Új sorozatunkban az ELTE Online kultúra rovatának szerzői mutatkoznak be. A bemutatkozás formája tökéletesen rájuk bízott: esszé, öninterjú, listába szedett vallomás, képekkel, videókkal, linkekkel telepakolt tárca… Ami jön. Ami ők, az adott illető. Hetedikként Ivánkai Márk.
A nevem Ivánkai Márk, barátoknak csak Iván. Általánosban kaptam ezt a becenevet, mert ketten voltunk Márkok az osztályban, és így különböztettek meg. Eleinte idegesített ez a megszólítás, de ma már az identitásom része. A közeli ismerőseim azt szokták mondani, hogy olyan „Ivános” vagyok, és nem is tudnak elképzelni Márkként. Bár az utóbbi időben, főleg szemináriumokon nem szoktam elmondani, hogy engem a többség így ismer. Elég hülyén venné ki magát, ha egy egyetemi oktatótól kérném, hogy máshogy szólítson, mint ami a papíron szerepel. Valahogy így képzelem el, ahogy a szakmai és magánéletem elszeparálódik. Persze a fiataloknak fel szoktam fedni a személyes oldalamat.
A megnyílás egyébként mindig nehezen ment. Ma már könnyebb, de még most is feszengek kicsit, ha magamról kell beszélnem. Ezen cikk megírásában segített, hogy már gimiben forgattam egy Én-filmet, ami hasonló önismereti folyamat volt. Az ismerkedéseknél próbálok valami viccessel nyitni általában, de sokszor elvetem a sulykot, és a humoron kívül mást nem tudok kommunikálni. Keserű szerep a bohócé.
Az újságírói vénámat a gimnáziumi médiaórákon fedeztem fel, amikor a szárnypróbálgatásaim megjelentek az iskolai lapban. Eredetileg filmrendező szerettem volna lenni, de egyelőre úgy érzem, hogy az írásban jobban ki tudok teljesedni. Egyébként részben ezért is tanulok magyar–média szakos tanárnak, mert foglalkozhatok filmekkel, publicisztikával és irodalommal is. Emellett azért szeretnék tanítani, mert küldetéstudattal rendelkezem, miszerint jobbíthatok a következő generációkon, tudatos médiafogyasztókat, de legfőképp tudatos embereket szeretnék felnevelni.
Ezt egy gimnáziumi diáklapban találtam
Elterjedt rólam, hogy kommunista vagyok, persze ez inkább csak tréfás felnagyítása a nézeteimnek (a megjelenés napja is szimbolikus). De néha sajnos pont az újságírásban diktálok bolsevik tempót. Például az erdélyi kirándulásról csak jókat írtam, mert azt akartam, hogy jó legyen a megítélése. Kihagytam, hogy az egyik szállodában lehánytam egy szőnyeget. Egyrészt mert ez nem tartozik a tárgyhoz, másrészt ismét nevetségessé tettem volna magam. A bohóc-szerepem és az önbizalomhiányom miatt egy fontos kapcsolatom is megromlott.
Ez a cikk most számomra egy terápiás folyamat, kiírom magamból, ami nyomaszt. Írhatnék pozitív és vidám dolgokról is, például, hogy az újságírás által csomó új lehetőség és ismeretség nyílt meg előttem, de most nem ezzel van dolgom. Nem kell aggódni értem, általában optimista vagyok. Most egy változáson esek át, ami számomra is ijesztő, de megéri végigcsinálni. Ez az első lépés a felnőtté válás útján. Megváltozom, kihúzom magam, és az életet választom. Olyan leszek, mint maguk. Megkomolyodom, őszinte és határozott leszek. Lesz állásom, családom, rohadt jó mobilom, második nyelvvizsgám, jogosítványom, jó egészségem, alacsony koleszterinszintem, ötös vizsgám, ösztöndíjam, biztosításom, diákhitelem, diplomám, szabadidőruhám, három részes öltönyöm, kvízjátékom, kajám. Séták a Duna-parton, KK-s partik, családi karácsony, és végül a megnyugtató felnőtt lét.
Kiemelt kép: Orbán Bence
Cikkben szereplő kép: Kálmán Mónika
