vagy amerikai filmnézőnek kevésbé az. A negyvenes-ötvenes évek egy olyan történelmi mélypont volt Magyarországon, amit csak más kelet-európai országok polgárai ismernek belülről. Két elveszített világháború, Don-kanyar, deportálások, a szovjetek bevonulása és aztán a kommunizmus. Az emberek tragédiák sorozatát élték át, és még csak idejük sem volt feldolgozni őket. Sokan soha nem tudták elfogadni, hogy az „apuka” meg a „bátyus” soha nem jön haza a hadifogságból, mert mire sikerült volna, az „anyukát” már tuszkolták is be hajnali kettőkor a Pobjedába. Ha az ember rövid időn belül minden elveszít, kell valami, amibe kapaszkodhat.

Miért kurva az, aki fél?”

Az Akik maradtak nem egy csöpögős romantikus film vagy egy unásig ismételt dráma: hihetetlenül rideg dolgokat látunk a filmvásznon. Tóth Barnabás megrendezte a folyamatos elfojtás filmjét, mikor mindig úgy érzed, hogy egy ki nem mondott mondat ott lebeg a levegőben, ami már soha nem fog elhangzani.

Egy olyan társadalmat ismerünk meg, ami nem tudja elfogadni önmagát és a benne élőket. Magyarország a félelem és totális reményvesztettség országa volt akkor, mindent elveszített, és esélye sem volt arra, hogy akár csak egy kicsit is visszakapjon belőle. Az árván maradt gyerekeket a hatodik ágról lévő nagynénik nevelték, a gazdagok elszegényedtek, a szegények meghaltak. Családok tűntek el teljes egészében a föld színéről, és akik maradtak, azok pedig tragédiák sorozatával együttélve tengethették az életüket.

„Ők a szerencsésebbek. Akik elmentek.”

A főszereplő párosra szintén nem lehet különösebben panasz. Nekem személyes problémám a magyar filmek jelentős részével, hogy a színészek nem tudnak elég érzelmet belevinni a játékukba, ez általában a párbeszédekben szokott jelentősen érződni. Jelen film esetén ezt nem igazán vettem észre, de valószínűleg ez az eljátszott karakterek személyiségéből is adódik. Mind Hajduk Károly, mind Szőke Abigél hozta az elvárt színvonalat – véleményem szerint utóbbival még fogunk párszor találkozni a vásznon.

A filmet érte pár kritika azzal kapcsolatban, hogy jelen vannak benne azok az elemek, „amivel Oscart lehet nyerni”. Ez valóban így van, viszont egyáltalán nem hangsúlyosak. Az Akik maradtak egy olyan országot mutat be, ami teljes valójában, minden szempontból megélte a véres, ugyanakkor gyönyörű huszadik századot. Olyan embereket látunk, akik a hatalmasok játékából nem látnak és nem értenek semmit, egyszerűen csak megélik. Egy nagyon személyes drámán át érzékelhetjük a korszak minden borzalmát. Egy olyan korszakét, amiben még a továbblépés lehetőségét is üldözik.

Mivel a történet konfliktusa erre van kiélezve: két, hasonló borzalommal szembesült ember együtt próbál továbblépni egy felfoghatatlan tragédián, amin talán soha nem is lehet, viszont a társadalom ezt egyáltalán nem nézi jó szemmel.

Jól vagy?
Igen.
Hazudsz?
Mindig.

Az Akik maradtak egy nagyon emberi történet jó karakterekkel és teljesen korrekt színészi játékkal. A film nemhogy gyorsnak nem tekinthető, de még mikor az Államvédelmi Hatóság kopogtat a szomszédban, akkor is éppen csak kikel az ágyból. A film fontossága magyar viszonylatban megkérdőjelezhetetlen, mivel beszélnünk kell a történelmünk azon időszakáról, mikor az ország – jelképesen – az éhhalál szélén még szakadékba is lépett.

Amikor vége lett a filmnek, nem tudtam megmondani, hogy tetszett-e, és talán még azóta sem tudom. Viszont mikor láttam, hogy nálam jóval idősebb emberek könnyes szemmel és remegő szájjal nézik a stáblistát, rájöttem, hogy ez nem is igazán fontos. Ez a mű nekik szól, azoknak, akik minden borzalom, minden tragédia és szörnyűség ellenére itt maradtak.

 

Borítókép: PORT.hu