Sok olyan filmbe fut bele az ember mostanában, amit „elfelejtenek” forgalmazni Magyarországon, pedig simán közönségfilmnek tekinthetők, és itthon is látni kellene mindenkinek. A tengerentúlon tavaly bemutatott Strongert néztük meg, és az előzetesen nem sok különlegeset magában hordozó cselekmény ellenére David Gordon Lee rendezése meglepett minket. Filmkritika.
A 2013-as bostoni maratonon történt robbantás után a két lábát elvesztő Jeff Baumant (Jake Gyllenhaal) nemzeti hősként kezdik ünnepelni, ami egy számára teljesen feldolgozhatatlan és érthetetlen jelenség. Barátnőjével (Tatiany Maslany) a baleset hozza össze újra, sokadszorra. A felépülési folyamatot az nehezíti meg, hogy Jeff tulajdonképpen nem egy kitartó, szorgalmas figura, egy dekadens alsó osztálybeli családból származik, egy húsüzemben melózik, és az egyetlen fontos dolog az életében a helyi baseball csapat iránti rajongása. Erin egy ennél sokkal ambiciózusabb, középosztálybeli származású lány, aki a történet folyamán teljesen kiábrándul abból, ahogy a férfi a traumát kezeli. Ezután kerülünk abba az utolsó fél órába, ami kicsit lehúzza az egészet, itt kúszik be a giccs és nevergiveup a filmbe, hogy aztán mindenki boldog legyen a végén.
Ez az utolsó negyede a Strongernek az, amikor kicsit elgyengül. Az a perspektíva, ami olyan újszerű a filmben, itt válik közhelyessé, méghozzá elég hirtelen; a játékidő rövidsége miatt nincs tökéletesen felépítve az, amikor Jeff Baumanból végre igazi példakép lesz. Persze, megvan az a pillanat a forgatókönyvben (no spoiler), amivel magyarázható ez, de valahogy mégis hirtelen jön. Ugyanakkor tekintve, hogy az egész cselekmény igaz történetből lett adaptálva, ez elnézhető, mivel ez az átalakulás pontosan így történt a valóságban. Valószínűleg.
Mert David Gordon Lee egy percig sem kamuzik. Az, ahogy a bostoni fehér alsó osztályt (white trash) ábrázolja, az valósághű és hiteles. A film ritmikája pedig kifejezetten egyedi, olyan jelenetek kapnak nagyobb játékidőt és válnak monumentálissá, amilyenekkel eddig sosem találkoztunk Hollywoodban. Az egyik legmegrázóbb pillanat például az, amikor Jeff amputált lábairól az ápolónők leszedik a kötést. Több percen keresztül figyelhetjük, mekkora fájdalmakat él át az ember egy ilyen pillanatban, pedig nem háborúban van, nem világot hódít, „pusztán” egy műtét utáni kötés levétele történik meg. És igen… Ez jó alkalom arra is, hogy Jake Gyllenhaal brillírozzon.
Mint ahogy az egész film. Gyllenhaal Holywood egyik legtöbbet dolgozó színésze jelenleg, rosszul megírt filmeket is képes elvinni a hátán, itt pedig talán élete alakítását nyújtja az egyszerű, kicsit sem rokonszenves, de veszettül szerelmes Jeff Bauman szerepében. A mozgása, minden rezdülése pontos, átgondolt. Keveseknek van a szakmában akkora érzelmi spektruma, mint neki, amiből dolgozni is tud. Őszintén szólva nem jut eszembe senki a generációjából, aki ezt így vagy ennél jobban el tudta volna játszani. Dicséret illeti a rendezőt és a színészt is, ahogy teljesen új értelmezésbe helyez egy külső szemmel „hősként” megismert alakot, hogy jobban beláttat a kulisszák mögé, mint eddig bármelyik hasonló fejlődéstörténet, hogy a film első másfél órájában teljesen kiábrándít ebből az emberből úgy, hogy közben a sajnálat és a rokonszenv is elkerülhetetlenül ott marad a nézőben. Ezzel szinte tökéletesen kompenzálja a film gyengébb lezárását.
Összességében végtelenül sajnálom, hogy a magyar mozikba (úgy tűnik) nem kerül be a Stronger. Elég valószínű. hogy hajszállal, de az Oscar-jelölésekről is lemarad majd. Pedig, talán a film is, de Gyllenhaal egész biztosan megérdemelne (már) egyet.
(8,5/10)
(Kép forrása: Boston Magazine)
