Új sorozatunkban az ELTE Online kultúra rovatának szerzői mutatkoznak be. A bemutatkozás formája tökéletesen rájuk bízott: esszé, öninterjú, listába szedett vallomás, képekkel, videókkal, linkekkel telepakolt tárca… Ami jön. Ami ők, az adott illető. Kilencedikként Kovács Zsófia.
Az írásaim sosem rólam szólnak. Ösztönösen, de talán kicsit szándékosan is kívül maradok egy-egy cikk vagy novella születésekor. Ilyenkor elhatárolódom a saját világomtól, elképzelhetek és megalkothatok bármit, ami másra tereli a figyelmet… talán ettől válik olyan vonzóvá az írás is. Habár mindez úgy hangzik, mintha nem lennék elégedett önmagammal, sokkal inkább arról van szó, hogy még mindig keresek valamit, amire azt mondhatom: Igen, ez én vagyok! Aztán eszembe jut, hogy mindenki az egyediségre törekszik, pedig éppen az visz közelebb másokhoz, ha közös tulajdonságaink, érdeklődési körünk van.
Őszi merengés a Károlyi-kertben
Bemutatni magamat egyáltalán nem egyszerű, mivel nem szoktam azon gondolkozni, milyen vagyok, milyen a stílusom, milyennek látnak mások. Valószínűleg csendesnek, kissé félénknek, de barátságosnak találnak, ha váltanak velem pár szót. Milyen vagyok igazából? Hát, nagyjából ilyen, de ennél azért több. Gondolnád, hogy éveken keresztül versenyszerűen modern és latin táncoltam nagyon színes és néha botrányosan rövid ruhákban, most pedig az egyik legfelszabadítóbb érzés számomra bő pulcsiban és nadrágban hiphopozni? Azt mondják, nem illik a megjelenésemhez, de ettől csak még jobban ragaszkodom hozzá.
Szeretem a művészfilmeket, az impresszionista festészetet és a 19. századi angol regényeket, ugyanakkor vonzódom mindenhez, ami „szürreálisnak” nevezhető, legyen szó képzőművészetről, fotográfiáról vagy színdarabokról. Mindig várok valami újra, ami egyáltalán nem nevezhető megszokottnak és annyira lenyűgöz, hogy utána még órákig beszélgetek róla. Azt hiszem, az újdonságok utáni vágyam ösztönöz arra, hogy azt a bizonyos komfortzónát egyre csak tágítsam. Általános iskolásként műsorokban szerepelni, gimnazistaként kortárssegítő képzésen részt venni, egyetemistaként fél évre külföldre költözni, és folyamatosan idegen nyelven beszélni… még mindig nem teljesen tudom magammal összeegyeztetni ezeket, de már kezdem átlátni az összefüggéseket.
Kertek, impresszionizmus… Claude Monet kertjében járva
Összefüggések. Évente többször késztetést érzek régi családi fotók nézegetésére, gyakran a család többi tagjával. Ilyenkor belefeledkezem a nosztalgiázásba, mosolyogva hallgatom a születésem előtti történeteket, és hiába ismerem már a nagyszüleim megismerkedésének körülményeit, újra és újra rákérdezek addig, amíg meg nem jegyzem minden egyes részletét. Mesélnek nekünk a múltról, közben egyfolytában tervezem a jövőmet. Már az újabb utazási célponton gondolkozom, a mesterszakos felvételin, azon, hogy mikor tudom végre elolvasni a fél évvel ezelőtt ajándékba kapott Mészöly–Polcz-levelezést…
Általában nem akarom sürgetni az időt, néha még mindig 18 évesnek érzem magamat. Mégis, valami megváltozott ebben a három és fél évben. Természetesen nem lettem hirtelen bölcs, felelősségteljes felnőtt, hiszen ha főzésről van szó, akkor az egyszerűbb utat választom, még mindig halogatom a feladataimat, itthon pedig a törpesünömmel próbálok kommunikálni. Mindezek ellenére már tudom, hogyan oldjam meg a váratlan helyzeteket, hogyan olvassak el a vizsga előtti napokban húsz kötelezőt úgy, hogy igazából nem olvasom el, és megtanultam, mikor kell nemet mondani. Apróságoknak tűnnek, de én ezeken érzem az idő múlását.
„Nem az idő múlik, hanem – mi” (Csáth Géza – A sebész)
Érdekes, hogy szeretek mindent megtervezni, listákat készíteni, majd pipálgatni, egyedül írni nem tudok egy meghatározott elképzelés, vázlat alapján. Kivételesen volt néhány korábbi gondolatom a bemutatkozó cikkel kapcsolatban, például hogy kiegészítem idézetekkel, listába foglalom egy részét, mivel az kevésbé megszokott, hanyagolom a kliséket, magában a szövegben pedig törekszem a humoros hangvételre. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a humor nem az én műfajom, ahogyan az írások megtervezése sem.
Már nem is tudom, miért akartam másképpen megfogalmazni, más stílusban írni ezt a cikkemet, mint a többit. Végül is mindaz, amit leírtam, én vagyok.
A cikkben szereplő képeket a szerző készítette.
