Tavaly év végén, mikor listáztuk a legjobb öt lemezt, dicsértük 2017 könnyűzenei felhozatalát. Akkor még nem gondoltuk, hogy a következő év határozottan felülmúlja majd azt. 2018 pedig egészen elképesztőre sikeredett. A teljesség igénye nélkül próbáltuk összefogni, hogy milyen lemezek érkeztek idén, amelyek fölött nem lehetett elsiklani, vagy ha valakinek mégis sikerült, pótolnia kell.
Megeredt a Kanye-csap
Kanye West az elmúlt hónapokban botrányos megnyilatkozásaival hívta fel magára a figyelmet. Donald Trumppal való smúzolása, vagy következetlen Twitter-posztjai kiboríthatták ugyan a rajongóit, azt azonban kétlem, hogy lett volna bárki, aki emiatt ignorálta volna idei zenei projektjeit, az ún. Wyoming-albumokat. Az év elején ugyanis Kanye elvonult a hegyek közé egy stúdióba, hogy ott elkészítsen máig tisztázatlan számú lemezt. Egyet saját magának (Ye), egyet pedig Kid Cudival közösen, ez a Kids See Ghosts címet kapta, és ha csak valamilyen csoda nem történik december 31-ig, engem végtelenül nehéz lesz meggyőzni arról, hogy ne utóbbi lenne 2018 legjobb lemeze. Ugyanitt producerként összerakott egy albumot a szintén magas kvalitású Pusha-T-nek, ez lett a Daytona, és a kevésbé sikeres Teyana Taylor korongra, a K.T.S.E-re is dobott néhány alapot. Utóbbit leszámítva az tartotta össze ezeket a hiphop lemezeket, hogy mindegyik 7 számot tartalmazott, pontosan kimérve, zseniálisan megkomponálva. Elképzelhető, hogy Kanye-t utálni legit dolog, de hogy az egyik legnagyobb élő zseni a popzenében, és hogy leszállította az év legjobb albumait, na ezek már tények.
Ha már csap, abból úgyis folyton rapzene folyik
Nagyon nehéz manapság már olyan hiphopot csinálni, amitől az ember ne érezné úgy, hogy inkább üzleti vállalkozás lenne, mintsem művészi megnyilatkozás. Szerencsére azért vannak, akik mégis megpróbálkoznak vele, és elég sokan sikerre is viszik a küldetést. Meg amúgy is, néha azért azok a bizonyos üzleti projektek is el tudnak sülni úgy, hogy ne legyen kínos hallgatni. Cardi B, Nicki Minaj és a Migos is dobott pár dalt, amikben örömünket lelhettük, de a legemlékezetesebb mainstream trap lemez megkérdőjelezhetetlenül Travis Scott Astroworldje lett. Ezen az albumon hallható a kortárs hiphop és R’n’B zene krémje, Travis pedig olyan érzékien gyúrta eggyé a performanszokat, hogy az album az olykor konvencionális trap hangzása ellenére folyamatos meglepetéseket tartogat, na meg sikert az előadónak, elvégre fél év után még mindig nyugodtan csücsül a toplisták élén.
Tragikus halála előtt még Mac Miller is kiadott egy albumot, ami a könnyűzene történetének egyik legkiválóbb hattyúdala lett (Swimming). A tavaly triplalemezt készítő, óriási szenzációként a zeneiparba robbanó óriásbanda, a Brockhampton is folytatta tündöklését az Irridescence-szel. Ezek után már inkább csak felsorolásszerűen, a teljesség igénye nélkül itt volt Vince Staples-től az FM!, sok év után tért vissza Earl Sweatshirt a Some Rap Songsszal. És olyan weird experimental hiphop projektek is betörtek a mainstreambe, mint a Death Grips vagy az elvetemült Jpegmafia. Ja, igen, és még hirtelen eszembe jutott valami: a TA13OO Denzel Currytől. Remek.
Van még jó indie?
Továbbra sem lehet pontosan megmondani, hogy milyen műfaji korlátokat jelent ez a kifejezés, de az biztos, hogy akik az ún. indie égisze alatt indultak, azok közül sokan váltak érdektelenné a 2010-es évek végére. Pedig lemezeket adtak ki bőven. Ott volt a Franz Ferdinand, akiknek az új zenéire őszintén szólva nem is emlékszem, aztán az AM lemezükkel popsztárokká váló Arctic Monkeysék is megjelentették a Tranquility Base Hotel & Casinot, deklarálva, mennyire nincs kedvük a mainstreamben maradni. A lemez egyébként megosztó volt, ugyanakkor érdekes vállalkozás, említést mindenképpen érdemel. Az év egyik legzseniálisabb lemeze mondjuk egyértelműen az MGMT Little Dark Age-e, ami egy olyan szintipop anyag, amilyennel érdemes visszatérni a könnyűzenei élmezőnybe. Az utóbbi időben pedig óriási hájp övezte a The 1975 A Brief Inquiry Into Online Relationships című albumát, amit a kritika és a közönség is meleg szívvel fogadott a múlt hét pénteken. A lemez minden egyes dala más műfajba kóstol bele, a dalszövegek popzenében ritka súllyal rendelkeznek, fontos album lett.
Meg ami még maradt
Számomra az év egyik legnagyobb meglepetése Ariana Grande Sweetener című albuma, ami annak ellenére, hogy Ariana eddig végtelenül közepes, sablonpop dalairól volt híres, abszolút egy kísérleti poplemez lett. Való igaz, hogy Pharrell Williams produceri munkájával ez nem meglepő. Az év dívája ettől függetlenül mégis Kali Uchis volt az Isolationnel, amin szintén óriási dalszerzők dolgoztak, meg is lett az eredménye, az év egyik legjobb projektje lett.
Őszintén szólva, amikor ennek a cikknek a megírásába kezdtem, tele voltam izgatottsággal, hogy most majd jól összeszedem, mekkora zenék durrantak 2018-ban, de az a helyzet, hogy ez az a kihívás, amiben bicskák törhetnek el. Ezekben a pillanatokban is csak azon szorongok, kik és mik azok, akiket kihagytam, tőlük innen is bocsánat.
Szóval az 2018-ra teljesen egyértelmű lett, hogy a hiphop zene mindent ural, de erről már akkor is írtunk, amikor Kendrick Lamar volt a Sziget legnagyobb headlinere. De amit legalább ennyire jó volt látni, hogy a piacvezető popsztárok is igyekeztek néha igazán kísérleti és érdekes zenéket csinálni, és valahogy nem volt nehéz elviselni még azt sem, ha egy idei toplistát hallgattam. Ez egy olyan dolog, amiről sosem hittem, hogy bekövetkezik. Úgyhogy tényleg, csak cáfolni lehet azokat a véleményeket, amik szerint a rockzene érdektelenné válásával (mert hogy ugye nyilván ez történik) meghal a minőségi könnyűzene, mert nagyon sok jel pont azt mutatja, hogy egyre nagyobb igény van arra, hogy a szerzők és előadók olyat tegyenek a közönség elé, ami eredeti, újszerű, és nem végtelenül buta.
Képek forrásai: DJBooth, Consequence of Sound, Wikipédia
