Napjaink mozikultúrájáról gyakran hangzik el a kijelentés, mely szerint a képregényfilmek korát éljük. Noha akadnak szép számmal művek, melyek nem sorolhatók ebbe a kategóriába, mégis jogosnak tarthatjuk ezt a megállapítást, hiszen néhány kivételtől eltekintve az év legnagyobb mozis eseménye egy adott képregénykarakter vagy képregényes szuperhőscsapat aktuális filmje. Érdekes megfigyelni, hogy mennyire mérvadó lett a Marvel Filmes Univerzum a kritikusoknál, már-már irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, amely komoly problémákat eredményez. Természetesen nem húzható rá minden a Marvel-filmekre, jelen írás sokkal inkább a kritikusok kritikája akar lenni, némi elmélkedéssel Hollywood helyzetéről és a képregényfilmek világáról.
Hollywood halott. Hosszú évtizedek óta hangoztatják ezt a filmrajongók és a filmkritikusok, az általános nézet szerint a ’60-as évekkel lezárult az aranykor, és azóta lejtmenetben van az álomgyár. Ez az álláspont persze támadható, ugyanis az azt követő évtizedekben még számos olyan filmről, filmszériáról vagy filmkészítési periódusról beszélhetünk, melyeket a mai napig a legnagyobb mozis teljesítményekként tartunk számon, és hosszú időre meghatározták ennek a művészeti ágnak az irányát, illetve szellemiségét.
Voltak persze kevésbé erős időszakok is, ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy a mozizás történetének legerősebb éveként az 1999-es évet szokták emlegetni az olyan kultikus műveknek köszönhetően, mint a Harcosok klubja, az Amerikai szépség és a Mátrix, csak hogy a legkiemelkedőbbeket említsük. De más szemszögből is jelentős volt ez az év, például a Star Wars-Saga, mely a mai napig világszerte a legnagyobb rajongótáborral rendelkezik, új életre kelt az előzmény-trilógia első darabjával, a Baljós árnyakkal, mely az adott év legtöbb bevételét hozó filmje lett. Valamint az olyan filmek, mint az Amerikai Pite, vagy a 10 dolog, amit utálok benned – noha közel sem mérhetők a fent említett filmek színvonalához –, megalapozták az elkövetkező évek vígjátékainak szellemiségét, mégpedig azért, mert olyat nyújtottak, amit előtte más filmek soha. Lehetne még hosszasan sorolni a kiemelkedő darabokat ebből az évből, de jelen cikknek nem ez a fő témája.
Ki kell még emelni azt is, hogy a filmkészítés csúcsának tekintett Keresztapa-trilógia első két darabja a ’70-es években került a nagyközönség elé (a harmadik részt 1990-ben mutatták be). Számos évet, illetve filmet fel lehetne még hozni, ami erősen rácáfolna arra, hogy a ’60-as évek után Hollywood meghalt, azonban ki kell emelnünk, hogy az álomgyár halálát hirdető kijelentések sosem voltak még ennyire aktuálisak, mint manapság. Ugyanis mi az, amit az elmúlt 10 évben láthattunk a mozikban? Képregényfilmek, évtizedekkel ezelőtti sikerfilmek folytatásai, rebootok, valamint egy sor mélyebb és elvontabb témát boncolgató film, kevésbé sikeres megvalósítással, mint például az Anyám! című. Ne legyünk azonban igazságtalanok, születtek ebben az időszakban is kiemelkedő filmek, még ha összességében kevesebb is, de tény, hogy közülük több is méltán válhat majd filmtörténeti klasszikussá. Ilyen a Wall street farkasa Martin Scorsese rendezésében, vagy a Quentin Tarantino által jegyzett Django elszabadul című film. Jellemző azonban, hogy ezeket a filmeket egytől egyig a szakma nagy nevei tették le az asztalra, akik a filmtörténelem legjobb rendezői közé tartoznak. Nincs tehát sem új ötlet, sem olyan tehetséges új rendezők, akik képesek valami igazán újat kigondolni, és azt jól meg is valósítani. Épp ezért az ilyen kiemelkedő és egyedi filmeknek a száma a nagy egészhez képest meglehetősen csekély a mögöttünk hagyott évtizedet tekintve.
Azt is hozzá kell tenni, hogy manapság meglehetősen nehéz dolguk van az új rendezőtehetségeknek, ugyanis hiába jó az, amit kitaláltak, a kellő figyelmet nem kapják meg, így jó eséllyel a filmjük bukásra van ítélve. Márpedig manapság minden korábbinál fontosabb szempont, hogy egy mozifilm a lehető legmagasabb bevételt hozza, az anyagi bukás mint kifejezés pedig átértékelődött. Gondoljunk csak a tavalyi Solo: Egy Star Wars-történet esetére, mely magas költségvetésű filmként ugyan nyereséges volt, de mégis, több mint egy évvel a bemutató után is arról beszélnek a legtöbben, hogy mekkora anyagi bukás volt, hiszen egy Star Wars-filmhez képest valóban csekély bevételt hozott – ez jól mutatja, hogy mennyire mások az elvárások, mint korábban.
A nyilvánvaló ötlettelenség mellett tehát ez a másik oka annak, hogy Hollywood, ha nem is halt meg, de vitathatatlanul haldoklik, hiszen az anyagi szempont mindent felülír. Ez az oka annak, hogy több évtized elteltével olyan filmek folytatásai készülnek el, mint a Mad Max vagy a Szárnyas fejvadász. Másrészt ki kell emelni azt is, hogy a korábban jócskán lenézett sorozatok mára kinőtték magukat, és minőségükben vagy jelentőségük tekintetében sokszor felülmúlják a filmeket. A művészileg igényes, mély mondanivalóval rendelkező alkotásokat az átlag nézők már sokkal inkább a sorozatok világában keresik, mintsem a moziban.
Itt jönnek képbe a képregényfilmek. Sokan, akik nem rajongói ezeknek a műveknek, úgy tartják, ha az ember látott egy ilyen filmet, akkor látta az összeset. Ez persze rendkívül leegyszerűsítő gondolat, hiszen számos ellenpéldát lehetne felhozni, ugyanakkor a többségük valóban egy megadott sémát követ, függetlenül attól, hogy mely filmes univerzumba tartozik, vagy épp egy azoktól különálló alkotás akar lenni. A képregényfilmektől valójában soha nem vártak túlzottan sokat a rajongók, csak annyit, hogy a karaktert vagy az ismert történetelemeket a képregényekhez hűen visszaadják, igényes megvalósításban. Ezért volt hatalmas siker már 1989-ben a Tim Burton által készített Batman, mely több folytatást is megélt, ám a minőség fokozatosan romlott. A sorozat utolsó része, a Batman és Robin, melyet a már harmadik részt is készítő Joel Schumacher jegyzett, noha anyagilag sikeres volt, de lerombolta a karakter mítoszát, így ez a franchise nem hozta meg a képregényfilmek számára az igazi áttörést. A 2000-ben megjelent X-men azonban már képes volt másfajta megközelítésben olyan minőséget képviselni, amely megnyitotta az utat a filmes képregényadaptációk sorának. A 2002-es Pókember már hatalmas siker volt és két folytatást is megélt, noha a széria a harmadik részhez hasonlóan került vakvágányra, mint a már említett Batman-filmsorozat. Ezzel párhuzamosan a 2000-es években több képregényfilm is készült, ezek azonban nem tudtak valódi minőséget képviselni, és az X-men-széria is meglehetősen hullámzó színvonalat produkált.
Volt azonban egy kivétel, amely nem más, mint Christopher Nolan Batman-trilógiája, melynek középső darabját, a 2008-as A sötét lovagot a mai napig a legjobb filmnek tartják a maga kategóriájában. Nolan szakított a sablonokkal, és egy realisztikus, komoly történetet mutatott be, magasan jegyzett színészekkel. Minden szempontból vérprofi és minőségi alkotásokat tett le az asztalra, melyek nemcsak a képregényfilmek, hanem a teljes filmes paletta tekintetében kiemelkedőnek számítanak. A sötét lovag egy viszonyítási pont lett, innentől kezdve ez volt a minőség, melyet meg kellett ugrani, a léc pedig kifejezetten magasra került. Egyedisége miatt azonban egyértelmű volt, hogy lemásolni nem lehet, így valami mással kellett előállnia annak, aki hasonlóan sikeres képregényfilmet akart készíteni.
2008 más szempontból is mérföldkő a képregényfilmek történetében, ugyanis ekkor került a mozikba a Vasember, mellyel elindult a Marvel Filmes Univerzum, mely addig példa nélküli módon, tudatos koncepcióval épített fel egy teljes, kiterjedt világot. A szuperhősök külön filmeket kaptak, melyek egyazon világban játszódnak, számos utalással és átjáró szereplővel, valamint összefüggő történetelemekkel, melyek a 2012-es Bosszúállókban futottak össze először. A koncepció olyannyira sikeres lett, hogy immár 11 éve sorra jönnek ki a filmek, eddig összesen 23-at mutattak be, az idei Bosszúállók: Végjáték pedig minden idők legtöbb pénzt hozó filmje lett. A filmes univerzum darabjai között kétségtelenül találunk gyengébben sikerült műveket, azonban van jó pár kiemelkedően erős darab is. És noha számtalan sablonos történetelemet puffogtatnak ezek a filmek, mégis, a megvalósítás módjára az esetek java részében nem lehet panasz.
A Marvel minőségi filmeket tett le az asztalra, ezt kár is lenne vitatni, jelentőségüket pedig mi sem mutatja jobban, minthogy a mellékszerepeket is olyan kiemelkedő színészlegendák játsszák, mint Sir Anthony Hopkins, Michael Douglas, Michelle Pfeiffer vagy Robert Redford. A sikeresség legfőbb kulcsa azonban mégis az a vonzerő, hogy a nézők a kedvenceiket egy filmben láthatják, valamint nagyon ügyesen építettek az utalásokra, melyek egyéb filmekre vonatkoznak az univerzumon belül. Mindemellett az is ügyes húzás volt, hogy a filmek nagy részét nem lehet teljes mértékben értelmezni, ha az ember nem néz meg mellé még néhányat az univerzumból, így az emberek érdeklődése automatikusan fennmarad, míg szép lassan rajongókká nem válnak.
A fent említett erősségeknek persze ugyanúgy megvan a maguk hátránya is. Nem tükrözi ugyanis egy film valós értékét az, hogy mennyire jók a kikacsintásai más filmekre, ugyanis ez a számtalan utalás jócskán felértékel több darabot is. Arról nem is beszélve, hogy azért lehet bennük logikai bukfenceket találni, kibontatlan szálakat, melyek még a kifejezetten erős művek esetében is előfordulnak, nem beszélve arról, hogy a karakterekre is jellemző időnként, hogy egyik filmről a másikra hirtelen megváltozik a személyiségük, mindenféle átmenet nélkül. Ilyen volt például Thor karaktere a Thor: Ragnarök esetében, mely változás a villámok istenének kétségtelenül jót tett, ám megalapozva semennyire nem volt. A logikai bukfencekre pedig kiváló példa lehet a sokak által – szerintem is – legerősebb filmnek tartott Végjátékban Amerika Kapitány sorsának lezárása. Több teória is született ennek az időutazós elemnek a magyarázatára, ám a film szabályait figyelembe véve egyik sem támadhatatlan. A teljesség kedvéért azért említsük meg, hogy sok olyan film van a 23 között, amely teljes mértékig hű az univerzum és a saját szabályaihoz.
Ami azonban fontos elem lehet még, amikor kritikával illetjük ezeket az alkotásokat, az az, hogy leszámítva az utolsó két Bosszúállók-filmet, valamint az Amerika Kapitány-filmeket, ezeknek a mozgóképes alkotásoknak nem igazán van mélyebb tartalma. Néhol persze igyekeznek behozni egy-egy nagyobb erkölcsi, illetve társadalmi problémát, de vagy nagyon sablonosra sikerül, vagy elvész a film egészében.
Hogy miért is lehetnek ezek a filmek ilyen sikeresek? A fent említett erősségeken túl a magyarázat az lehet, hogy a készítők zseniálisan kezelik a karaktereket, remekül építenek a képregényes alapokra, valamint az újításokra is nagyszerűen éreztek rá. Emellett a filmek egységesen képviselnek egy sajátos stílust, mely összetéveszthetetlen, megvan a kellő komolysága, ugyanakkor csattanós és könnyed poénok kísérik végig a történeteket, melyek többségükben megállják a helyüket, és esetenként még önmagukra is reflektálnak.
Az olvasó pedig joggal gondolhatná, hogy e sorok írója talán nem szereti ezeket a filmeket, vagy a nagy rivális DC táborát erősíti, de erről szó sincs, azt azonban látni kell, hogy filmtörténeti jelentősége ezeknek a műveknek pusztán az univerzumépítés miatt van. A siker ennek ellenére teljesen érthető és a minőség is – ahogy fentebb már szó volt róla – vitathatatlan. Épp ezért érthetetlen, hogy a Halálos iramban-szériának mitől lett akkora sikere, amely már a Marvel-filmekkel is vetekszik, ugyanis azok semmilyen szempontból nem képviselnek értéket – elnézést, ha ez valakit érzékenyen érint, de ezt nem lehet szépíteni –, azonban ez már egy másik cikk témája lehetne.
Nem mehetünk el amellett, hogy a már említett DC a rivális Marvel példájára saját univerzumépítésbe kezdett. Tény, hogy a Batmant, Supermant és Wonder Womant felvonultató filmes univerzum nem a legjobban épült, hiszen a stúdiónál épp nemrég helyezték új alapokra a készülő új műveket. Temérdek kritika érte a filmeket, melyek sok esetben erősen túlzóak voltak, hiszen a Rotten Tomatoes nevű oldalon, mely összegyűjti a kritikákat a netről és ez alapján átlagol, a Batman Superman ellen című filmet olyan művek előzik meg, mint a Sharknado, ami természetesen abszurdum. Az előbb említett két DC-ikon közös filmje valóban nem a legjobban sikerült, ugyanis több olyan hibája is van, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, ugyanakkor számos erősséget is fel tud mutatni, melyeket a kritikusok ugyan megemlítenek, de sokszor csak mellékesen. És el is érkeztünk egy óriási problémához, ami a teljes kritikusi társadalom kritikája is lehetne.
A kritika létjogosultságát mindig is sokan megkérdőjelezték, mondván, sosem tud teljesen objektív maradni. Ezt a tételt kár is lenne vitatni, hiszen minden alkotás egyénileg hat az illetőre, vannak ugyan, akik erősen törekszenek rá, hogy a tárgyilagosságukat megtartsák, de a szubjektív tényezőket akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni. A képregényfilmek tekintetében az etalonnak a Marvel Filmes Univerzum számít, a kritikusok pedig tartják magukat ehhez. Aki rendszeresen követi a nagyobb oldalak kritikáit, láthatja, hogy amikor egy Marvel-film értékeléséről van szó, akkor – még ha az adott film nem is a legerősebb – a kritikus igyekszik mindig szuperlatívuszokban prezentálni az élményt. Sokszor az alapvető erősségeken túl egyéb más külső, vélt vagy valós tényezőt is belevisznek, melyeknek nem feltétlenül van létjogosultsága, ugyanis egy film akkor igazán jó, ha megáll a saját lábán. A negatívumokat ellenben megemlítik ugyan – jó esetben–, de gyorsabban elintézik, mint ahogy a gyalogkakukk meglépett a prérifarkas elől. Mintha ezzel egymásnak akarnának megfelelni, és rettegnének, hogy ha rosszat mondanak egy Marvel-filmről, akkor elveszítik a szakmai hitelüket. Emellett az is egy visszatérő hiba, hogy a többi filmre tett utalásokat sokszor központi elemként írják le, amivel szintén az a baj, hogy nem a saját lábán áll meg a film, és ennél milliószor fontosabb elemek szorulnak háttérbe.
A kettős mérce pedig nyilvánvaló. Noha a DC Univerzumból a jobban sikerült művekről pozitívan írnak, de ha valami támadható, azt – magukat Puzsér Róbertnek képzelve – nagyon szétszedik, és a kritika átmegy igazi fröcsögésbe. Azt már elfelejtik, hogy Puzsérnak – az esetek többségében, kivételek ugyanis akadnak – logikus és megfontolt érvei vannak a hangos, szókimondó stílusa mellett. Természetesen a kritizált elemek többnyire támadhatók, azonban érdemes összevetni a filmes univerzumokat a főgonoszok tekintetében. A DC esetében pl. az Igazság ligájánál jogosan rótták fel, hogy a film főgonosza mennyire semmilyen, és amint vége a filmnek, mindenki el is felejti. Ezt azonban úgy prezentálták sok helyen, mintha súlyos eretnekség lenne. A Marvel Filmes Univerzum 23 filmje alatt 2, azaz 2 darab olyan gonoszt sikerült bemutatni, akik megfelelően kidolgozottak és emlékezetesek maradtak, ők Thanos és Loki. A többi antagonistáról ugyanaz elmondható, mint az Igazság ligája Steppenwolfjáról, ám amikor kritikát írnak a marveles művekről, ezt szinte csak lábjegyzetben jegyzik meg, és sokszor szinte szó szerint ennek a hibának az elfeledésére buzdítanak, holott egyértelmű hiányossága az egész filmes univerzumnak, hogy az említett két karakteren kívül nincs egy épkézláb, kidolgozott főellenség sem. Hogy is van ez akkor?
A másik probléma, hogy minden nem Marvel Filmes Univerzumba tartozó képregényfilm kritikájában nyíltan ehhez a franchise-hoz mérik a műveket, ami már eleve hiteltelenné teszi az egészet, ugyanis megint csak nem önmagában nézik az alkotásokat. Vannak ugye az X-men-univerzum filmjei, vagy a Venom, mellyel a Sony egy saját univerzum építését igyekezett megkezdeni. Ezek ugyancsak Marvel-művek, azonban nem a filmes univerzum részei, és más stúdió készítette őket, azonban a kettős mérce, még ha nem is annyira erősen, mint a DC esetében, de itt is érvényes. A recept a szokásos, ugyanolyan hibákat emelnek ki, amik a Marvel Filmes Univerzumban is megvannak, csak ott figyelmen kívül hagyják őket. Talán egyedül a Deadpool volt az, amely önreflektív és szabadszájú, parodisztikus stílusával osztatlan sikert aratott.
Az is visszatérő probléma, hogy amikor kijön egy új film egy olyan hősről, aki már kapott sajátot korábban, akkor rögtön elkezdik lehúzni a korábbi feldolgozásokat, holott előtte éltették. Erre legjobb példa Pókember karaktere. Tobey Maguire falmászóját imádták, aztán mikor Andrew Garfield bújt a hálószövő jelmezébe, Maguire-t hirtelen elkezdték szidni. Amikor aztán Pókember csatlakozott a Marvel Filmes Univerzumhoz, a Tom Holland által megformált karaktert éltette mindenki, az előző kettőt pedig erősen bírálták. De már Tom Holland is kapott finoman kritikát, amikor is tavaly kijött a Pókember: Irány a pókverzum című animációs film, akkor már hirtelen az ő hálószövője sem volt annyira tökéletes. Persze ez a tendencia fordítva is működik: amikor a korábbiakat éltetik és az újat lehúzzák, még ha az jól is sikerült, pl. a Ben Affleck-féle Batman esetében.
A kettős mércéhez, valamint az új és régi szembeállításához nem kell azonban a képregényfilmeknél maradnunk. A Star Wars tekintetében, amikor az eredeti trilógiát az előzménytrilógiával vetik össze, olyan dolgokon kezdenek el rugózni, melyek az első három film esetében is ugyanúgy felróhatók lennének. Az egyik legjobb példa talán, hogy a Baljós árnyak Qui-gon mestere, aki a film egyik főszereplője, sokak szerint azért rossz karakter, mert nem tudjuk, honnan jött. Na most kérdem én, Han Solóról tudtuk anno, hogy honnan jött? Sőt, maradva a Star Warsnál, épp azt nehezményezik az előzményfilmeken gyűlölködők, hogy lerombolták a misztikumot azzal, hogy megmagyarázták, honnan jött Darth Vader, illetve az Uralkodó misztikuma is megdőlt azáltal, hogy láttuk a felemelkedését. Ha valaki ennek a módját kritizálja logikus érvekkel alátámasztva, azzal nincs probléma, hiszen egyéni ízlés kérdése, azonban a legtöbb kritika nem a módról szól, hanem magáról az eljárásról.
Ha már Star Wars: általános vélekedés, hogy az 5. rész, vagyis a Birodalom visszavág a széria legerősebb darabja. Nem véletlen, hogy ennyire népszerű ez az epizód, azonban én magam mint Star Wars-rajongó erősen megkérdőjelezem azt, hogy minden kritikus egyenként ezt a filmet emeli ki. A rajongók között ugyanis nagyon megoszlik, hogy mi az első számú kedvenc, a kritikusok viszont egységesen az 5. részre szavaznak, akkor is, amikor mint nem kritikust kérdezik meg őket. Na most ez esetben vajon tényleg ez az őszinte véleményük, vagy csak nem mernek mást mondani? Gyakran valószínűleg az utóbbi tényező is erős faktornak számít. Kiemelném természetesen, hogy nem feltétlen a nemzetközileg is elismert, híres kritikusokra gondolok, noha azért ott is lenne miről vitatkozni.
Mi is ezzel a probléma? Az, hogy a kritikusoknak felelősségük van: amellett, hogy írásaik szórakoztatóak legyenek, fontos, hogy nekik kell új nézőpontokat adniuk, és elmondani logikus, filmkészítés szempontjából releváns érvek kiemelésével, hogy a film miért jó, mik az erősségei és mik a gyengeségei, és miért. Ehhez minimum olyan emberekre van szükség, akik értenek is a filmekhez, nem csak filmrajongók. Nem lehet persze elvárni, hogy mindenkinek a szakmája legyen ez a terület, hiszen képzettség nélkül is van, aki sok tudást képes felhalmozni, azonban probléma, hogy ma már bárki lehet kritikus. Az amatőr kritikusoknak pedig nem feltétlen szempont, hogy adjanak új látásmódot a nézőknek, és ezáltal hozzátegyenek az élményhez, vagy adott esetben a filmes kultúrát emeljék a munkásságukkal, csak az számít, hogy elmondhassák a véleményüket, és azt minél többen elolvassák.
Természetesen tisztelet a kivételnek: kiemelném Szirmai Gergely munkásságát, aki végzettségéből eredően is releváns kritikus, valamint túlzás nélkül a legigényesebb magyar youtuber. Sok meglátásába bele lehet kötni ugyan, azonban ő az, aki tényleg számos új nézőpontot ad a közönségének. A magyar kritikusi társadalom alapvetően őt próbálja követni, noha úgy tűnik, nem igazán értik, miben is áll a sikere. E cikk természetesen nem csak a magyar kritikusi szakmáról szólt, ez a hozzáállás globális, noha Magyarországon talán különösen erős.
A kritika tehát lehetne hasznos és értékes, napjainkban azonban a szellemisége sokkal inkább romboló, mint építő hatású, különösen a rajongók gondolkodására és kultúrájára való hatása miatt káros ez a mai trend. Jó, ha valaki beleviszi a saját egyéniségét, sőt kell is, hiszen a kritikának szórakoztatnia is kell, de ennek nem az a kulcsa, hogy másokat majmol. Tisztelet persze a kivételnek!
Képek forrása: lamag.com; port.hu; syfy.com; filmrevisited.blogspot.com; slashfilm.com; newsweek.com; vox.com; empireonline.com
