Ha valamit, akkor Az ügynök halálát mindenképpen látnia kell mindenkinek. Az Örkény Színház bemutatja azt a történetet, ami nem megríkat vagy halálra nevettet, hanem tényleg elgondolkoztat. Az „amerikai álom” világába merít, ahol a siker illúzió és az illúzió a halál. Mácsai Pál két felvonásos darabban rendezi át a színpadot egy amerikai polgári család életterére, és mutatja be azt történetet, ami talán mindenkinek ismerős lehet…
Az ügynök halála inkább hasonlít egy vicces detektívregényhez, mint egy nyomasztó családtörténethez, ami az „amerikai álom” illúziójában létezik. A darabot egyébként Arthur Miller írta a negyvenes évek végén, amit itthon csak a hatvanas években mutattak be. A történet egyszerű, és pont emiatt nyomasztó a legvégéig. Az öregedő Willy élethazugsága a tetőpontjára látszik érni, hallucinációi, a fiai és saját élete kísérti egyre többször. Az ügynökség, melynek szentelte az életét, talán mégsem azt a sikert és megelégedést hozta, amit várt tőle. Rádöbben arra, hogy nem is olyan gazdag, mint amennyire szeretett volna lenni, nem is szeretik sokan, nem is ismerik már, de ezt mind az új ügynökgenerációk hibájának véli, nem pedig sajátjának.
Az Örkény színpadán Mácsai Pál rendezésében tűnik fel a család közönyös tragédiája, a főszerepben Gállfi Lászlóval. Gállfi monodrámaként is végig tudta volna vinni a darabot. Willy karaktere egy folyamatos hazugság a lehető legszerethetőbb módon, amit Gállfi teljesen jól vissza tudott adni. Az első felvonásban szinte csak az ő monológja és dinamikája volt élvezhető, persze ennek ez is volt a célja. Willyt megszerettem, vagy legalábbis sajnáltam a szünet alatt, bár nem vártam, hogy nagyobb érzelmet is ki fog belőlem váltani. Az anyuka szerepét Kerekes Éva alakította, aki sajnos karaktere lényegtelenségében tökéltesen eltűnt a színpadon. A két fiút Molnár Áron és Ficza István játszotta, akik szintén hozták a szerepükből kihozható maximumot. Csuja Imre pedig Willy bátyja személyében jelent meg rövid látomásokban. És ha már látomások… Mácsai nagyon kifinomultan oldotta meg Willy illúzióit, hanghatások és színes kavalkádok között. A mű elején még teljesen jól érzékelhető volt a képzeletbeli vagy inkább múltbéli események megjelenítése, a ruhák rikítottak, a hálóköntös maradt, és hangszer kísérte mindezt. Az előadás végére szinte összecsúszott a valódi térrel és idővel, párhuzamosan vett részt a színpadon a múlt és a jelen, amit csak a nézőtérről lehetett észre venni. Ha a szöveg és a történet nem is, de ezek a látomások mindenképp arra ösztönözték a befogadót, hogy figyeljen.
Talán a leghangsúlyosabb eleme a darabnak a természet és a civilizáció örök harca. A díszlet egyszerűsége pont ezt jelenítette meg, üres, dzsungeltapétás falak. A történet terét ez a mű természet adta, noha tudtuk, hogy nyilván egy városban játszódik. Willy és bátyja szelleme ez. A város és a természet ellentéte. Az előbbiben a siker egy álom, amely sosem lesz az emberé, míg a természet organikusan magában hordozza azt. A történet végkifejlete talán emiatt a tisztán érthető párhuzam miatt nem tragikus, hanem egyértelmű.
A darab végén a katarzis elmaradt, hiszen Willy tragédiája látomásszerűen a mi tragédiánkká is vált. Olyan keserűséggé, amit egy budapesti vagy egy nagyvárosi egyetemista átélhet. A karrier alakítása, a város nyomása, a siker keresése, és ennek az egésznek a furcsa öniróniája, hogy: nem. Nem ennyire egyszerű és egyenes minden, és talán még a belső Rousseau-nk sem tud segíteni ezen…
Képek és forrás: Örkény Színház – Az ügynök halála
