Mindig a lehetetlennek kell nekifeszülni – interjú Gerőcs Péterrel

A zene sokkal jobban megrendíti, mint egy festmény, íróként mégis a vizuális művészetekhez tud inkább kapcsolódni. Októberben jelent meg legújabb, Árvaképek című regénye, mely egy portréfotós történetén keresztül szól az emlékezés lehetetlenségéről. Ennek kapcsán beszélgettünk Gerőcs Péterrel a portrékészítés tétjeiről, írásról, fényképezésről, és egy kicsit Kosztolányiról is.

Nemrég jött ki a Nádas-portréfilmed, a Természetes ellenfény előzetese, melyben Nádas Péter arról beszél, egy írónak fontos tudatosítania, hogyan ír: automatikusan vagy tervezetten. Te hogy állsz ezzel?

Számomra alapvetően tervezett ez a folyamat, de azt szoktam mondani, hogy maga az írás az utolsó előtti fázis, ha ideveszem az utómunkálatokat is, ami több ember bevonásával történik. A nulladik fázis – ami szigorúan véve nem tartozik az írás folyamatához, közvetlen előzményeihez – felajánl egy problémát, ami valamilyen kiindulópontot jelent a szöveghez. Már egy ideje sejtem, hogy az írás az én esetemben kutatást jelent: minél pontosabban megtalálni egy probléma közepét. Ahol egy üres hely áll. Ezért ez egy lehetetlen küldetés, de ez a lehetetlenség termékeny. Hiszen a semmibe való eljutás nagyon izgalmas: ez a regény maga. Az is a tapasztalatom, hogy sokszor nem annak a problémának a közepéig jutok el, ahova eredetileg terveztem. Ebben az értelemben tehát tervezett is, meg nem is az alkotási folyamat. Sok gondolatom van, sok minden készen áll az írás előtt, de a szöveg könnyen elirányozhat a fősodortól. Ezt először A betegség háza című regényemnél tapasztaltam meg, ahol az emlékezet működése érdekelt, de a „kutatás” fókuszába végül a morál mibenléte került. Majdhogynem véletlen hozadéka lett a regénynek, hogy ez a kérdés szorosan összefügg az emlékezettel: arra jutottam, hogy az emlékezet nélküli ember amorálisan működik. Számomra legalábbis ez jelentett egyfajta intellektuális konklúziót.

DSC_5333

Az új regényedben, az Árvaképekben is hangsúlyos szerepet kap az emlékezés problémája.

Az emlékezés majdnem pontosan ugyanaz, mint az írás, csak olyan dolgot hozunk létre, ami valamilyen közmegegyezés szerint valamikor megtörtént. De könnyű belátni, hogy ez a „valamikori megtörtént” nincs: ha egy adott szituációban jelen van három ember, akkor később mindhárman másképp fogják azt elmesélni. Minden emlékezéssel fikcionálunk. Ha valaki visszaemlékszik valamire és fikciót gyárt belőle, az jellemezni fogja őt mint elbeszélőt. A regény szerkezete imitálni próbálja az emlékezet működését. Ha a főszereplőmet ennyire érdekli, hogy a jelenidejűség, a múlt és a jövő a tudat konstrukciója, és ezt ilyen mélyen meg is éli, akkor a regénynek kötelessége leképeznie ezt a szerkezetével. Ahhoz, hogy hitelesen meg tudja mutatni, meg kell ismételnie a problémáját. Ilyen értelemben a regény és szereplője tükröztetve van.

A főszereplő, Tamás egész életében a felejtés ellen küzd, az emlékezést morális imperatívusznak tartja. Létrehoz egy kiállítást, melyben az egész emberiségnek akar emléket állítani. Ez természetesen kudarcba fullad, ahogy ő is feledésbe merül halála után – az emlékezés, a rögzítés tehát lehetetlennek bizonyul. A regény nem oltja ki ezzel saját magát?

Nagyon fontos, hogy Tamás feledésbe merül. Feledésbe kell hogy merüljön, mert nem lehet kilépni az időkonstruktumból. Ezt ő is tudja, mégis életprogramot, sőt rögeszmét gyárt ebből a frusztrációból. Hiába keres egy külső nézőpontot a tudat működésének zárványához képest: mivel ezt is csak tudattal tudjuk elképzelni, ez nem egy lehetséges elgondolás. De a regényre mint olyanra nagyon termékenyen hat ez a probléma, mert tud rajta egyet csavarni, ezáltal pedig visszaállítja a dolog rendjét. Az elbeszélt világ és a szöveg irányultsága ellentétes egymással, de ez nem baj: ami a regény világában kudarc, az a regénynek nem kudarca, ezt mélyen hiszem. Egyrészt emléket állít a (felejtésre ítélt) figuráknak, másrészt magának a problémának, az emlékezés lehetetlenségének. Ha ezt az emléket sikerül felállítania, ha az emlékezés imperatívusza megképződik, akkor hol a kudarc?

DSC_5215

Sokszor foglalkozik a könyv az írás, a regény lehetőségeivel. Ezek a részek – számomra legalábbis – többnyire a kudarcról szóltak.

A regény hihetetlenül izgalmas, termékeny, önnemző, önmagát minden alkalommal újra megalapító műfaj, ezért is érdekel ennyire. Tulajdonképpen minden alkatrésze cserélhető, emiatt újra meg újra ki kell találni, mitől válik regénnyé. A regénynek muszáj problematizálnia saját regénységét – ha nagyon radikális akarok lenni, azt mondom, valójában semmi mással nem szabad foglalkoznia. Mindig olyan fába kell az embernek vágnia a fejszéjét regényíráskor, amit a fejsze nem visz. Mindig a lehetetlennek kell nekifeszülni, ami persze magában hordozza a kudarcot. De Pilinszky mondja, hogy a kudarcnak bele kell épülnie a szövegbe, és ez lesz – ha lesz – a sikere.

A rögzítés és az emlékezés problémájának vonzásterében a szöveg és a fénykép is megjelenik, a regény tematikája miatt pedig kölcsönhatásba is lépnek egymással. Milyen viszony képzelhető el a két médium között?

Teljesen másképp rögzít a fénykép és a szöveg. Tamás és barátja vitatkozik erről, mást vallanak, még az is lehet, hogy időközben véleményt is cserélnek. De közben megfogalmazódik, hogy az általános elgondolás szerint a fénykép a valóság egy pillanatát rögzíti – könnyű így félreérteni a fotót, mert ez korántsem ilyen egyértelmű. Ha azt mondjuk, hogy a fotó legalább annyira el is fed a megmutatottal, és inkább egy kiválasztott interpretáció a végtelen sokhoz képest, akkor egészen máshol járunk. Távol attól, hogy a valóság egy objektív metszete lenne. Termékeny gondolat számomra, hogy ki tudjuk-e játszani a szöveggel a képet. Korábbi szövegeimben gyakran próbálkoztam fotók minél adatolóbb, precízebb, ekphrasztikus leírásával. Most inkább az érdekelt, hogyan mozzanatosítható a fénykép: hogyan zárja magába nem a pillanatot, hanem azt a történeti egységet, ami már a ráeső tekintettől kibomlik belőle. Tehát cselekményesíthető médiumként, adathordozóként elgondolni. Itt lesz társa a szövegnek, mert a szöveg eleve így működik. Ez a probléma nagyon érdekel: az egyikkel kicselezni, ugyanakkor meg is termékenyíteni a másikat.

DSC_5242

Fotósként vagy íróként kezdett el foglalkoztatni ez a probléma?

Erre egyszerű a válasz: íróként, hiszen nem vagyok fotós. Tudom használni az apparátust, szép képeket tudok készíteni, amelyek megfelelnek az alapszabályoknak, de nincsenek fotós ötleteim. A kreativitásom ezen a téren nem tud megjelenni, de íróként nagyon izgalmas elméleti problémamező számomra a fotó. Azonban az igazsághoz hozzátartozik, hogy volt egy konkrét referenciális előzménye a regénynek. Három és fél éve költöztem abba a lakásba, ahol most is lakom. Ez az első lakásom, szépen, figyelemmel akartam berendezni. Amikor már szinte minden készen volt, egyedül a hálószoba fala maradt üresen: úgy gondoltam, ide egy nagy koncepciót kell kitalálni. Végül írtam egy listát az elmúlt tíz évemből a hozzám legközelebb álló emberekről, és kértem tőlük egy-egy fotót saját magukról, mert azt terveztem, hogy csinálok belőle egy nagy kollázst. Mivel elég rossz minőségű képeket kaptam, úgy döntöttem, én fogom elkészíteni ezt a hatvannyolc portrét. Másfél évig tartó folyamat volt, ami alatt egyrészt sokat tanultam a portréfotózásról, másrészt óriási kalandtúra volt intellektuális szempontból is, rengeteg gondolatot ébresztett bennem. Például hogy mit jelentenek ezek az arcok együtt? Tárgyiasítom, lajstromozom, vagy éppen közel hozom őket? Ez mind felhajtóerőt jelentett egy problémáról való gondolkodáshoz, amiből aztán áttételesen lett a regény. Egyébként sokat tanultam középiskolában és egyetemen is a vizuális művészetekről, az irodalomban való megjelenési formáit kutattam is. A vizuális médiumok létmódja, működése mindig érdekelt, de ez az érdeklődés elméleti jellegű. Tudok értékelni egy szép festményt, de nem rendülök meg tőle, ahogy Dosztojevszkij Holbein halott Krisztusától. A zenétől igen, a zene viszont az irodalomban nem termékeny nekem, eddig legalábbis nem tudtam vele mit kezdeni.

Nem idegen tőled a portrékészítés: Mészöly Miklósról, Márton Lászlóról és Nádas Péterről is csináltál portréfilmet. Milyen lehetőségei, és milyen buktatói vannak ennek a műfajnak?

Amikor az első film készült, már foglalkoztam egy ideje Mészöllyel, és nagyon érdekelt, hogy ezen a médiumon keresztül miként ragadható meg a figurája. Schein Gábor fogalmazta meg, miután megnézte a filmet, hogy számára ez a film a portrékészítés lehetetlenségéről szól. Komplimentnek szánta, és nagyon meg is tetszett ez az elgondolás. Mert nem igaz, hogy a szerző halott: a szerző jelen van. Az lehet a tétje minden portréfilmnek, vagy akár portrészerű szövegnek, visszaemlékezésnek is, hogy ezt meg tudja-e jeleníteni anélkül, hogy közben személyeskedő lenne. Feltételezhetjük, hogy a szerző figurája, gondolkodásmódja valahogyan kapcsolatba hozható a szövegeivel. Hogy miként, azt nem tudom, és jó esetben egy portréfilm sem tudja elárulni, de valahogy újrajátssza ezt az összefüggést. Minden esetben kérdés, hogyan lehet ezt megtenni. Amikor Márton Lászlóról csináltam filmet, a figurája megragadásán túl a szövegeivel is akartam foglalkozni. A dokumentumfilm szövegekről nyilván nem szólhat, de a filmnyelvvel lehet utánozni a szövegek milyenségét. Nádas portréjához megint másképp kellett közelíteni. Tudni, megtanulni kérdezni és rögzíteni a másikat az ő természetes, spontán létezésében úgy, hogy közben folyamatosan megfigyeljük. Az antropológusi megfigyelésnek lehet ez nagy paradoxona: tökéletesen szervesülni a megfigyelt csoport, egyén életébe sosem lehet, mert a megfigyeléssel rögtön létrejön valamilyen viszony.

DSC_5097

A szövegeidet olvasva Kosztolányi figurája is többször felsejlik. Milyen a hozzá fűződő viszonyod? Kosztolányi tényleg a bátyánk?

Nehéz válaszolnom, mert ez a kapcsolat tíz éve volt igazán eleven. Sokat gondolkodtam a Mészölyhöz, Mártonhoz, Nádashoz, de – az Ítélet legyen kapcsán – a Déryhez fűződő viszonyomon is. Kosztolányiról kevesebbet, miközben, ha jobban belegondolok, a Nyelv és lélek legalább annyira ott van az esszékötet előzményei közt, mint az Ítélet nincs. Kosztolányi publicisztikája nagyon fontos számomra, az, ahogy keveredik benne az elméletiség és a személyesség. Érdekel a vallomásossága, és az általa megteremtett szerzői figura. Általában azok a problémák, gondolkodási irányok, amelyek Kosztolányihoz köthetők, hozzám is közel állnak. Sokrétű a kötődés, és változott, talán halványult is az évek során, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos. Ha mindenképp jellemezni kéne, talán nagybácsit mondanék. Nem apafigura, de nem is báty. Kosztolányi a nagybátyám.

 

Fotó: Burkus Dávid