Mennyire aktuális ma a filozófia? Foglalkoznak-e a filozófusok korunk égető kérdéseivel? És ha igen, mi hasznunk van ebből? Identitáspolitikák, klímaszorongás és erőszak – milyen válaszok adhatók ezekre? És mik a kérdések valójában? A Filozófia Intézet legutóbbi, a Kutatók Éjszakáján és a Kelet Kávézóban szervezett programjai azt támasztották alá, hogy a filozófia nem vesztett jelentőségéből.
Október huszonhetedikén pénteken délutántól estébe nyúlóan tartottak az előadások és beszélgetések a Filozófia Intézet könyvtárában a Kutatók Éjszakáján. Az eseményt a Torinói Egyetem professzora, Alberto Voltolini nyitotta meg How to Understand Fiction and Be Moved by It? című előadásával. Az olasz filozófus felvetése szerint bár a könyvesboltokban jól elkülönítik a fikciós és nem-fikciós könyveket – s ez a megkülönböztetés első ránézésre intuitív is –, az elhatárolás nem ilyen egyszerű: gondoljunk csak például a történelmi regényekre és a valóságshow-kra, vagy az ókori történetírók fiktív elemekkel tarkított munkáira.
Voltolini előadásában rövid bevezetőt nyújtott saját fikció-elméletébe: érvelése szerint a fikciót nem lehet csupán tartalma vagy a kontextusa alapján elkülöníteni a nem-fikciótól. A fikciós művek lényegi vonása az, hogy azon túl, hogy különböző reprezentációs modelleket aktiválnak (pl. elképzeljük az olvasottakat), létrehoznak egy meta-reprezentációt is, melynek köszönhetően tisztában vagyunk vele, hogy a befogadott mű fiktív. Ennek alátámasztására egy hétköznapi példát hozott: nem rohanunk ki a moziból a horrorfilmek közben, bár előfordulhat, hogy a képsorok a frászt hozzák ránk. Így lehetséges, hogy a fikciós művek valódi érzelmeket váltanak ki belőlünk, mégsem reagálunk rájuk úgy, mintha valós helyzetben történnének.
Ezután az est címében – Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? – is megjelölt tematika szerint három beszélgetésre került sor. A Filozófia-e a filozófiatörténet? Filozófiatörténet-e a filozófia? című diszkusszióban Szalai Judit moderálása mellett Tőzsér János filozófus és Varga Péter filozófiatörténész vett részt. Tőzsér szerint – aki legutóbbi könyvében a filozófiát sikertelen vállalkozásnak nevezte – a filozófia története jól rekonstruálható problématörténetként: különböző korok gondolkodói ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoztak, mint napjainkban, s e kérdésekre nem tudtak választ adni. Varga azonban úgy vélte, hogy a filozófiatörténet mint tudomány megmentheti a filozófiát saját kishitűségétől: bár sok problémára nem filozófusok adtak választ, de ezekhez mindig a filozófia adta a hátteret és a keretet, s ezeket a megoldási javaslatokat később a filozófiatörténet magába integrálja.
A következő eszmecserében Kapelner Zsolt filozófus és Pap Szilárd István antropológus, a Mérce újságírója fejtette ki nézeteit az identitáspolitikák kapcsán Réz Anna moderálása mellett. Kapelner felvezetőjében elmondta, hogy a kérdés szempontjából fontos értelemben két módon beszélhetünk identitásról: egyrészt úgy, mint amit az identitást birtokló személy vagy csoport konstruál meg, másrészt úgy, mint egy kívülről, mások által alkalmazott kategória. Az identitások azért lehetnek fontosak a politikában, mert azok, akiknek az identitását nem ismeri el, vagy nem veszi figyelembe a társadalom, egyrészt rendszerszintű hátrányos megkülönböztetésben részesülnek, elnyomják őket. Másrészt pedig az elismerésre mint az emberek által egymásnak biztosított társadalmi jóra mindenkinek szüksége van a normális élethez és az önbecsüléshez. Pap megállapításai alapján a korai identitáspolitikák, mint például a romantika korabeli nacionalizmus abban térnek el a maiaktól, hogy azok kollektivisták voltak, azaz közösségi identitásban gondolkodtak, ellenben a mai identitáspolitikák egyéniek, a társadalom fragmentációjához vezetnek.
A közönség kérdésére, hogy a kollektív vagy egyéni identitáspolitika lehet a „jobb út” a jövőben, Kapelner azt válaszolta, hogy az integrálás mértékét az igazságosság feltételeihez kell szabni, szociális pozíciók mindig is lesznek, azon kell gondolkodni, lehetséges-e az embereknek igazságosan egymás mellett élnie, és ha igen, hogyan. Pap szerint annak mentén, ahogy a társadalmi szolgáltatások egyre szűnnek meg, lehetséges, hogy újra kollektív identitások konstruálódjanak: ugyanis ez lehet a hatékony eszköze annak, hogy az emberek a követeléseiket megfogalmazzák a hatalmon lévőkkel szemben. Abban mindketten egyetértettek, hogy ki kell szűrni, az identitáspolitikákból mi releváns: különösen veszélyes lehet, ha – mint a mai politikai diskurzusokban oly sokszor – arra használják fel, hogy nagyobb, strukturális igazságtalanságokat és problémákat fedjenek el.
A klímaszorongó kerekasztal. Fotó: Réz Anna
Az utolsó szekcióban a klímaváltozásról, az általa kiváltott szorongásról és saját kihalásunkról volt szó. Horváth Bence, a 444 újságírója Bernáth László filozófussal, Hermann Veronika irodalomtörténésszel és Vida Katalin pszichológussal beszélgetett. A beszélgetés elsősorban a szorongásra fókuszált: Vida elmondta, hogy a pszichológia egyik legfontosabb feladatát abban látja, hogy segítsen az embereknek a klímaszorongás okozta bénultságot cselekvő energiába átfordítani. Hermann arról beszélt, hogy a technológiai újítások megjelenésének mentén ciklikusan megfigyelhető a szorongás és a remény feltűnése – ilyen szempontból a hidegháborús atomszorongásához és felvilágosodás-korabeli technikától való félelemhez hasonlította a jelenlegi helyzetet.
Bernáth kifejtette, hogy a klímaváltozással kapcsolatban egyéni felelősségről beszélni értelmetlen, azonban nehéz meghatározni, hogy milyen típusú csoportos felelősség jöhet szóba: kulturális (például a felvilágosodás racionalitás-fétise, mely nem ismer el természetes határt), civilizációs (a teremtéstörténetre alapozva az ember a természet ura) vagy ez az „élet természetéből” fakad (rivális nélkül bármilyen életforma elpusztítja a rendelkezésére álló energiaforrásokat). A legizgalmasabb felvetés a közönség részéről érkezett: a problémát talán a termelési mód felől is meg lehet ragadni, azaz a kapitalizmus kizsákmányoló logikája lehet az, amelyen változtatni kell. Bernáth azt válaszolta, hogy részben egyetért, bár az adott termelési mód kialakulásnak minden bizonnyal kulturális feltételei is vannak.
*
Megtelt a Kelet az Erőszak hírére. Fotó: Ballagó Márton
Tavasszal indult útjára a Világnézetünk alapjai című beszélgetéssorozat a Filozófia Intézet két oktatója, Réz Anna és Olay Csaba, valamint a Kelet Kávézó szervezésében. Az eseményekre két, az aktuális témában jártas beszélgetőpartnert hívnak meg, hogy minél több szempontból megvizsgálják az adott témát – korábban volt szó a munka jövőjéről és a hétköznapi moralitásunkról is. A szeptember 30-án megrendezett legutóbbi alkalmon pedig az erőszak volt terítéken.
A beszélgetést Olay Csaba moderálta, vendégei pedig Unoka Zsolt pszichiáter (Semmelweis Egyetem) és Takács Ádám történész-filozófus (ELTE) voltak. Takács azzal a problémafelvetéssel kezdte, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy a 20. század nagy filozófiai-antropológiai rendszereiből, melyben az emberi lét struktúrájának feltárására vállalkoznak a szerzők (pl. Heidegger, Sartre, Merleau-Ponty), teljesen hiányzik az erőszak elemzése – Heidegger például a halált csak a szubjektum saját halálához való viszonyaként tárgyalta. Az ember alaptermészete felől közelítette meg a kérdést Unoka, aki első problémaként a társadalom és az erőszak viszonyát vetette fel. Ez a kérdés a filozófiatörténet során többször is előkerült, például míg Rousseau úgy gondolta, hogy az ember alapvetően jónak születik és a társadalom „rontja meg”, addig Hobbes azt az álláspontot képviselte, hogy a természeti állapotban az emberek agresszívan viszonyulnak egymáshoz („ember embernek farkasa”), és a társadalom az, ami ezt korlátozni tudja, hogy lehetséges legyen az egymás mellett élés.
Az erőszaknak két fő fajtáját tudjuk megkülönböztetni, folytatta Unoka. A reaktív erőszak érzelemmel telített és felindulásból elkövetett, például ha valakitől megvonnak valamit vagy fenyegetik, jó eséllyel reagálhat így; a proaktív erőszak pedig megtervezett, érzelemmentes és szisztematikusan gyakorolt: jellemzően erre épül az emberi kultúra. Napjaink társadalmi normái az előzőt büntetik, míg utóbbi társadalmilag elvárt: gondoljunk csak az állami erőszakszervezetek által gyakorolt legális, a kulturálisan kódolt szimbolikus, vagy a bizonyos sportágakban megjelenő, szinte tökélyre fejlesztett erőszakra.
Fotó: Ballagó Márton
A vita ezután elsősorban a nyelvileg és kulturálisan megjelenő erőszak körül forgott. Unoka elmondta, hogy már egészen kiskorban (hét hónaposan) megjelenik az, hogy egy csoporton kívülivel szembeni agressziót természetesnek veszünk, míg a csoporton belülit nem. Ebből a szempontból fontos az elismerés politikája és a politikai korrektség: a kirekesztés és a hátrányos megkülönböztetés a legtöbb esetben nyelvileg és a gondolkodásmódunkban – sokszor úgy, hogy észre sem vesszük! – is megjelenik. Ahogy arra Takács felhívta a figyelmet: minden proaktív erőszakot először nyelvileg vezetnek be.
Ezután a közönség részéről is elhangzott több kérdés, felvetés és hozzászólás. Szó volt a trágárságról mint a hatásmechanizmust erősítő nyelvi agresszióról, az erőszakmentes ellenállás lehetőségeiről és a családon belüli erőszak pszichológiai vonatkozásairól. Valamint arról, hogy abban az esetben, ha a szimbolikus erőszak egy rendszerben már teljesen együtt jár a fizikaival, akkor a fennálló elnyomás megtörése csakis forradalmi úton lehetséges: ugyanis ez nem a pozíciók újraosztásához (az eddigi elnyomottak lesznek az elnyomók) és az elnyomó struktúra újratermeléséhez vezet, hanem azok meghaladásához.
A Világnézetünk alapjai sorozat következő részére november 25-én kerül sor a Kelet Kávézóban, a téma pedig nem más lesz, mint a szerelem!
