Berta Csongor, vajdasági színész, rendező először lépett fel bongorként a Kikeltető nevű tehetségkutató első fordulójában. Formabontó rapszövegeiben erős epikai hatás érvényesül, emellett a modern ember egzisztenciális válsága és a sorsszerűség érdekli. Az interjúban szó esik a Tanyaszínházról, rapről és az emberi tudatról.
Hogyan kezdtél el zenével foglalkozni?
A zenével úgy találkoztam először, hogy az exzenetanár nagymamám megtanította nekem zongorán a Für Elise-t. Ezt a gyönyörű nótát játszottam otthon végtelenítve, a családtagjaim legnagyobb örömére. De akkor a zongorakarrierem véget is ért, valószínűleg azért, mert családon belül nem mindig ragad át a hangszeren játszás tehetsége. A rappályán Eminem Lose yourself c. albuma indított el. Akkoriban a haverokkal ezt zúztuk, meg 50 Centet és G-Unitot, de egy büdös szót sem értettünk belőle, csak úgy jól lehetett rá bólogatni. Aztán ez arra ösztönzött minket, hogy írjunk saját szövegeket, de ezek sokáig a négy fal között maradtak. Írtunk rapszövegeket például egy szegény osztálytársunk kigúnyolására, de a fő ihletet a szerelmi csalódások adták. Ebből a régi korszakból fent is van pár zene az interneten, amiknek nem árulnám el a címét, mert nem én raktam föl, és azóta sem tudom levenni őket. Azokkal bárki meg tudna zsarolni. (Nevet.) Sokáig a saját kis olcsó füleseinkből kijövő mikrofonnal vettük fel a számainkat, Youtube-ról csent alapokra. Meghallgatták néhányan az iskolából, de akkor ez be is rekedt, egészen másfél évvel ezelőttig, amikor elkezdtem bongorként működni. Színiakadémiát végeztem el, ahol az ember napi 10 óra hosszat bent van, és próbálja kitalálni, hogy mit akarnak tőle a tanárok, és egyáltalán ő mit akar magától. Mindig is szerettem volna, de felszerelés és idő hiányában nem sikerült rappel foglalkoznom.
A bongor név, ha jól gondolom, a Berta Csongor összevonásából jött létre. Az ismerőseid körében mennyire köztudott, hogy ezzel foglalkozol?
A Vajdaságban az ismerőseim között ez egészen elterjedt, de lehet, hogy sokan nem tudják. A bongor névhez egyébként még annyit, hogy amikor ezt a nevet választottam, még nem tudtam, hogy van Afrikában, Csádban egy harmincezer fős falu, amit szintén így hívnak. Így lett ötven afrikai követőm a Facebook-oldalamon. Először azt hittem, hogy tévedésből, de aztán kedvelgették a zenéimet, ráadásul az egyikük, Nklak kommentelt is, amit beírtam a fordítóba és azt adta ki, hogy „szomorú”. Nem tudom azóta se, hogy beoltott, vagy érzett valamit. Ezért írom kisbetűvel, hogy megkülönböztessem a falutól.
A határon túli magyar fiataloknak milyen önmegvalósítási lehetőségei vannak?
Főleg arról tudok beszélni, ami az én szakmámat érinti. Évek óta azt szajkózzák, hogy meg vannak telve a színházak, de a gyakorlat rácáfolt erre, mivel csak-csak felvettek embereket. Most már úgy tűnik, hogy tényleg nincs hely, ezért sokan elmennek máshová önmegvalósítani. Attól függ, hogy kinek mit jelent ez a szó, mert az a baj, hogy ezen az operációs rendszeren, ami az elménken fut, valahogy az autó-ház-pázsit az önmegvalósítás célja. Ezt el lehet érni sokféleképpen, legtöbben Németországban vagy Angliában próbálkoznak. Szeretném azt hinni, hogy nem ez a végcél. Amikor a Kikeltető színpadán álltam, azt éreztem, hogy erre vártam tizenhárom éves korom óta.
Ugyanakkor vannak alternatív módjai a színházcsinálásnak is, például a Tanyaszínház, ami a Vajdaságban vándorol nyaranta, és te is részt vettél benne.
Igen, ez főleg az egyetemisták színháza, habár megfordulnak idősebb színészek is. Ez egy nagyon jó szakmai tapasztalat. Öt éve játszom profi színházakban, de kevés alkalom van kibontakozni, a Tanyaszínházban viszont bedobják az embert a mélyvízbe, és intravénásan olyan szerepeket kap, amelyeket máshol csak több év után. Idén nem színészként, hanem társrendezőként vettem részt a Pé’z, hova mész c. előadásban, aminek nagy sikere volt.
Mennyi idő alatt raktátok össze az előadást?
Maga a próbafolyamat nagyon húzós, mert kb. tizennyolc nap van rá, ami színházi körökben nagyon kevés. Az akadémián a színészmesterség-tanárunk rendező is volt, hálásak lehetünk neki azért, hogy útközben megtanított minket rendezni. Az előadás nagyon rövid idő alatt készült el, de már fél évvel előtte elkezdtük a munkát. Kitaláltunk sok mindent a konyhaasztalnál, amiből végül párat elvetettünk, de például a dalszövegek megmaradtak, amiket én írtam.
Milyen nehézségekkel kellett megbirkóznotok?
Nem kellett megjátszanunk azt, hogy mi már tapasztalt rendezők vagyunk. Ezért nem is nehezedett ránk az a nyomás, ami előfordul egy hagyományos színházban. Az volt a cél, hogy tudjunk olyan instrukciókat adni a színészeknek, amivel meg tudnak lépni egy bizonyos szintet, illetve megszülessen a belelátott szerep. Az a szép benne, hogy sokszor rétegződnek olyan szintek, amikre az ember a konyhaasztalnál nem is gondol. Improvizálni nehéz rendezőként is, amikor valami nem működik, és nézünk egymásra a színésszel, mert a másiktól várjuk a megoldást. Ezért volt jó, hogy ketten voltunk rendezők, mert amíg az egyikünk instruált, a másikunk gondolkodott.
Hallottam, hogy az egyik színészetek eltörte a kulcscsontját az előadás közben. Hogyan reagáltatok erre a helyzetre?
Mi akkor éppen a nyaralásunkat töltöttük Nepálban, egy meditációs kurzuson. Csak az eset után pár nappal értesültem róla. A Tanyaszínház egyik fő koordinátora, Gombos Dani rögtön magára vállalta a szerepet. Profik módjára fél nap alatt bepróbálták a jeleneteit, és zökkenőmentesen le is ment az utolsó három előadás. Ebből egy anekdota lesz, hogy Bubi (Búbos Dávid) ezt hogy nyomta végig törött kulcscsonttal. Már én is tapasztaltam, hogy amikor az ember negyven fokos lázzal játszik, az nem ugyanaz a láz, mint mikor lejön a színpadról. Másképp reagál a színész teste ilyenkor.
A Nepálban szerzett tapasztalataidat hogyan alkalmazod az alkotásban?
Amikor az ember profitálni akar a meditációból, egyből ki is csúszik a kezéből. Nemrég egy haverom kérdezte, hogy mit tudok kezdeni azzal a rengeteg gondolattal, ami a fejemben van. És pont ez a paradox benne, hogy megtanulni nem kezdeni vele semmit. Az alkotásban többek között úgy veszem hasznát, hogy segít fókuszálni és a mély pontokon átmenni. Például a bánatot vagy haragot is úgy látni, mint egy testi érzetet vagy nyomást, ami elmúlik. Ez ennek a meditációnak a lényege. Kell hozzá húsz-harminc év, mire az ember elmondhatja magáról, hogy kiegyensúlyozott, és semmi nem tudja kizökkenteni. De az biztos, hogy nem akarok letérni erről az útról. Ebben látok valami nyilvánvalót, amit könnyen el lehet felejteni. Például egy szakmai elismervény vagy bármi, ami az embernek a célja, meddig képes kitartani mint öröm, ha eléri. Maximum pár napig, aztán ha elmúlik, megint vágyik valamire. Ez émelyítő. Sosincs az, hogy az ember sarokba vág mindent és élete végéig fagylaltot eszik. Azt hiszem, pont így fogalmaztam abban az interjúban is, hogy van-e olyan mélyebb szintje a boldogságnak, ami azelőtt van már, hogy a vágyott dolog bekövetkezne. Kell, hogy legyen, meg is tapasztalom.
A Kikeltetőn a számaid között formabontó felkonfokat mondtál, például, hogy vágyakra vágysz. Ezek is a nepáli tapasztalatokból jönnek?
Ezt a gondolatot és azt, hogy figyeld meg a testi érzeteidet, pont a nepáli mester, Goenka mondta. Ha olyan testi érzet és imádat köt például egy órához, hogyha leejtem és összetörik, akkor az bennem szomorúságot vagy dühöt fog kiváltani, akkor nem érdemes érzelmileg kötődni tárgyakhoz. Pláne, ha te ejted le az órádat és összetörik, maximum annyit mondok, hogy ,,hát szívás”. Más témák is foglalkoztatnak, mint a szabad akarat kérdése, amiről megoszlik a vélemény a kortárs filozófusok körében. Ennek ellentmondanak azok a neurológiai kutatások, melyek szerint az agyadban már tíz másodperccel azelőtt felvillannak bizonyos neuronok, mielőtt azt gondolod, hogy meghozol egy tudatos döntést. És az, hogy nem te választod meg a génjeidet, a szüleidet vagy a környezetedet, ahol felnősz, ezek mégis teljes mértékben meghatározzák a viselkedésedet. Az a fajta szabad akarat, amiről a legtöbb ember azt gondolja, hogy van neki, – miszerint, ha visszatekernéd az időt és egyben az elméd biokémiai óráját, akkor a múltban másképp cselekedhettél vagy dönthettél volna – nem létezik. Legalábbis minden jel erre utal. Ez pedig jó hír, mert minden olyan gondolat értelmét veszti, ami a megbánás érzését vagy a múlton való őrlődést táplálja. De ez a téma kimeríthetetlen.
Szerinted ebből ki lehet törni?
Aki például hosszú ideje foglalkozik zenével, az rájöhet arra, hogy bizonyos erőfeszítések nélkül nem lehet elérni dolgokat. Mint ahogy erőfeszítés nélkül nem lehet lerakni egy káros szenvedélyt sem. De ami azt hozza számomra, hogy én ezzel akarok foglalkozni, az szerintem véletlenek sorozata.
Nagy sikered volt a Kikeltetőn, számítottál erre?
Azt szerettem volna, hogy jól sikerüljön. Kicsit meditációs visszakapcsolódással élve, szerettem volna „nem túllenni rajta”, hanem ott lenni. Színházi bemutatóimon sokszor tapasztalom, hogy milyen jó lesz innentől számítva másfél óra múlva, amikor már a pezsgőt isszuk. A Kikeltető nekem hatalmas stressz volt, valamiért az volt a fejemben, hogy tényleg erre vágytam már nagyon sok ideje, és ezekről a gondolatokról próbáltam leszakadni. Az volt a lényeg, hogy valamit közöljek, illetve jól érezzem magam. Ez sikerült is az első szám felétől, de azelőtt remegett a hangom. Majd megszületett bennem, hogy erre a fajta színpadi létre vágytam.
A fellépésed után látszódott hallgatottsági növekedés a közösségimédia-felületeiden?
Valamennyire igen. Jött pár új feliratkozó, és kaptam néhány gratulációt is. Ez biztosan a fellépésnek tudható be. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lenne bennem valamiféle hiúság, de nyilván megnézem, hogy van-e új feliratkozó, vagy hogy mit kommenteltek az emberek. De az kérdés számomra, hogy ezzel a tartalommal meddig lehet menni, mert abban nincsenek illúzióim, hogy milliós tömeget lehetne elérni vele, bár ezt majd az idő eldönti. Nem tudom igazán, hogy ki a közönsége.
Még keresed a saját közönségedet?
Vagy a közönség engem. Sosem úgy kezdek bele valamibe, hogy ez most kinek fog szólni, hanem, hogy mi érdekel, vagy mit szeretnék feldolgozni témaként. Két éve valahonnan jött ez az ötlet, hogy mi lenne, ha kilépnék ebből az én-perspektívából és nem a saját nevemben közölnék. Számomra ez teljesen új univerzumokat nyitott meg, attól kezdve, hogy ennek a figurának lett egy teljesen sajátos flow-ja, nyelvhasználata, szókincse. Úgy dolgozom, hogy meg van nyitva a szinonima- és a rímszótár is, amik néha hasznosak, de például két szóból álló rímeket nem lehet az utóbbival összehozni. A rímszótárral még az a helyzet, hogy általában sokkal több rímet dob fel, mint amennyire szükséged van, így csakis akkor hasznos, ha tudod, hogy mit akarsz mondani. Általában leülök, gondolkodom, és ha megáll a tudomány, akkor szoktam ezekhez nyúlni. De olyan szavakat tudok használni, amiket amúgy nem, és ez teljesen új „fiókokat” nyitott ki.
Melyiket írod meg előbb, a zenét vagy a szöveget?
Párhuzamosan. Néha össze szoktam rakni a dobokat, meg valami kis melódiát, groove-ot, ami végigvonul a számon. Akkor már van mire írni a szöveget és kísérletezni ritmusokkal. Amikor megvan a szövegből egy jókora darab, akkor visszatérek az instrumentálra és azt pofozgatom. Az első néhány zenémhez segítséget kértem Pálfi Ervintől, aki egy szabadkai színész, ő zenésítette meg a Tanyaszínház dalait, és támogatta a bongor projekt beindítását. Az utolsó pár zenémet viszont már magam próbáltam összerakosgatni.
Feltűnt, hogy a Cirkusz c. számodban visszatérnek sorok a Tanyaszínház dalaiból. Hogyan lehet értelmezni ugyanazokat a sorokat különböző kontextusban?
A kontextus az hasonló. Úgy voltam vele, hogy ezt a rókalelkű, tékozló és öntelt figurát muszáj megszólaltatnom a fogyasztási kényszerről szóló szövegben. Azt gondoltam, hogy magamtól lopni azért csak nem akkora bűn. Így került bele a refrénbe és az ő részébe pár Tanyaszínház-as sor.
Saiidra tényleg ráírtál?
Nem szeretném, ha ebből bulvárhír lenne. (Nevet.) Amúgy ráírtam Saiidra, de ezt szeretném most elmondani: Saiid, ha olvasod ezt, nem vettem a szívemre, hogy nem írtál vissza. Jobb dolgod is van, mint kezdő rapperek karrierjének pátyolgatása. Nem is ez volt a célom. Gondolkodtam, hogy beletegyem-e a szövegbe, de végül azért került bele, hogy ezzel magamat be tudjam oltani. Olyan megvilágításba helyeztem magamat, mintha intravénásan csak a hírnévre törekednék. Remélem, nem veszi zokon, ha majd egyszer meghallgatja. Úgyse fogja.
A szövegeidben túlsúlyban vannak a történetmesélő elemek. Ez honnan jön?
Valószínűleg a színészi mivoltomból és a drámákból jön az, hogy bele akarok sűríteni három percbe egész szenvedéstörténeteket és különféle figuráknak az életét. Nekünk mindig azt szajkózta a tanárunk, hogy a dráma az összeütközésekre épül, bizonyos emberi döntéseknek a nagy színtere. A figurákat választási helyzetekbe hozom vagy kiparodizálom őket. Nem tudom annyira kívülről látni magamat, lehet, hogy ez tud erőltetett is lenni. Talán kifáradna egy idő után, ha mindig keresnék egy csavart vagy történetet. Nem vagyok benne biztos, hogy mindig ez lesz a védjegyem rapperként, de egyelőre azt érzem, hogy működik.
Mik a jövőbeli projektjeid?
Szeretnék még sokféle témát feldolgozni. Érdekelnek az emberben lejátszódó pszichológiai történések, amit ugye nem lehet leválasztani arról, hogy a társadalmi berendezkedésben mi történik. Például a Cirkuszban megjelennek olyan sztorik, amik uralják az életünket a társadalomban, és akár pszichológiai szenvedéshez is vezethetnek. Gondolok itt arra, hogy kifelé mit kell mutatni, mit vár el tőlünk a társadalom. Előszeretettel olvasom Yuval Noah Harari szupersztár történész könyveit, a Sapienst és a Homo Deust. Többek között az ő elméletei arra vannak kiélezve, hogy mik azok a történetek, amelyek uralják az életünket. Van egy példája, amit szeretek, miszerint ma nekünk a napágyas pihenés vagy az utazás maga jelenti a kikapcsolódást, pedig ebben nincs semmi természetes vagy nyilvánvaló. Egy ókori fáraó soha nem azzal oldotta volna meg a párkapcsolati krízisét, hogy elmennek Föníciába síelni a párjával. Ez is a fogyasztáshoz kapcsolódik. Az utazási irodák is élményeket árulnak, egy olyan fiókot az ember életében, amely kinyílik, ha elmegy Mexikóba, és így magára talál. Ezek a narratívák kezdtek el most érdekelni. Vajon az én életemet milyen történetek uralják? Mennyire lehet ebből kilépni, illetve kell-e egyáltalán? Ki lehet-e találni jobbakat esetleg? Az a célom rapperként, hogy legalább megmutassam, hová vezetnek bizonyos utak.
Feltörekvő rappereknek mit tudnál tanácsolni?
Hogyha visszatekintek, akkor látok sok olyan buktatót, ami valójában egy bizonyos állomás volt. Nekem is van egy hátitáskányi szövegem, amiket valószínűleg soha nem fogok felhasználni semmire, de meg kellett, hogy szülessenek azért, hogy más szövegek megjelenhessenek. Azt tudnám még tanácsolni, hogyha az alkotást erdőként képzeljük el, akkor ne feltétlenül kitaposott ösvényen haladjanak, hanem járatlanokat keressenek. Lehet, hogy szúrós lesz, fájni fog vagy hülyeségnek fogják gondolni mások, de rátalálhatnak olyan gyümölcsökre, amelyeket azelőtt senki nem is keresett.
Fotók: Baló Timea
