Október 1-9. között tartották meg a Fővárosi Nagycirkuszban a Cirkuszi ArtFordító rendezvény műsorait. Ebben az időszakban három előadást is meg lehetett nézni, mi ezek közül a Rengeteg – Looking Out címűre látogattunk el, miközben érdekes felfedezéseket tettünk a cirkusz és a színjátszás kapcsolatát illetően. Élménybeszámolónkat olvashatjátok.
A Cirkuszi ArtFordító előadásai (Rómeó & Júlia; Rengeteg – Looking Out; Egyenes Labirintus) arra vállalkoztak, hogy ötvözik az artista előadásmódot a történetmeséléssel. Ehhez elsősorban arra volt szükség, hogy az előadóművészek kilépjenek a komfortzónájukból, és valami teljesen új dologgal próbálkozzanak: a színjátszással. Ez óriási találmány, ugyanis a Rómeó & Júlia után Samuel Tétreault rendezése, a Rengeteg is elkápráztatott minket.
A legtöbb ember valószínűleg szkeptikus azzal kapcsolatban, vajon miként lehet azzal elmesélni egy történetet, hogy néhány fiatal – és rendkívül tehetséges – artista azt csinálja, amit hosszú évek óta tanulnak. Az előadók ugyanúgy bemutatják a fizika törvényeit meghazudtoló mutatványaikat, ugyanúgy végigsétálnak egy kifeszített dróton, ugyanúgy zsonglőrködnek. Nem, ez így mégsem teljesen igaz, mert eközben színészkednek is, érzelmeket is bemutatnak a szereplők.
A Rengeteg legnagyobb fegyvere a szimbolizmus használata. Ezt már a címmel elkezdi, a cselekmény részben egy erdőben (rengetegben) játszódik, miközben arra is utalhat a címválasztás, hogy egyszerre rengeteg minden történik a porondon. Ugyanígy rengeteg minden történik az emberek életében is, sokszor a valóságban sem tudják eldönteni, hogy mire figyeljenek, mert ha rossz irányba tekintenek, akkor lemaradhatnak valami fontosról.
Rögtön az előadás elején megjelent ez az érzés, s mint kiderült, nem véletlenül. A Rengeteg megköveteli, hogy sok mindenre figyeljen a néző, majd fokozatosan egy irányba kezd el húzni: a kirekesztettség, a magány, a fájdalom felé. Ezeket az érzéseket éli meg a főszereplő, illetve ezekre emlékezik vissza, mert talán ez a pont az, ami lezár az életében egy korszakot, s valami új kezdődik. Hogy mi is ez az új korszak, az egy ideig rejtély marad, végül kiderül, hogy a felnőtté válás.
Ez a dolog nem történik meg egyik pillanatról a másikra, hosszú folyamat, amihez számtalan esemény hozzájárul. Érdekes, hogy az előadásban csupa negatív dolog került a középpontba, amivel felvetődik a kérdés, hogy általánosságban is negatív dolgok kellenek-e ahhoz, hogy valaki felnőtté váljon, vagy ez csak az egyik lehetőség. Erre nem érkezik válasz, igazából nincs is szükség a történet szempontjából, de elgondolkodtatja a nézőt, ami igazán jó dolog.
Ezeket az érzéseket, mély gondolatokat nem lehet csupán artistamutatványokkal előadni, amely viszont nagyon jól összeegyeztethető a színjátszással, a két dolog kiegészíti és erősíti egymást. A szereplők valódi színészi kvalitásokat is csillogtatnak, legalábbis a mimika és a testbeszéd szintjén. Itt érdemes megjegyezni, hogy klasszikus értelembe vett beszéd nincs a darabban, ugyanakkor a vége előtt elhangzik egy ének, amit egy csodálatos hanggal megáldott művész ad elő.
Az előadás után „nyitott órát” tartottak a cirkuszban, ami alatt a nézők kérdezhettek az előadóktól. Érdekes volt hallani, hogy többen is azt emelték ki, hogy ez a darab megkövetelte tőlük, hogy azonosuljanak a szerepeikkel, ami a színészeknél is bevett technika. (Sőt, Sztanyiszlavszkij színészi iskolát is teremtett erre a jelenségre építve, aminek a legnagyobb hátulütője, hogy néhányan szerepben maradnak az előadáson túl is, ha ezt alkalmazzák.)
A Rengeteg esetében ez valahol pont fordítva történt, ugyanis az is elhangzott, hogy a szerepekhez eleve olyan embereket kerestek, akiknek passzol a valós személyiségük az egyes karakterekhez. Ez nem egy szokványos módszer, ugyanakkor a végeredmény igazolja ezt a koncepciót. Leginkább azok a momentumok találtak egymásra, amik egy látszólag elrontott mutatványra épülnek, valójában a feszültség növelése miatt volt rájuk szükség. És ekkor megtörtént a csoda: a színház és a cirkusz eggyé vált.
Képek forrása: Fővárosi Nagycirkusz oldala
