December utolsó napjaiban mutatták be a mozikban A legnagyobb showman című filmet. A főbb szerepekben Hugh Jackman és Zac Efron tetszeleg, míg a történet Phineas Taylor Barnum különleges életét és annál is különlegesebb cirkuszának létrejöttét mutatja be. Kritikánkat olvashatjátok.
P. T. Barnum kétségkívül a 19. századi amerikai szórakoztatóipar egyik legjelentősebb személyisége. Nagyban neki köszönhető a modern értelemben vett cirkusz óriási népszerűsége. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy különc egyéneket sorakoztatott fel a porondon, akiknek látványa rendre meghökkentette a nézősereget. Egy ilyen alaptörténet nem feltétlenül győzne meg sokakat, hogy az erről készülő filmet érdemes lenne megnézni, de megtette ezt a forgalmazó által gyártott előzetes. (Avagy miért jó, hogy a mozikban is leadnak minden vetítés előtt néhány ajánlót.)
Az előzetes elhitette, hogy ez az alkotás egy látványos, a maga nemében szórakoztató film lesz, amely nézése közben az embert jó érzés fogja eltölteni. Nekem ennyi elég is volt, már foglaltam is le rá a jegyeket mindenfajta további utánajárás nélkül. Ekkor ért az első meglepetés, a film típusának megjelölésénél ugyanis a „dráma” kifejezés köszönt vissza. Ez ugyanakkor nem fedi a valóságot, mivel A legnagyobb showman egy pompás musical, a műfaj minden szegmensének megfelelve. Sokak számára ez elriasztó lehet, ugyanakkor érdemes egy esélyt adni a filmnek. Külön pozitívum, hogy az utóbbi éveket nézve már nem csak Damien Chazelle (Whiplash, Kaliforniai álom) tud remek zenés filmeket csinálni, Michael Gracey az első rendezésével rögtön magasra tette a lécet.
Mivel musicalről beszélünk, először a dalokról illő megemlékezni. A film betétdala, az A Million Dreams remekül illeszkedik a cselekményhez, emiatt többször is felcsendül, vissza-visszatér a megfelelő pillanatokban. A dalok szövegéről Benj Pasek és Justin Paul gondoskodtak, akik tavaly a Kaliforniai álom-ért Oscart is kaptak kategóriájukban. A legtöbb dalt maguk a színészek adták elő, ennek fényében pedig egyetlen rossz szava sem lehet a nézőknek. Egyetlen esetben fordult elő, hogy más énekel, viszont a történeti hitelesség szempontjából ez is egy védhető döntés, mivel a Rebecca Ferguson által játszott operaénekesnek egy profi kölcsönözte az énekhangját. Hugh Jackman ismételten bizonyította, hogy nem idegen tőle az ilyen jellegű szerep; elég csak A nyomorultak-ban nyújtott játékára gondolni.
Ha már szóba kerültek a színészi alakítások, Hugh Jackman vitte a pálmát, csillogott P. T. Barnum szerepében. Látszódott rajta, hogy kifejezetten élvezte a munkát, és azt, hogy végre kibújhatott a farkasbőrből. Michelle Williams mint Barnum felesége szintén nagyon hiteles alakítást tett le az asztalra. Zac Efron kellemes csalódás volt, kifejezetten jól állt neki a tőle megszokottnál egy hangyányival komolyabb szerep, közös jelenetei Jackman-nel nagyon jól működtek. (Főleg a közös daluk volt nagyon élvezetes.) Ettől függetlenül mégis azt az érzést keltette a szerepeltetése, hogy elsősorban a célközönség szélesítése miatt került ebbe a filmbe. Hogy ez mennyire jó dolog, azt nem könnyű megítélni, de ez a film megérdemli, hogy ne legyen pénzügyi bukta, annál nagyobb értékeket hordoz.
A film számos erénye közül kiemelkedik, hogy van mondanivalója amellett is, hogy elmesél egy történetet. Ezek többségében ugyan már elcsépeltnek tűnő, de mégis fontos témák. Az egyik ilyen, hogy ha az ember elég keményen és kitartóan dolgozik valamiért, akkor annak a munkának meglesz a gyümölcse, bármennyire is alulról indul. Ehhez kapcsolódik, hogy bármilyen sikereket is érjen el, sosem szabad elfelejtenie, hogy kik/mik a legfontosabbak az életben. Végezetül pedig, bárhonnan is jöjjön valaki, bárhogyan is nézzen ki, minden ember egyenlőnek tekintendő.
A film úgy hangsúlyozza az egyenlőség fontosságát, hogy azt nem is mindig veszi észre az ember. Mindkét szerelmi szálon egy előkelő személyiség, illetve egy szegénységből érkező románcát figyelhetik a nézők, bár számomra élvezhetőbb lett volna a film, ha nincs benne a Zac Efron által játszott karakterhez köthető romantikus rész. Ez igazából csak csomókeresés azon a bizonyos kákán, bár egy valami miatt volt némi hiányérzetem. Az egyenlőséget elsősorban azáltal hangsúlyozta a történet, hogy mindenféle csodabogarat színpadra állított maga mellé P. T. Barnum, ugyanúgy mutatta be őket, mint bárki mást, ugyanakkor ezek a karakterek nem igazán kerültek bemutatásra. Közülük csak Tom Thumb tábornok (aki 102 centiméteres magasságával tűnik ki a tömegből), valamit a Szakállas nő személyét ismerhették meg valamennyire a nézők, a többi egyénről szinte semmi sem derült ki.
Összességében A legnagyobb showman egy rendkívül érzelemdús, egyúttal kifejezetten szórakoztató zenés film néhány remek dallal, melegen tudom ajánlani.
Képek: IMDb
