A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól hetente kétszer vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk a figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Hétfői szerzőnk: a BTK-s Hegedüs Benjámin Jutas.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
Másodéves vagyok magyar alapszakon, a minorom az esztétika. Szakterülettel nem rendelkezem, bár mostanra kezd körvonalazódni számomra, hogy a szakdolgozatom miről fog szólni. Ennek kapcsán az érdekel jelenleg, hogy a médiumarcheológia mit tud kezdeni azokkal a médiumokkal, amelyek elavulnak, illetve megrongálódnak, vagy messzebbről megközelítve ugyanezt, mi a helyzet azokkal az adatokkal, amelyek nem kerülnek lejegyzésre, eltűnnek, vagy éppen törlik őket. Vajon az említett kérdések kívül esnek az irányzat horizontján, vagy kiszélesítik azt?
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Viszonylag kacskaringós, mert ahogy egyre közelebb kerültem az érettségihez, úgy lettem bizonytalanabb, hogy mit is kezdenék az életemmel. Tizedik osztályban annak ellenére, hogy humán tagozatra jártam, matematikusi pályát képzeltem el magamnak. Egy évre rá pszichológus szerettem volna lenni. Emlékeim szerint végzősként jutott eszembe a magyar szak, bár akkoriban azt se tartottam kizártnak, hogy felcsapok MÁV-os kalauznak, mert imponált számomra az a stabilitás és kiszámíthatóság, amit egy állami cég nyújthat, illetve bennem már az apáczais éveim kezdetén is volt egy zsigerinek mondható félsz az értelmiségi léttől, mint lehetséges jövőképtől, de mindezektől függetlenül örülök, hogy végül mégis az ELTE-n kötöttem ki, hiszen a minoromnak köszönhetően eljutottam olyan számomra meghatározó tanárok óráira, mint Bacsó Béla, Somlyó Bálint és Pálfalusi Zsolt tanár urak. A kurzusaik sokat hozzátettek ahhoz, ahogy a világról gondolkozom.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Általános iskolában rímes mondókákat csináltam fejben, utána el kezdtem őket leírni. Erről a szakaszról nemigen szoktam beszélni, mert az akkori szövegek komolyan vehetetlen Csokonai-utánzatok voltak, nem is tekintem őket verseknek, pedig metrikailag rendben voltak, minden más szempontot figyelembe véve örülök neki, hogy elvesztek. Miután felkerültem Pestre, másodikban elkezdtem megmutatni az akkori szövegeimet, amelyek között akkoriban prózák és versek egyaránt előfordultak, későbbi mentoromnak, Nyilas Atillának. A vele folytatott műhelymunkák következtében kezdtem el komolyabban foglalkozni a verseimmel, a prózáról meg teljes egészében lemondtam, bár a mai napig előfordul, hogy elcsábulok, és írok egyként novellakezdeményt, de megunom őket úgy fél oldal után, és többet szinte rájuk se nézek.
Jelenleg egy-másfél évnyi publikációs szüneten vagyok túl, illetve jó ideje nem is írtam produktívan, kizárólag egy-két töredék készült el tavaly nyáron, illetve még előtte néhány olyan kezdemény, amivel úgy érzem, érdemes lenne még foglalkozni, de még nem szántam rá magam, tehát most az elsődleges cél ezeknek a szálaknak az elvarrása, középtávon pedig az a terv, hogy legkésőbb ’22-ig kész legyek egy kötetre való verssel. Azért neveztem meg magamnak egy ennyire konkrét dátumot, mert attól tartok, hogy ha nem húznék meg egy határt, akkor talán sose jutnék el a könyvformátumig.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Az összefüggést elsősorban abban látom, hogy az ismerőseim egy része mindkét közegben jelen van valamilyen formában. Sosem tartottam magam írónak, majd ha megleszek a kötettel, akkor szeretnék erre az öndefiníciós kérdésre visszatérni, addig úgy érzem, nem érdemes, több kárt hoz, mint hasznot, hiszen a nagyfokú önreflexió hajlamosítja az embert a hibázásra. Az, hogy a két közeg hogyan viszonyul egymáshoz, viszonylag nehéz kérdés, de mintha korlátoznák egymást, hiszen az ember egyszerre nem lehet két helyen, bár ez az élet egyéb területeit illetően is megfigyelhető nálam.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Kisebb-nagyobb gyakorisággal szoktam dolgozni, általában diákszövetkezeteken keresztül, több tucatnyi helyen megfordultam az érmefeldolgozótól kezdve a játékgyáron át a hűtőraktárig. Bár az utóbbi időben ritkábban járok ezekre a helyre, mint régen. A szabadidőmben sorozatokat nézek, illetve tartom a kapcsolatot különböző ismerőseimmel, leginkább a jelenlegi és a korábbi kollégiumomban.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Elsősorban Málik Roland teljes emlékművét összefoglaló két kötetet, a Bábot, illetve a Fehér utat ajánlanám, előbbi verseket, utóbbi prózákat tartalmaz, többek között egy regény töredékét. Érdemes elolvasni még Dukay Nagy Ádám Titokbhaktáját, illetve Charles Bukowski regényeivel is jó szerintem megpróbálkozni. Elsőre ennyi, de mindenki azt olvas, amit tud.
Az ecetfa
Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz:
gyorsan, csak úgy magától.
Öt éve lehetett ez.
Akkor apám nem élt már velünk.
Egyszer csak ott állt a medence mellett.
Nem akartuk kivágni,
de nem is locsoltuk.
Nem beszéltünk róla,
mintha nem lenne.
Levelei foltosak,
talán beteg.
Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át,
mintha mindig egyazon oldalán
világítaná meg szürke kérgét
a fény, a szikkadt bemélyedés fölött,
és ez az, amiről rendszerint
Isten jut az eszembe.
Alkohol
Először háromévesen lehettem részeg.
Családi összejövetel volt,
a szüleim éppen társalogtak,
vagy indulni készült egy rokon,
mindenesetre nem figyeltek
a poharak alján hagyott kortyokra.
Nagybátyám vette észre,
valami nincsen rendjén,
kérdezett, én meg furcsán feleltem.
Először csalódtam magamban.
Évekig halogattalak,
te kegyetlen kedves,
hogy elkerüljem befolyásod.
Félve gondoltam rád,
közeledbe ritkásan jártam.
Egyszer székhez kötöttek,
mert nem mondtam rád igent
egy állítólagos barát születésnapján.
Részegségek nyomvonalán haladtam,
többnyire egyedül,
mégsem tévedtem el
a város forgatagában.
Találtam egy-két helyet,
ahol jó volt üldögélni
belefeledkezve a tompaságba,
mely kicsiny felhőnek indul,
és égbolttá szélesül.
Mintha magába húzna a kocsma,
készséggel fogyasztalak,
végigterjedsz bennem,
pedig napokig ellenálltam.
Ha kéznél vannak ismerőseim,
titkaimmal traktálom őket.
Elalszom és felébredek a tompaságban,
mely áthat, örvénylik és zuhan.
Másnap megbocsájtalak magamnak,
vagy hozzád fordulok segítségért ellened.
Köztereken át bolyongok,
az emelkedések és huppanások közt
támaszom egy-egy emberi váll.
Csukott szemmel is látni vélek
kirakatablakot, utcalámpát.
Fényüket ki nem zárhatom.
A kisboltba magabiztosan megyek be,
a polc előtt mégis megtorpanok,
a temérdek ital látványába
gyomrom szédül bele.
Három hétig nem tudok egyedül inni,
társaságot nem kerítek hozzá,
ő talál rám.
Lenne bennem ragaszkodás,
mely a tivornyabűztől visszatart,
mégis velük tartok.
Mintha megszokássá válna,
hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.
Visszaszámolás
Mereven nézek egy bokrot,
különféle sárga széleket,
itt-ott előtűnik a zöld is,
levelek rejtett címere,
s egy másik látvány emögött:
összehajló fák tövében
drótkerítésbe fut
eperbokor-övezte fehér.
Nem válnak-e a lombok hulladékká,
mint ágán megbuggyanó szilva,
ha újra itt nyaralsz, apám,
s rendezkedni támad kedved,
csinosítani az udvart
tönköket hagyva hátra
többségi részeden,
mit nyaralóidényen kívül
nemigen látogatsz,
mert második családod
a fővárosban él,
ott telnek mindennapjaid
postázási céged élén.
Ha lehetne, se tennék panaszt
semmilyen hivatalnál,
mint tetted egykoron
esővízzel telt
úthorpadás okán,
de máig meg nem értem,
az ecet-, ha megmaradt,
a meggyfa mért szúrt szemet,
hogy parkolási célból
kivágtad egészen,
hiszen szélvédődet félted,
pedig lett volna munkás,
aki baráti áron
lombkoronát metsz.
És a későn érő barack?
Betegnek nevezted.
Minek is tagadjam,
persze asszisztáltam
gallyakat kötözve,
te megfizetted árátsörrel és tüzelővel.
Akkoriban könnyen berúgtam,
nem kellett órákon át innom,
s el nem keveredtem
a város forgatagában,
mikor kapuk zárnak aluljárót
megtartva hőjét hajnalig.
Este érthetted meg,
közös részegség alkalmán,
hogy számomra az istenfélelem
nem az Úrba vetett hitet,
hanem lététől való félelmet jelent.
A versek másodközlések, eredeti megjelenési adataik:
Az ecetfa: Műút portál 2015. szeptember 26., Dűlő 2015018
Alkohol: Műút portál 2016. május 22.
Visszaszámolás: 2016. szeptember 10., Dűlő 2016023
Hegedüs Benjámin Jutas fotóit Tóth Zoltán és Czabula-Kis Anikó készítette.
A kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.
