Eljött az ősz, a hűvös és esős idő, rögtön, amint szeptemberre fordultak a naptárak. Ilyenkor jó kicsit visszagondolni, összegezni a nyarunkat, a strandolásokat, utazásokat, pihenéseket. A fesztiválokat. Kissé megkésve, de persze nem törve számolok be az idei Ördögkatlan Fesztiválról. Ha nem voltatok, hadd hozzam meg a kedvetek, ha igen, nosztalgiázzunk együtt!
Kezdjük ott, hogy nekem ez volt az első Ördögkatlan Fesztiválom. Tudtam, hogy több barátom volt már, akár visszajáró, állandó fesztiválozó, tudtam, hogy ez egy (1) kulturális, (2) nyugis, családi (3) kis fesztivál, szóval minden, ami számomra vonzó, mégis ez volt az első – miközben a szervezőknek a tizenegyedik. Talán csak az szólhat mentségemre, hogy öt éven keresztül minden évben nekem a fesztivál a Bánkitó volt (ami, ha több dologban más is, a három alappontban nagyjából egyezik a Katlannal). Idén először nem. A Bánkitó kihagyását lehet, hogy bánom, az Ördögkatlan kipróbálását viszont biztos, hogy nem. Leszámítva, hogy volt az élménynek csalódás-része is.
Nem, ez nem tartozott a csalódások közé, ezen a hangulatos helyen még a kis eső is élmény volt
Azt hiszem, jobb, ha ezen esünk túl először. A negatívumokon, hogy aztán már csak áradoznom kelljen. A legemlékezetesebb a jó hangulat, de három (3) negatívumot azért össze tudok kaparni.
(1) Kezdjük a legdurvábbal: a színházi eseményekkel.
Az Ördögkatlan fő profilja ez, a színház. Kisebb és nagyobb társulatok utaznak le erre a gyönyörű helyre (ó, ez majd a pozitívumok listájának része lesz, ne szaladjunk előre!), hogy megmutassák új vagy már jól bevált előadásaikat. A problémám nyilván nem az előadások minőségével van – illetve ezt így tulajdonképpen nem tudom kijelenteni, mert nem igazán volt lehetőségem megnézni őket. És hát igen, ez a probléma. A rendszer. A módszer. Elsőbálozóként nagy naivan izzítottuk be a második éve működő dobpergéses Sorszámgépet, a mobilos applikációt, amivel ki tudjuk választani, mely színházi előadások érdekelnek, és ami kisorsol minket rejtélyes algoritmusokkal, állítólag sok-sok szempont szerint (kaptál-e már korábban, mikor jelentkeztél rá, mennyire népszerű a show, stb.), mindennap. Nos, mi egy kiszemelt előadásra sem kaptunk jegyet. És nem voltunk egyedül. Egy ismerősöm értetlenkedve mesélte, hogy tavaly mennyivel működőképesebb volt az app, akkor napi kettőre is bejutottak. Én is értetlenkedve állok a dolog előtt, és gondolkodom, hol csúszhatott el. Bizonyára sokan vagyunk. Igen, de amikor valamiről ledobott, rögtön jelentkeztünk három másikra, és semmi. És mondom, nem csak nekünk semmi. Egyfelől mint riporter és érdeklődő ember sok fesztiválozóval beszéltem, és először csak hasonló panaszokkal találkoztam (mindjárt mondom a másodszort), másfelől pedig később beszélgettem a háziorvosommal, aki autós lévén (a negatívumok második pontja lesz ez!) rengeteg stoppoló fesztiválozót vett fel, s ők is ugyanígy, színház nélkül maradtak (mondanom se kell, a háziorvosom is). Szóval ez a Sorszámgép nem igazán vált be, nyilván hozzá kell tenni, hogy találkoztam elvétve, azt hiszem, egy darab olyan emberrel, aki az app segítségével jutott be pár előadásra. Ahogy írtam, kezdetben ugyanilyen panaszokkal találkoztam, aztán viszont szépen lassan, a fesztivál vége felé kezdett kirajzolódni, mi a bevált módszer. Nem, nem csak az, hogy odamész bulizni az infopult mellé, ott alszol, vagy nem is alszol, hanem kivárod a hajnalt, illetve a kora reggelt, hogy elsőként csaphass le a jegyekre, bár ilyet is hallottam. Ó, és itt hozzá kell tennem azt az igen meglepő tényt, hogy magában a műsorfüzetben (!) szerepel ez a jótanács, hogy állj oda hajnalban, és akkor talán lesz jegyed délelőtt 10 órára. Komolyan. Na, de a bevált módszer nem ez. Hanem az, és igen, ezt jó sokan így csinálják, hogy a kiszemelt előadás helyszínére odamész egy órával korábban. És akkor elég nagy esélyed lesz, hogy valahogy – nem értem, hogyan – jegyhez jutsz. Hát oké. Én tényleg szép dolognak tartom azt, hogy amit a leggyakrabban vadiúj iPhone-okért, márkás ruhaüzletek leárazásakor vagy népszerű bandák koncertje előtt csinálnak az emberek, ti. a helyszínen alszanak, odamennek jóval korábban, órákat állnak sorba, szóval hogy mindezt ezen a fesztiválon a színházért teszik a résztvevők, de könyörgöm: azt ne mondjuk már, hogy ez egy ideális rendszer. És ezt most nemcsak azért mondom, mert nekem fáj az a kiesett óra (illetve órák, annyiszor egy, ahány előadásra be kívánok jutni), hanem mert ez egy jól láthatóan generációkon átívelő fesztivál. Vannak itt kisgyerekes szülők és idősebbek is, akik nem biztos, hogy szeretnének órákig sorban állni. Akkor már inkább megnézik az évad alatt az adott városban. Csak hát ez a fesztivál színházi fesztiválként hirdeti magát… Na jó: hogy mi marad, ha az Ördögkatlan esetében a színházi fesztiválból kihúzzuk a színházit, azt mindjárt elmondom. Mert amúgy csupa jó.
(2) De előtte egy kis intermezzo: említettem a háziorvosom. Aki stopposokat furikázott folyamatosan. Miért volt erre szükség? Mert az Ördögkatlan csodálatos (igen-igen, pozitívum, nagy!) helyszínei kicsit messze vannak egymástól. Kisharsány és Nagyharsány pl. egy óra séta. Lássuk be, ez picit kényelmetlen. De nemcsak stoppolni vagy sétálni (vagy biciklizni!) tudunk, van Katlanbusz is. Csak hát ahhoz meg igazodni kell, mert nem megy olyan elképesztően gyakran – mint ahogy (tudtam meg később) a Művészetek Völgyében. Szóval volt olyan, nem is egyszer, hogy egy jónak ígérkező programot azért kellett kihagynunk, mert lekéstük a buszt. Hát igen, lehet, hogy kicsit átkapcsoltunk a lustább, ráérősebb fesztiváltempóra. De hát nem tudom… azt kellett volna, hogy feszített üzemmódban, katonás szigorral toljuk végig? És ezzel visszacsatolnék a hajnali sorban álláshoz… Picit nehéz lett volna úgy élvezni, ha az (1) és a (2) problémát ilyen szigorral próbáljuk megoldani.
Na szóval valahogy máshogy kéne megoldani a színházi bejutást, és kicsit gyakrabban kéne buszokat indítani. Mi még?
(3) Az utolsó: kicsit több program kellene. Itt jön az, hogy én a Bánkitó Fesztiválon szocializálódtam. Ami telis-tele volt szuper magyar civil szervezetekkel, amik szuper programokat csináltak. Kisebb workshopok, játékok, nagyobb beszélgetések, előadások, vagy csak standolás, kvíz, nyeremények – volt (illetve van) minden. Még Játszóház is. Ami minden kisebb fesztiválon ott van, furcsálltam is, hogy itt, ahova amúgy annyira illene, valamiért nincsen. Mindezt egyébként azzal a tudattal kérem számon, jobban mondva hiányolom, hogy igazán ide való lenne! Az Ördögkatlan éreztette velünk, hogy igenis, megvan benne a szociális érzékenység: minden nap volt Börtönrádió, kiállítással és beszélgetésekkel, illetve a zene terén a Snétberger-tanítványok voltak az egyik fő produkció, és eljöttek a szintén csodás Várkonyi Csibészek is.
Valószínűleg csak annyiról van szó, hogy a hangsúly itt inkább a színházon és a családosdin van (megfigyeltük, mennyire jó lehet a Katlanon gyereknek lenni!), nem pedig a szociális vonalon. Így viszont, vagy ettől függetlenül akár, azt tapasztaltam, hogy nincs elég napközbeni program. A gyerekekre odafigyelnek, reggel-délelőtt játszás, de egyébként picit pangás a jellemző. Nem mondom, hogy semmi nincs, mert van, de valahogy a szétszórtság és az apróság miatt (kis sátor alatt pár ember) nem túl hozzáférhető. Nem hirdeti annyira magát, ami van. Sem a programfüzetben, sem az életben. Ami helyette van:
És most jöjjenek a pozitívumok!
(1) Kiállítások
Főként fotókiállításokat nézegettünk napközben. A Börtönrádió kiállításával kezdtük az egész fesztivált, a kisharsányi sátorállítás után a Kovácsudvarba sétáltunk be, és nem bántuk meg, nagyon izgalmas volt Cseke Csilla Nők a rács mögött című kiállítása, amely a 90-es évekbeli női börtönvilágról készült szocioképek gyűjteménye. Későbbi élményeink közül pedig a kedvencemet, Balogh Tünde „Terra melancolia” című kis tárlatát kell kiemelnem, amit a gyönyörűséges Villánykövesden néztünk meg. Nemcsak gyönyörű, de tök jól berendezhető kiállításhelyiség is, sok-sok pici, egytermes gyűjteményben tudtunk elmélyedni a mediterrán utcácskán sétálva.
(2) Zene
Nem csak este. Mert hát igen, ez marad, ha az ember nem jut be színházba: az esti koncertek, és a maradot persze hogy nem a jobb híján/értelemben használom. Hát hogy is lehetne egy Boban Markovićra, egy 30Y-ra vagy a Snétberger-tanítványokra ezt használni? Na de szóval nem csak este. Délutántól rendkívül hangulatos hely volt például Both Miklós udvara, ahol az ukrán népzene dominált, nyílt próbákkal és a fesztivál végén egy igazi esküvővel! Visszacsatolva az előző ponthoz, fotókiállítás is volt ehhez a térséghez és a népdalkultúrához kötve, többek közt Both (főleg portré-) képeivel. Emellett például a fesztivál legjobb koncertjét adó Kistehén is délután kezdett a szintén szuper hangulatos Narancsliget nevű helyen (mindkét említett hely Nagyharsányban található, ez volt a főváros, ahonnan így-úgy visszaszivárogtunk a mi kis agglomerációnkba, Kisharsányba, ami így egészen a szívemhez nőtt).
(3) Irodalom
Személy szerint különösen jólesett, hogy az idei díszvendégek között ott szerepel az ország legkiemelkedőbb könyvkiadója, a Magvető. Az álomszép és idilli hangulatú Vylyan Teraszon (kép később) hallgathattunk beszélgetést például Schein Gáborral vagy friss magvetős könyvek szerzőivel – Balaskó Ákos, Fehér Renátó, Turi Tímea és Zilahi Anna Időmérték-sorozatban megjelent könyvét nagyon ajánlom.
(4) Népmese!
Erre nem igazán tudok külön kategóriát, olyan egyedi, a helyét is nehezen találom a pozitívumok között, de mondjuk legyen itt, mert köthető a népzenéhez. Szóval az egyik legemlékezetesebb délutáni-esti program volt a Meseszó Egyesület LINK programja. Alig várom, hogy újra halljam őket! Egy nagyharsányi pincészet kertjében gyűlt össze jó sok ember, hogy meghallgassa a mesélőket egy kis fröccs és (ingyen!) zsíros kenyér társaságában. Az az autentikus jókedv és közvetlenség, amit ezek az emberek árasztanak, annyira csodás, hogy még az sem baj, ha nem hallod tökéletesen a meséket. De azért legközelebb igyekszem közelebb ülni.
(5) A hely
Na, erre már többször utaltam, de szerintem nem lehet elégszer. Villány környékéről van szó, ami egyszerűen annyira gyönyörű, hogy a napközbeni programok hiánya nagyjából rögtön elfelejtődik, ha az ember sétára indul a szőlők mellett. A varázslatos tájban andalogva tényleg az lehet az érzésünk, hogy minden más, tehát a programok, a fesztivál csak ráadás. Na, ez például nincs meg a Bánkitó Fesztiválban. Persze, a tavat imádom, és az hiányzott is innen, hogy nincs, illetve hogy messze van, ami van, na de ilyen látványosság, hát mondom, kárpótol mindenért.
(6) A hangulat
Azt hiszem, ezzel kell zárnom, mert ez még az, ami kárpótol mindenért, és nem külső körülmény, mint a tájegység, az ügyesen választott színhely, hanem belső, a fesztivál legbelsejéből áradó. Mondtam már, hogy mindenféle generáció mászkált a falukban, és ezt nagyon jó volt látni. Valahogy teljes egységben, egyensúlyban, nem lehet mondani, hogy a kamaszok mennyisége ledominálta volna a középkorúakét, még ha jóval feltűnőbben, falkákban közlekedtek is. Azt hiszem, ez tényleg az a fesztivál, amire ha, mondjuk, 16 évesen kapsz rá, akkor 16 éves korodtól kezdve minden évben el tudsz menni, mert gimisként, egyetemistaként, dolgozó emberként, szülőként és nagyszülőként is jól tudod érezni magad. Na meg gyerekként, szóval a 16 éves kort akár 4-re is válthatom.
Az a szuper, hogy az Ördögkatlan Fesztiválon csak olyan hibákat érzékeltem, amik javíthatók, egyszerűen, technikailag, a gyakorlatban. Ami nehezebben lenne módosítható, a bevett kulturális felhozatal, a környezet és a fesztivál alaphangulata, az tökéletes. Olyannyira, hogy a fájó színházi hiányom ellenére is nagyon szívesen gondolok vissza a Katlanra. Mert ami igazán fontos, a szeretetteljes, kedves, természetes attitűd, a barátságos emberek összeszedése, a nívós kultúrával való ellátása ennek a csodálatos tájnak, na, ezt mind megkaptam. És szeretném jövőre is megkapni. A többin meg, amin lehet dolgozni, dolgozzunk. Biztos, hogy ez a fesztivál is, mint az összes, évről évre fejlődik, és alkalmazkodik az egyre nagyobb népszerűséghez. Igen, utóbbi nagy feladat egy olyan apró kezdeményezésnek, mint amilyen a Bánkitó vagy a Bérczes László és Kiss Mónika által megálmodott Ördögkatlan. Remélem, úgy fognak tudni tovább működni, hogy a növekvő népszerűség ne ártson ennek a csodálatos személyességnek, ami jellemzi a fesztivált. Aztán meg majd mi, kezdő katlanosok is megpróbálunk alkalmazkodni a fesztivál esetleges, érthető korlátaihoz, hogy minél több általa nyújtott lehetőséget ki tudjunk élvezni. Jövőre folytatjuk!
A képeket a cikk szerzője készítette.
