Olvassatok ELTE-seket! 24. – Mizsur Dániel

A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk mostantól minden hétfőn és pénteken vár olvasnivalóval titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük a hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Pénteki szerzőnk: a BTK-s Mizsur Dániel.

1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!

Épp nemrég fejeztem be az irodalom- és kultúratudomány mesterszak modern magyar irodalom szakirányát, ugyanitt, ugyanebben az épületben alapképzés, pár méterrel odébb pedig az esztétika BA. Túl nagy területelhagyásról nincsen tehát szó, és nem csak az A épület és a Főépület palloshídnyi távolságára gondolok. Nincsen szerző, akit célzottan kutatnék kizárólagosan, szakmai érdeklődéseimnek inkább esetei vannak, mintsem jól körvonalazható irányzata: Mészöly Az atléta halála c. regényéből a narratológiai problémák, Kertésznél az én-teremtés lehetőségei/módozatai, aztán jó pár évtizeddel előbbről, név és identitás összefüggései Krúdynál. Vagy az elbeszélői nyelve, líraisága, humora miatt: „Nem egy napra volt feltéve az életünk, hanem sok-sok napra, amelyekbe belekombináltuk a tavaszi napok röpkeségét és az ősz ásítozó hosszadalmasságát.” (N. N.); „A nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem százesztendős korában.” (ugyanonnan) Telis-tele kiugratható prózamondatokkal. Aztán ki tudja:  valószínűleg ezek a témák búvópatakként az agyam egy nem is oly eldugott szegletében mégiscsak ugyanoda folynak.

2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?

OTDK, tavaly április, pécsi vasútállomás. Tavasznak azt sem neveztem volna, a szállás felé havasesőben gyalogoltam, persze tavaszra mért ruházatban, rövidnadrág, félcipő, póló. De miután lement a konferencia, szerencsére volt alkalmam ünnepelni a vasútállomás kínai étkezdéjében. Talán ez – jólesett a sült tészta pár hónap (év) hol gyengébb, hol erősebb koncentrációt követően. Persze abba a kínaiba is el kellett jutni, Gintli Tibor témavezetésével sokat segített ebben.

Másrészt az Apokrif: mondhatni alma mater az alma materban, nehéz lenne elképzelnem az elmúlt éveket nélküle. Fráter Zoltánnak mindkét szárnyvonalon, az íróin és a szakmain is rendkívül sokat köszönhetek.

3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?

A tavalyi Könyvhétre megjelent Karc (FISZ-Apokrif) című első kötetem után próbálom keresni, tapogatni egy esetleges második verseskötet irányát, irányait. Nem könnyű, már csak azért sem, mert a célirányos terv inkább egy prózakötet lenne, oldottabb, szellősebb tárcanovelákkal, ezekből vannak kész darabok. Melyik lesz előbb, nem tudni.

4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?

Az érdeklődésnek azonos természetű megnyilvánulásai írói és „szakmai” témáim, nehezen lehetne őket szétszálazni. Nyilván a kettő a tojás és a tyúk esete, odavissza hatnak egymásra, bár inkább az egyetemi-szakmai az íróira, mint fordítva. Az egyetem ezért is jó terep, találkoztat olyan szövegekkel, amelyekből lehet lesni, tanulni, továbbindulni. Hiába verseskötet a Karc, de talán látható esetei ennek a ráhatásnak Mészöly, Kertész, valahol talán Krúdy is.

5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?

Az Apokrif kritika-rovatát szerkesztem, ez a lapszám megjelenése előtt elég intenzív munkát igényel, ráadásul ott van még mellette az aktuális szám egy szerzőjéről egyfajta portrét skiccelő Látószög, azt én írom.

Magántanárként dolgozom, általános iskolásokat korrepetálok, készítek fel a központi felvételire, főként matekból. Vannak „saját” diákjaim is, magántanulók, a főbb tantárgyakból én tanítom őket. A hétköznapjaim javarészt így telnek, egyfajta hivatás, egyben hobbi, persze kenyérkereset is. Ez más, mint a narratológia vagy az identitáskérdés, de jól megférnek egymással. Napközben algebra, esténként, hétvégén vissza az irodalomhoz.

6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?

Győrffy Ákos, Haza. Vannak olyan könyvek, amelyeket irigyel az ember attól, aki megírta. Ez ilyen. Sűrű, tömény próza, néha fel kell jönni a levegőért. Napló, amelyben az ember el van vágva önmagától, keresi a visszautat, mit nevezhetne hazának. Az elejéről: „Talán hároméves lehetek, a vastag mohapárnával benőtt kútkáván üldögélek a kertben. Május van, vagy június eleje, a virágok teljes pompájukban mindenütt. Egy meztelencsigát nézek, ahogy a mohaszőnyegen kel át, odébb az öreg kandúr alszik a veranda hűvös téglapadlóján. Bárányfelhők, a Hegyes-tó felől jönnek, ez tartósan jó időt jelent. Ezt persze akkor még nem tudom, csak később avat be anyám a folyóvölgy fölötti felhőmozgások titkaiba. Ahogy azt sem tudom még, hogy ő is a saját idegensége fölött érzett kétségbeesését palástolja mindazzal, amit az életének nevezhet. A veranda téglapadlóján időnként megjelenik egy sötétebb folt, és
akkor tudható, hogy egy-két napon belül esni fog. Olyan rendszerek működésének erőtereiben élünk, amelyekről az égadta világon semmit sem tudunk.”

7. Van valami, amit hozzáfűznél küldött szövegeidhez?

Az elcserélt város esélyei egy párizsi vakuemlék(kép) közelítő-távolító leírása, a Folyam eredője egy terézvárosi omladozó tűzfal. Mindkét vers szerepel a Karcban, mégpedig az első két versként.

 

13087164_1725998297648088_7531715994585098994_o

 

 

Az elcserélt város esélyei

Ami innen látszik, mert csak én láthatom:
egy görbe híd, az elcserélt város. És belőle
mindig ugyanaz, egy fénykép négyszögén belül:
a szürkére meszelt, biztató ég, az állandó
mozgolódás a meredek domb felől –
azt mondják, még nem érkezett üzenet.

Képzeletbeli daruk magasan, forgolódva
rakodják az elcserélt város márvány alapköveit.
Majd kinagyított, apró részletek: erkélyen terített
asztal, vörös cölöpök csipkézett háztetőkön.
Szárítókötél foncsor anyaga. Borospohár melege.
Beragadt pillanatok növelik a város esélyeit.

Aztán a folyó feketén, kicsit később tágas park,
mintha a város lélegezne, nem is én. A torony,
ahogyan először csak karcolja, aztán finoman
át is metszi a testes köd alját. A ránk boruló
bérházak felől láthatatlan izzás a határokon.
Valahol gyúló fény jelzi, hogy éjfél van.

Folyam

Most úgy képzelem: a levegő könnyű víz,
a tűzfal pergő vakolatfoltjai pedig tintahalakként
úsznak egy másvilági folyamban. A felhős ég
mint egy kelletlen díszelőadás függönye, húzódik éppen szét
a párás csillagoknak, hogy a vakszemként kigyulladó pont
– a város hű szolgája – jelezze az alámerülés
rejtett koordinátáit.

Ezen az estén egyedül vagyok. Kövér hónapok érlelte,
állandó szükségállapot, mely ellen védekezni sem erőm,
sem lehetőségem a másvilági folyamként
zuhogó időben; hiszen a foszló ég alatt egyarcúnak tűnik
minden ember –
mindegyik egy-egy veszteglő csillag,
mely mozdulna, ha egyenarca nem kötelezné
állandó maradásra.

Mindig arra figyelek, amit nem látni meg nappal –
a fordulatkész vágyakra, a torokban rablótanyát felütő,
a sejtekben vesztes háborút szító szavakra,
melyek csak akkor halkulnak el, ha kigyullad egy csillag,
puha rögök záporoznak kíváncsi tetemre,
akkor lesz a legsötétebb, ha már nem lesz,
aki másfolyamba lépne, számolná az ősz
visszamaradó perceit.

A szövegek másodközlések, eredetei megjelenési adataik:
Az elcserélt város esélyei: Liget, 2015/2.
Folyam: Apokrif, 2017/1.
 

Mizsur Dániel fotóit Dézsi Judit és Bödecs László készítette.
A kiemelt kép Ágai Ágnes munkája.