Ünnepel a város – beszámoló a Budapest100-ról

Szerintem mindenki ismeri azt a huncut érzést, amikor egyszerűen muszáj belesni egy nyitva felejtett kapun vagy a sietésben hirtelen megtorpanni egy kicsit (vagy nagyon) kopott stukkó, kaput őrző háziszörny vagy puttófejecske miatt. Egyre inkább úgy érzem, hogy ezek az apró gesztusok részét képezik a beleszeretésnek – annak az egymásról csakis titkos, kis csalások útján megszerezhető ismeretek begyűjtésének, amely megalapozza a kötődést. És micsoda örömöt okoznak az olyan ártatlan vétkezések, mint besurranni ezeken a kapukon, csak hogy felmászhassunk a legfelső emeletre megnézni egy gangot, régi liftet vagy kicsit omló, de még szecessziós vakolatot.

A Budapest100 egy hétvégére felszabadítja az epekedőket a határátlépés terhe alól, ugyanakkor kézen fogva be is viszi őket a málnásba: megmutatja, milyen jó közel kerülni ahhoz, amiben a mindennapjainkat töltjük. A városhoz, amelyben élünk. Ebben az évben a terekre fókuszált a rendezvény, és mint ahogy írtuk is, nem hiába kapta meg a „Legszebb városi ünnep” címet az élhető városok gáláján Hamburgban.PSX_20180509_235717
Hihetetlenül jó élmény a májusi verőfényben keresni az ünneplő házakat, már messziről meghallani az utcakoncertet vagy egy rögtönzött labirintusban bóklászva rátalálni egy éppen tartó vezetett sétára, majd a végén ajándék marcipános sütivel mászkálni tovább a következő helyszínre.
Az egyetlen hátrány, hogy lehetetlen minden programot bejárni, mivel többnyire azonos időpontokban indulnak a séták, kezdődnek a workshopok, és nyílnak ki a házak kapui. Ez azonban nemcsak a két nap rövidsége miatt szükséges, hanem egy nagyon praktikus szelekciós eszköz is: némely programon akkora az érdeklődés, hogy az épületekbe nemhogy a besurranás, de a bejutás is képtelenség lenne.
Az én szombatom a Palotanegyedben zajlott. A Mikszáth téri Lumen előtt kezdődött, ahol is egy akusztikus koncerten belefutottam egy barátnőmbe és az egyik izlandi ismerősébe.

Közösen a Lőrinc pap tér felé vettük az irányt. Ott kissé önkényes, de nagyon vidám, kordonokból ésPSX_20180509_235928 napsárga műanyag szalagokból épített labirintust találtunk. Az installáció leírásából kiderül, a térhez a jezsuita névadóra való utalásként, az évezredes spirituális jellege révén kötődik, másrészt a bejárás gesztusával a tér szimbolikus elfoglalásához is hozzásegít. Ez az elfoglalás pedig könnyen elidőzés is lehet, mivel úgy alakították ki a falakat és a járatokat, hogy a téren egyébként is megtalálható zöld padok meglehetősen hívogatóan hassanak a megfáradt városjárók számára. Miután elveszítettük és újra megtaláltuk magunkat a másik oldalon, ott épp egy háztörténeti előadás zajlott. A ház lépcsőit szegélyezte az egyik lakó címerestégla-gyűjteménye, és az emeleten rajzolt utcarészleteket állítottak ki.

A Guttenberg tér 2. árkádjai alatt áramló zene és térkövekre rajzolt minták fogadtak. Ezt a teret – már csak a a középen álló játszótér miatt is – ritkán láthatjuk üresen; a mostani zsizsegéssel viszont olyan volt, mintha egyenesen egy barátságos enteriőrré változott volna.
Budapest tele van olyan házakkal, ahol laktam vagy majdnem laktam már – albérletező egyetemistaként ez nem valami meglepő.PSX_20180509_235906 Ezzel az épülettel is volt egy ilyen hamvába holt kapcsolat, amit borzasztóan sajnáltam abban az időben. Az árnyas fák alatt a téren, névadójához híven, ki lehetett próbálni a könyvkötést, és könyvcserét is rendeztek. Amikor épp távozóban voltunk, egy nagyon kedves és lelkes szervezőlány kvízkérdéseket és pecsételős kártyákat nyomott a kezünkbe. Aki megszerezte az összes pecsétet, kedvezményesen vehetett fagyit vagy kávét. Ezután a Rákóczi térre mentünk, ahol épp a szakgimnázium diákjainak a divatflashmobja tartott. Nem volt teljesen egyértelmű a szándékuk, mindenesetre zseniális volt az ötlet, hogy a néhol egészen meghökkentő ruhákba öltözött modellek a metró mozgólépcsőjét is használják a felvonuláshoz. Így, összekeveredve a szimpla utazóközönséggel, játszottak egyet a két fajta figyelemmel: mivel nem tudtuk előre a felszínen, hogy résztvevő vagy kívülálló következik – a várakozás viszont megvolt –, kellett pár másodperc, hogy mindig újra eldöntsük, éppen kit látunk az érkezőben. A Rákóczi tér körül mostanában egyébként is megindult egy igazán termékeny mozgolódás: a Mindspace nevű kreatív szervezet gondozásában létrejövő inkubátorprogramok és különböző események keretében több kis kiállító hely, nemzetközi residency program, pop up store, valamint print workshopok és közösségépítő programok is burjánzanak.
PSX_20180509_235739

Habár a nap ugyanolyan szépségesen sütött, vasárnap a Mátyás téren sokkal kevésbé volt ilyen játékosan kedves a hangulat. Bár mindenképpen megvolt a sajátos, morbid romantikája ennek is! A különösen népszerű kriminális kanális séta a környéken történt 20. századi bűnesetekről szólt. Valószínűleg a város nagyon sok (ha nem bármely) részén lehetne ebben a témában kutatásokat folytatni. Ez a helyszín mondjuk igazán adta magát, hiszen itt áll az „öngyilkos házként” elhíresült épület, ahol időnként rókatündérek is laktak. „…meg az a szerencsétlen, szerelmes tisztviselőlány, aki egy vámház körúti cipőkereskedőben csalódott akkorát, hogy kiugrott az ötödikről…” – tudtuk meg a mindvégig autentikusan tréfálkozó túravezetőnktől. Ez a ház egyébként építészetileg is nagyon érdekes, szomorú történetét pedig annak az egyszerű ténynek köszönheti, hogy a környéken ő a legmagasabb.  Még a hatvanas években plusz egy (hatodik) emelettel gazdagodott, ilyen módon pedig elesett a műemlékké nyilvánítás lehetőségétől.
Volt itt illegális rulettklub, fogtak el kocsmába betörő társaságot a taxiból kidobált narancshéj miatt, és orgazdálkodtak az idegenforgalmi iroda értékeivel. Még két ládányi fehérneműnek is lába kélt a két világháború között. Mindez pedig elősegítette a rendőrségi nyilvántartás korszerűsítését. A kedélyes anekdotázás szerint itt szinte minden sarkon történt valami szörnyűség, avagy „nincs bűnügyi séta darabolás nélkül”: az ilyen módon elhalálozott 20 éves pénzbeszedő különböző részeit a gyilkos saját monogramjával ellátott törölközőjében találták meg a város másik felén pár nappal később.
Mára a tér baljós hangulatából nem sokat lehet érzékelni. Az ünneplő házak között volt például a Magdolna Negyed Program keretében felújított Kesztyűgyár, ahol ma egy közösségi ház működik. Ide most a környékbeli diákok járhatnak különféle foglalkozásokra.
Ennél, de az előző napi sétánál is érdekes volt látni, hogy milyen sokan érdeklődnek a helyek történetei iránt. Hogy mennyire szükségük van a városlakóknak a helyek „újravarázsosítására”. Jóformán mindegy, hogy ennek eszköze egy véresebb vagy szelídebb mese lesz, a lényeg valahogy az a bensőséges kapcsolat, amely ezáltal kialakul az emberek és a környezetük között: az idő által szétválasztott események egyesülése a helyeken – idén a tereken.

 

 

A fotókat a cikk szerzője készítette.