A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy interjút is közlünk. Az eheti olvasnivalóért felelős szerzőnk: a Bárczin tanuló Szabó Tamás.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar harmadéves, logopédia-hallássérültek pedagógiája szakirányos hallgatója vagyok. A kettő közül a logopédia áll hozzám a legközelebb, azon belül is a beszédtechnika az, ami igazán érdekel. Ezt úgy tudnám megindokolni a legegyszerűbben, hogy szeretek beszélni és beszélgetni, emberek között lenni, foglalkozni velük, emellett persze a komolyabb területek is fontosak számomra, a hang- és beszédhibák korrigálásától kezdve a nonverbális kommunikáció fejlesztéséig minden érdekel. Annál jobban vonz ez a pálya, minél többet tudok meg róla. Az alapszak után egy drámapedagógiai továbbképzést szándékozom elvégezni, ugyanis a logopédiával számos kapcsolódási pontja van, valamint a rengeteg pozitív tapasztalat is vezet e felé a terület felé.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Én elsősorban színésznek készültem, kétszer jelentkeztem is a színművészetire, de a végeredmény SZFE-Tamás: 2-0 lett, úgyhogy letettem erről a törekvésemről. Az általános iskola után Szentesre mentem, a Horváth Mihály Gimnázium irodalmi-drámai tagozatára jártam. Ott szerettem meg igazán a színjátszást és az irodalmat is. A beszédtechnika-tanárom javasolta nekem a Bárczit és a logopédia szakirányt még tizedikes koromban. Akkor még nem gondolkoztam el ezen komolyabban, de később egyre nagyobb érdeklődéssel viszonyultam ehhez a témához. Elkezdtem figyelni arra, hogyan beszélek én és hogyan beszélnek mások, min tudnék változtatni, és hogyan. Miután felvettek, még sokáig kételkedtem abban, hogy valóban ezt akarom-e csinálni, hogy idevaló vagyok-e, sokszor előtört belőlem a szenvedély a szereplés iránt (éppen ezért ez hobbiszinten azóta is megmaradt). Azonban sok pozitív visszajelzést kaptam a szakirány oktatóitól és a szaktársaimtól, megismertem az érdeklődési körömhöz legjobban illő területeit a logopédiának, és azóta is ezekre koncentrálok. Valamint nagy hatással volt rám a gyakorlat, amikor élőben is kipróbálhattam azt, amiről addig csak az órákon hallottam. Meghatározó élmény volt, fellelkesített. Meg aztán gyógypedagógusnak lenni egészen jó szerep. Sosem unalmas.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
Már általános iskolában elkezdtem verseket írni, ez hosszabb-rövidebb szünetekkel a mai napig megmaradt. Ezek nagy részét inkább magamnak írom, nem szándékszom előlépni velük az olvasóközönség elé, csupán egy-két olyan vers van, amit szívesen megosztok másokkal is. Az igazi lökést az írás felé az adta, mikor egy iskolai darab szövegének nagy részét én írhattam meg, ami aztán nagy tetszést váltott ki a nézőkből minden alkalommal. Ez volt az első olyan eset, mikor a saját magam által írt szöveggel léphettem közönség elé. Ezt követte egy verses dráma, amit egy Mikszáth-novella alapján írtam, és a volt gimnáziumomban elő is adtuk pár, akkor még ott tanuló diákkal. A rövidebb párbeszédes művek (operaparódia, forgatókönyv stb.) és a novella felé csak ezek után kezdtem el kacsintgatni, mint kipróbálásra érdemes formákra.
Általában, ha van egy ötletem, akkor igyekszem megtalálni hozzá a legmegfelelőbb módot, stílust és formát, amiben át tudom adni másoknak is. Igyekszem minél többet kísérletezni, feszegetni a saját határaimat, új fogásokat találni és kipróbálni.
Nagy terveim nincsenek az írással kapcsolatban (kötet, vagy irodalmi folyóiratokban való publikálás), persze nem akarok álszerény sem lenni, hiszen jólesik a siker, ha van, de az én műveim inkább alkalmi kis benyomások learásai, paródiák, fricskák, apró gondolatok, érzelmek gyűjteményei és nem nagy, komoly irodalmi alkotások. Nagy részük a kari lapunkban jelent meg, terveim szerint a továbbiakban is írok szövegeket ennek az újságnak. Persze olyan lehetőségeket, mint amilyen az ebben a sorozatban való részvétel, a továbbiakban is igyekszem majd megtalálni és kihasználni. Emellett elkezdtem dolgozni egy drámán az amatőr társulatom számára, egy komédián, ami egy kitalált orosz cárról fog szólni, akinek életét a Shakespeare-királydrámák stílusában írom meg. Reményeim szerint már a következő szemeszterben elkezdhetjük a próbákat.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Ez egy sajátos összefüggés, ugyanis már elsőéves korom óta rendszeresen írok szövegeket a kari lapunkba, a Bárcziumba. Itt ugyebár határidőre kell dolgoznunk, és sok esetben megtörtént már az, hogy volt egy téma a fejemben, egy történet, vagy egy jó ötlet, de valahogy nem volt erőm, vagy kedvem leülni és kiírni magamból. Aztán mégis jelentkeztem, hogy írnék a következő számba valamit, és akkor persze ezekre az ötletekre gondoltam mindig. A határidő közeledtével pedig már nem tehettem meg azt, hogy csak ülök rajta és nem írom meg. Ez, meglepő módon, nem frusztráló, hanem inkább motiváló erőként hatott rám minden alkalommal. Mikor már eléggé közel volt a leadási határidő, leültem a gép elé, és megírtam azt, ami előtte hetekig foglalkoztatott. Az elmúlt két és fél évben megírt szövegeim 90%-a így született meg. Ezek nem az egyetemmel, a gyógypedagógiával kapcsolatos írások, hanem versek, novellák, paródiák. Témát, vagy ötletet csak elvétve adott eddig az egyetem, inkább abban járult hozzá a szövegek létrehozásához, hogy lehetőséget adott ezek megjelenésére. Lelkesebben írtam, ha tudtam, hogy a kész szöveg majd benne lesz az újságban, és elolvassák. Nem szeretek az „asztalfióknak” írni.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Amellett, hogy rendszeresen írok a Bárcziumba, ugyanitt korrektorként is dolgozom. Én magam is meglepődtem rajta, mennyire élvezem néha az elkészült cikkek javítását. A szabadidőmben egy színjátszó kört vezetek a karunkon, ezt már lassan harmadik éve csinálom. Nagyobb fellépéseink nem voltak ugyan, csupán egy irodalmi est, amit Budapesten több helyen is előadtunk, azonban lelkes és (véleményem szerint) értékes munka folyik a csoportban. Mindemellett tagja vagyok egy háromszemélyes amatőr színtársulatnak, amellyel a harmadik saját darabunk elkészítésén dolgozunk. Maradék szabadidőmben (már amikor van) lelkes színházlátogató vagyok, ezzel kapcsolatos vágyaim kiéléséhez Budapest rengeteg segítséget nyújt.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
Amit legelsősorban ajánlani tudok, az az, hogy mindenki menjen a saját feje után a választásban. Olvasson mindenki olyat, ami érdekli, és ne féljen kipróbálni néha valami újat. Szerintem az irodalomban (és igazából mindenhol) nagyon fontos a nyitottság.
Ha mégis ajánlhatok valami konkrétat, akkor az Woody Allen egyik könyve, a Tollatlan jószág lenne. Lehengerlően jó humorú írások vannak benne, és nem emlékszem, hogy más könyvön is nevettem volna akkorákat, mint ezen. Ha tehát valaki egy kis kikapcsolódásra vágyik, és jól akar szórakozni, érdemes elolvasnia ezt, vagy bármelyik másik kötetét.
Még muszáj megemlítenem Nádasdy Ádámot is, elvégre ő a kedvenc költőm. Ironikus, önironikus, őszinte, néhol gunyoros, máshol szikár és komoly verseivel egy nagyon szerencsés időszakban találkoztam, mikor ezek a szövegek a leginkább képesek voltak hatni rám. Azóta is rajongok értük, a Verejték van a szobrokon című kötetet pedig mindenki figyelmébe tudom ajánlani. Emellett nagyon szeretem Nádasdy fordításait is, valamint azt, ahogyan a műfordítói munkáról vélekedik. Legutóbb megjelent három Shakespeare-kötetét és az Isteni színjátékot nagy kincsnek tartom. Izgalmas dolog egy értő, érthető, mégis szépen megmunkált szöveg segítségével lemerülni ezeknek a klasszikus, régi műveknek a mélyére.
7. Van valami, amit hozzáfűznél küldött szövegeidhez?
Nem vagyok profi műfordító, csak műkedvelő, aki ezzel múlatja az időt. Megjegyzem, kitűnő szórakozásnak tartom. Csak azt fordítom le, ami igazán megtetszik, amit megszeretek, éppen ezért a fordítás az nálam inkább a szövegnek járó tiszteletadás egy formája. Így talán komolyabb fordítói munkát nem is lehet végezni, bár ez engem nem nagyon zavar.
A prózai szövegek inkább stílusparódiák és gyakorlatok, elsősorban szórakoztatás céljából születtek. Ha valaki elmosolyodik rajtuk akár egyszer is, akkor máris elérték a céljukat.
Az élet kiszámíthatatlan forgatagában
(Filmforgatókönyv)
- Jelenet- Prológus
A kamera lassan kijön egy vakondtúrásból és közeledik egy táblához, amelyen a „VÁROSUNKBAN ILLEGÁLIS SZESZFŐZDE MŰKÖDIK” felirat olvasható. Ez alatt a dán himnusz hallatszik úgy, mintha egy mély verem alján dúdolná valaki.
- Jelenet- Könyvtár
Gyéren berendezett könyvtár körben a falak mellett polcokkal, középen egy asztal, emellett ül Stanley, irodalomtanár, túl a negyvenen, kopaszodik, cigarettát szív. Mellette Harvey, ötvenkét éves, pocakos, könyvtáros. Stanley nagyot szív a cigiből, majd elnyomja és rágyújt a következőre.
Stanley: Én már nem bírom ideggel ezt a tanítást! A gyerekek el vannak hülyülve, és azt veszem észre magamon, hogy lassan én is megbolondulok. Múltkor a Bűn és bűnhődést olvastam és nem bírtam abbahagyni a röhögést. Ez már a vég.
Harvey: Az én apám a Karamazov testvérek hatására döntötte el, hogy gyerekeket akar. Nem volt felhőtlen a gyerekkorom.
Stanley: Múltkor már azt számítgattam, vajon elég súlyos-e a Nyomorultak díszkötésben ahhoz, hogy agyonverjem vele az anyósomat. Ez már a vég!
Harvey: (dühösen Stanley-hez) Szerinted ez a vég? Apám egy fogadáson halt meg Chicago-ban, miután összeveszett egy csapat pszichológussal!
Stanley: Mi lett vele?
Harvey: Egy Atkinson- kötettel a torkában találtak rá egy Michigan- környéki erdőben. Ez a vég! Pedig csak be akarta bizonyítani, hogy a dinamikus mezőelmélet nem érvényes arra, aki nyáron kötött kesztyűt visel. Így buknak el a nagy emberek!
Stanley: Én angolra akartam fordítani a Lear királyt, de aztán kioktattak, hogy Shakespeare már megtette. Így buknak el a nagy ötletek.
Gyors váltás egy napfényes mezőre, ahol Shakespeare éppen skót whiskyt locsol egy tehénre, miközben a Machbeth egy esetleges folytatásán töri a fejét. Belép a képbe I. Erzsébet egy tálcával a kezében.
Shakespeare: (álmodozva) Én szeretem a nőket, de ők nem szeretnek. Pedig micsoda vircsaftot tarthatnánk…
- Erzsébet: (Shakespeare vállára teszi a kezét) Az élet olyan, mint a kifli. Hol jobbra, hol meg balra görbül.
Közelít a kamera: a tálcán angolszalonna és kifli.
- Jelenet -Női szoba
Ízlésesen berendezett női szoba nagy falitükörrel, kényelmes fotelokkal, kanapéval, állólámpával. Az ajtóban Carol áll. Az egész szobát látjuk Carol szemszögéből. Carol-t nem látjuk. (Logikus.) A nyitott ablakon át belép Jim, fiatal, jóképű értelmiségi barna sportzakóban, kezében egy brokkoli.
Jim: Ezt önnek hoztam, Pluchette, virágot a virágnak! Meg hoztam még valamit, hisz megígértem.
Egy könyvet vesz elő a zakója zsebéből, majd Carol-nak dobja. Látjuk Carol kezeit, amint elkapja, de továbbra is Jim-et figyeli, a kamera nem mozdul.
Jim: Sok szép történet van benne az eddigi életemből. Az is például, mikor Kanadában elfogott egy indián törzs és megskalpoltak. Volt ám ott „ereszd el a hajam”. Meg benne van az is, mikor bepereltem Melville-t, mert tőlem lopta a Moby Dick történetét, csak az én változatomban egy részeg lovat üldöz hat napon át egy általános iskolai osztály, majd végül feladják. Sokkal eredetibb. Meg benne van a kedvence is, Pluchette, az, amiben leírom találkozásomat Freud-al. Még integettem is neki, csak ő épp elfordult. A kritikusok imádják.
Carol hirtelen ránéz a kezében tartott könyvre, a kamera követi tekintetét. A könyv címe jól olvasható: Az élet kiszámíthatatlan forgatagában. A borítón egy spanyolfal előtt álló meztelen nő egy szájharmonikával a kezében feltehetően jódlizik. A kép elsötétül, ahogy Carol végre pislog egyet.
- Jelenet- Csúcspont
Ködös táj. Egy erdei tisztás. Megszólal a Napoleon And The Cocaine Blues Band száma, a Ha a rózsám bánya volna című örökzöld sláger, csak három mérfölddel odébb, szóval itt ebből nem hallatszik semmi. Csupán a madarak csiripelnek. A ködből kibontakozik két alak. Jim-et látjuk közeledni, amint egy rövid, fekete hajú, vagy fekete hajú, rövid, netán fekete, rövid, esetleg rövid, fekete, hajas nővel beszélget. A nőt Mary-nek hívják a háta mögött. Eredetileg Susan. Megállnak a kamerától pár méterre. A távolba merednek.
Jim: (szenvedélyesen) Madame, mondja, hogy maga megért engem! Hisz maga is volt már ennyire nagyon szerelmes!
Susan: Persze, Jim! Node egy kanócba?
Jim: Úgy érzem, ő az igazi számomra! Minden megvan benne, amit kerestem: elegancia, báj, kecsesség, harmónia, odaadás. Úgy érzem, mintha repülnék! Egy méterrel a föld fölött! Képzelje, múltkor elvittem az operába és a szünetben megfogta a kezem! Szólni se bírtam a gyönyörtől! Ahogy hozzámsimult a taxiban hazafelé! Abban minden benne volt! Abban a simulásban! Óh, Istenem! Azok a szemek, az a csábos tekintet!
Susan: (továbbra is a semmibe mered) Az ózonlyuk egyre szélesebb és a férjem is terebélyesedik. A világegyetem tágul, viszont én az ágyamat is csak térképpel tudom megtalálni. A globális felmelegedés jéghegyeket olvaszt el, a szeretőm mégis elhidegült tőlem, mert szeretkezés közben én mindig anyám bérházára gondolok. Tegnap kiderült, hogy Mozart két nő volt, holnap pedig majd rájönnek, hogy Kipling unokatestvére szintén Kipling volt, csak jól titkolta haláláig. A szó elszáll, a gyógyszer elgurul, csak ez a nyavalyás szerelem szedi még mindig az áldozatait.
Jim: Annyira szeretem őt! Szinte csak rá tudok gondolni! Imádom! Beleőrülök, ha nem lesz az enyém! Össze akarok költözni vele! Gyereket akarok tőle! Feleségül akarom venni!
Susan: Ez már a vég!
- – keringő
Egy csészényi kávézóban melegedett az idő. Odakint nagy kabátos lány lépkedett, hajába takarózott a didergő hajnal. Már órák óta csak K. járt az eszemben, ezért whisky-vel hígítottam a kávémat. Nem segített. A pincér elnéző mosollyal tette le elém a második pohárral.
– K. nem vész el, csak örökre elviszi a pálmát.- motyogtam magam elé.
Erre a pincér valami olyasmit felelt, hogy a kanadai erdőségekben élő medvecsaládok sorsa sem egy nagy vidámság, de azért mégiscsak zötyög valahogy a szekér.
Az utcán villamos robogott el, körülöttem pedig megperdült a világ. K. ült mellettem, dióbarna szemével kacsintva rám. Magamhoz húztam. Lábairól az Isteni színjáték jutott eszembe, kecses nyakáról az Othelló, bal szeméről a Gyűrűk Ura. Mozgása egy őzé, hangja egy hárfáé, szája egy nyúlé volt.
– Attól eltekintve, hogy sohasem tudtad jelentősebb helyesírási hiba nélkül leírni Beaumarchais nevét, mindig is szerettelek- mondtam.
Ő csak mosolygott.
Megint a hideg hajnali kávézó. Megint ez az átkozott magány. A pincér újabb pohárral tett le elém, pedig nem is kértem. Felnéztem rá, szemében megértés csillogott.
– Az élet egy nagy játékgép és nekem elfogyott az apróm- szóltam. Ő hosszan hallgatott, majd válaszolt:
– Tegnap jósnál jártam, aki azt mondta nekem, szörnyű és értelmetlen életem lesz. Viszont jóslata végén Mirandának hívott, így nem vettem készpénznek minden szavát.
A fejem sajogni kezdett, bevettem rá egy pirulát. A fájdalom elmúlt, de képzeletem szánkója nagyot lendült agyam jeges útjain…
Vajon mennyit kell innom, hogy újra lássam őt?
Egy-egy pillanatra visszatért. Ilyenkor mintha kitisztult volna előttem minden. A bécsi filharmonikusok táplálkozási szokásairól csevegett, meg arról, hogy az Iliász hátulról visszafelé olvasva sokkal viccesebb.
Ne pislogj, akkor eltűnik!
Talán elaludtam egy-két percre. Mikor fölébredtem, már nem volt sehol. Kiittam a maradékot a pohár aljából, fizettem és távoztam. Kint erős szél fújt, levelek kavarogtak. Tétlenül ácsorogtam egy darabig.
Merre tovább?
Megindultam a tér irányába. Megyek, de mindek?
És akkor megláttam. Tíz lépésre tőlem, a saroknál, a lámpára várva ott állt ő. Kétségtelenül K. volt az, ezt a bódulat ellenére is tisztán tudtam és éreztem. Ahogy megindultam felé, remegő lábakkal, a szívem gyorsabban kezdett verni, képzeletem kitört korlátai közül.
Csak tíz lépés…Gondolataim szabad utat kaptak.
Első lépés. Egy alig érezhető simogatás az arcon.
Második. Fahéjillat és svábbogársztepp.
Harmadik. Egy idevágó Lenin-idézet egy postaládán.
Negyedik. Habfürdő egy inkvizítorral.
Ötödik. A kardnyelő köhögőrohama.
Hatodik. Köveken csobogó víz hangja.
Hetedik. Ha nem tudsz hidat építeni, idd ki a folyót.
Nyolcadik. Alsóerjesztésű, szűretlen, félbarna 21. század.
Kilencedik. Brecht és Chaucer Kerouac-ról beszélget Miskolctapolcán, míg Vonnegut Goethe hátát sikálja.
Tízedik. Balcsi-Pilinszky út, retróállomás…
Itt vagyok. Megérkeztem. Agyam, szívem lecsillapodott. K. remegtette rám mókusprém tapintású szemöldökét. Mosolygott, átölelt. Belegabalyodtam a hajába, magamba szívtam az illatát. Ha ez álom, sosem akarok felébredni. Illetve csak naponta egyszer, ebédkor…
- rámnevetett.
Aztán a Dunapart. Egy padon ülve a vizet néztük, a hullámokat, K. pedig a Két gránátost énekelte lágyan és szelíden. Nem tudtam, mit mondhatnék. A Kelet-Indiai Társaságról fecsegtem és Newton orrnyergéről. Egy hajó úszott el előttünk. A vállamra hajtotta a fejét.
Boldog némaság.
Majd ismét az utca. Ugyanaz a sarok, ugyanaz a lámpa. K. sehol. A nap felszökkent az égre, már a szél se fújt. A járda megtelt emberekkel.
Ez a nap akár még jól is végződhet… Ha nem üt el a 133-as busz a Lépcsős utcánál…
Nem ütött el.
Minden szép volt.
Árnyék
Könyörögtem, hogy hagyjon el,
De a magány nem kell neki,
Még szorosabban ölel.
Mellkasom szorítja, nem engedi.
Kérdéseimre sosem felel,
Csak vállamat veregeti.
Szusszanó
Hol bolyhos mind a délután
s az út semerre lejt,
mint az ég, oly kék szeme
egyszer csak ottfelejt.
Na, ha így, hát itt vagyok!
(Vagy mégis inkább leszek?)
Számon egy mohás mosoly
jól meghempereg.
Ocsúd’ s mantráz’ a lélek,
sóhajtva ásít piszkosul;
kezében egy marék léggömbbel
messze felmagasztosul.
Elráz itt a szélricsaj,
itt végtelenné lesz a tér.
A mese csak most indulna, de
már korábban véget ér,
mivel szendén-rútul kacagva
szemével újra fölkapott,
s most tovagördít dimben-dombon,
hogy máshol hagyjon ott.
A birkózó dala
(Részlet Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című drámájából)
Yorkshire-ben élt egy asszony,
Egy agg Yorkshire-i nő,
Jó férje volt, de akadt
Neki számos szerető.
Egy nap az orvoshoz ment
Segítségét kérni:
Mivel tudná férjurát
Könnyen vakká tenni?
Az velős csontot ajánlott,
Hogy jól morzsolja át
S az öreg szemébe szórja,
Míg többé mit se lát.
Az úr szólt: „Vesszek vízbe!
Nem látlak, és ez fáj!”
S a nő mondta: „Veled megyek,
Hogy biztos odatalálj.”
Kéz a kézben kerestek
A parton jó helyet;
A férfi gáncsolt s a nő
A vízbe beesett.
Hogy üvöltözött szegény!
Mint addig még sosem!
„Nem segíthetek- így a férj-,
Hisz nem látlak, szívem!”
Partra evickélt a nő,
Majdnem a tóba fúlt,
A vénember tolt egyet rajt’
És menten visszahullt.
Itt bevégzem én dalom,
A Nap reám ragyog,
A vénasszony megfulladt
S én életben vagyok.
A szövegek egy része másodközlés, eredeti megjelenési adataik:
Az élet kiszámíthatatlan forgatagában (filmforgatókönyv): Bárczium, 2016. XIII. évf. 4.sz.
Szusszanó: Bárczium, 2017. XIII. évf. 7. sz.
A birkózó dala (részlet Tankred Dorst Merlin avagy a puszta ország című drámájából): Bárczium, 2016. XIII. évf. 2. sz.
A kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.
