A Margó színpadán Fluor Tomi és Nádas Péter!

Az október 18-án elindult Margó Irodalmi Fesztivál második napja ideális választás volt azok számára, akik a könyvvásárlás mellett műhelytitkokra, kulturális helyzetjelentésre is kíváncsiak voltak. A számtalan program közül kettő ad hoc módon kiragadva persze nem reprezentatív, de jól mutatja, milyen színesek is lehetnek az irodalom által érintett pályák egymás mellett.

Általában nem szeretem a bőséges kínálatot: zavarba jövök, nem tudok választani, és ha annyi a lehetőség, hogy beleszédül az ember, nagy az esélye annak is, hogy silány dolgok között matat. A 2018-as őszi Margó Fesztivál programtáblája igencsak impozánsra sikerült, mennyiségre legalábbis biztosan. Ebből kifolyólag fizikai lehetetlenség minden programot végigülni (sok az analóg műsor is, erről később), arról tehát, ha szeretnék, se tudnék beszélni, hogy a mennyiségi dömping ebben az esetben is alacsony színvonallal jár-e együtt, de nem tartom valószínűnek. Be tudok azonban számolni egy évek óta működő stratégiáról, ami a legtöbb fesztiválon kisegít a választék bősége miatti zavaromból: úgy választok programot, hogy listám minél eklektikusabb és diszharmonikusabb legyen. Így bármi történik, az önkényes mellérendelésből következő ad hoc összefüggések egy darabig biztosan szórakoztatni fognak. Végigböngésztem a programot, és nem volt kérdés, melyik napra időzítem a vásárlásnak álcázott lődörgést. Ezen a három néven akadt meg a szemem: Nádas Péter, Fluor Tomi és Peer Krisztián.

Mosolyogva érkezem a Várkert Bazárba. Jól áll a helynek a Margó, és a Margónak is a Bazár, a tágas térben jól elférnek a standok, a színpadok, és bár sokan vannak, egy pillanatra sincs sehol nyomorgás. Kezembe veszek egy programfüzetet, és ekkor ér az első csalódás: elnéztem az időpontokat, Peer Krisztián beszélgetése Nádas Péterével egyszerre kezdődik. Tervem kudarcot vall, a közhellyel vigasztalom magam, hogy minden triumvirátusból kilóg az egyik tag, így kell lennie. De sok időm nincs szomorkodni, már indul is a beszélgetés Fluorral.

44337442_2398859663475948_8068245371484110848_n

 

A Világirodalmi színpadon Ott Anna moderál, a műsor a Margó Extra sorozat második alkalma, amely sorozatnak a kissé panelszagú „minden könyv hozzánk tesz valamit” mottót választották a szervezők. A koncepció szerint nem-irodalmár hírességeket kérdeznek olvasási szokásaikról, irodalomhoz fűződő viszonyukról. Így kerül tehát Fluor az irodalmi fesztiválra, aki először indulásáról, azokról a hatásokról és motivációkról mesél, amik meghatározták és meghatározzák: csajok, hírnév, magány, Sicc, Aladdin, Grecsó. Ott Anna kérdései nem tudják, és talán nem is akarják tagolni az énekes-előadó monológját, és zavaróan sokat nevetnek együtt belsősnek tűnő poénokon. Hogy irodalomról mennyi szó esik (az is milyen minőségben), jól jellemzi a moderátor kérdése: „van kedvenc sorod…” (itt felcsillannak a szemek) „magadtól?”.

A kérdések, amik miatt izgalmasnak és provokatívnak ígérkezett ez a beszélgetés, rendre elmaradnak. Ilyen lehetett volna „magas” és „populáris” kultúra viszonyainak és egyáltalán mibenlétüknek boncolgatása, vagy dalszöveg és költészet közötti párhuzamok felmutatása. Fluor link, szemtelen attitűdje új szempontokra mutathatott volna rá ezeken a betokosodott diskurzusokon belül, ez azonban nem sikerül. Ennek oka talán az lehet, hogy mind a kérdések, mind a válaszok bizonytalanok a szituációt illetően: a dalszerző próbálja leplezni kívülállását, de azért felteszi a kérdést, szabad-e trágár kifejezéseket használni „itt”. Ezt a feszültséget Ott Anna bizalmaskodással próbálja takargatni, de ezzel csak megerősíti a benyomást, hogy itt most valamiféle értelmiségi szempontrendszer bizonygatja közelségét a popkultúrához. Ez a hangsúly-probléma sajnos az egész beszélgetésre rányomja a bélyegét, és inkább a kellemetlenség marad meg, mint Fluor új albumának kulisszatitkai, filmes és irodalmi ambíciói, víziói.

A beszélgetés végére eldöntöm, Nádas Pétert választom. Gyors szünet, és már bent is ülök a Nagyszínpad előtt. A kerekasztal-beszélgetés apropója Bazsányi Sándor idén megjelent monográfiája, amely a Bibliától a Világló részletekig tárgyalja a monumentális életművet. Az asztalnál a monográfia szerzője, tárgya és Tóth-Czifra Júlia moderátor foglalnak helyet, a fókuszban pedig a memoár elméleti, pszichológiai és történelmi vonatkozásai állnak.  Szó esik Aranyossi Magda Én régi, elsüllyedt világom című önéletleírásáról, amelyet Nádas széljegyzetelt, ennek kapcsán pedig az író definiálja emancipáció és asszimiláció különbségét.

44458618_2398859316809316_3150357639737638912_n

 

A Világló részletek című memoár megjelenése óta mindenkit annak utolsó mondata izgat a leginkább, Nádas Péter pedig mikor szinonim kifejezések után keresgél, a „nyaljátok ki a seggem!” aforizmáját találja adekvátnak. Itt nincsenek bizonytalanságok bármilyen szerepet illetően, és az író is sejtheti, hogy őt, akit a polgári illendőséghez és a történelem esetleges konzekvenciáinak drámaiságához identikus kapcsolat fűz, milyen groteszk élmény káromkodáson kapni.

Tóth-Czifra Júlia ezután Bazsányi Sándorhoz fordul, hogy megtudjuk, miben áll egy monográfia írójának saját témájához való viszonya. Az irodalomtudós véleménye szerint a monográfus tehet bármit, megszereti az életművet, amivel foglalkozik. Pillanatok alatt az alkat kérdésénél tartunk: mit jelent író és tudós alkata, hogyan illeszkednek, hol különböznek, egyáltalán, mit jelent ez a szó. Nádas szerint ez az, ami megváltoztathatatlan, ami szükségszerűen egyedi, amit az „istenektől kaptunk”. Alkatunk persze sok mindentől függ: családtól, történelmi klímától, a hozzá fűzött viszonyunktól. A beszélgetés ennek kapcsán visszakanyarodik a Nádas-rokon Aranyossi-memoárhoz, sőt, az utolsó mondatokhoz is. Nehéz nem észrevenni az „alkati hasonlóságot”, valami közös meggyőződés különböző formájú megtagadásának motívumában, ha egymás mellé rakjuk a két lezárást: „És nem is szégyelltük magunkat.” Írja a nagynéni a zokogásról. Nádas ironikus „Nagyon sajnálom.”-ja mintha valami hasonló tapasztalatot mutatna fel: „ez van, tényleg ennyire rossz, ha nem tetszik, nagyon sajnálom, nyaljátok ki a seggem”.

A beszélgetést felolvasás zárja a Világló részletekből. A lázas elbeszélő mintha szándékosan erősítene meg minden elhangzott állítást. Élmény hallgatni az író el-elcsukló hangján.

Peer Krisztián beszélgetésének persze vége, mire jó másfél óra után elkóválygok a Nagyszínpad elől. Kár érte, a két beszélgetés mint egy mágnes két ellentétes pólusa bizsereg a fejemben. Tanulságos kontraszt, jegyzem fel magamnak, és bevetem magam a standok közé.

Fotók: Margó