„Mért félnénk? Mért élnénk, ha nem egy álomért?” – a Pál utcai fiúk Tóth András szemüvegén keresztül

Idestova több mint 100 alkalommal láthatta a gyermekkorunk egyik meghatározó regényét feldolgozó előadást a nagyérdemű a Vígszínház színpadán. A Kolnayt alakító Tóth Andrással beszélgettünk a darabbal kapcsolatos benyomásairól, élményeiről és úgy általában arról, hogy mit is jelent ma „Pál utcainak” lenni.

Papcsalád, sok testvér. Mindig is színész szerettél volna lenni? Hogyan sodort az élet erre a pályára?

Amikor Győrbe költöztünk, és akkor ott nagyon nem találtam a helyemet. Majdnem minden hétvégén visszautaztam Miskolcra a barátaimhoz. Végül is úgy találtam meg a helyem, hogy elkezdtem színjátszózni, mert ez mindig is izgatott. Akkor voltam 14 éves. Nagyon élveztem, egy fanatikus drámatanárunk volt, Tóth Szilvia és az ő színházszeretete nagyon inspiráló volt számunkra. Én pedig egy idő után azt éreztem, hogy ez egy olyan dolog, amit tényleg reggeltől estig tudok csinálni, úgy, hogy nem érzem tehernek. Azt gondolom, hogy az ember, amikor a munkáját kiválasztja, akkor valami ilyesmit keres. Meg nagyon élveztem is, mert színjátszós versenyekre is jártunk, meg felléptünk. Óriási élmény volt! 16-17 évesen pont egy ilyen hosszú próba alatt döntöttem el, hogy színész akarok lenni. Győrben nem nagyon jártam kőszínházba, a színházról annyi fogalmam volt, amennyit a színjátszón láttam, mert azt nagyon szerettem. Az, hogy tinédzserek meg fiatalok hogyan próbálkoznak, rettentően izgalmas. Voltak nagyon jó előadásaink – szinte nulla forintból. Fejtörést okoz, hogy hogyan hozz össze egy előadást, gyakorlatilag kartonpapírok vagy seprűnyelek felhasználásával. A szüleim pedig mindig támogattak engem ebben, mert ők nagyon szerették a színházat. Egy idő után nem volt kérdés, senkiben nem merült fel, hogy ne ezt a pályát válasszam.
24205039_10215393145608178_1248488454_n
Persze voltak olyanok az egyházközségben, akik megkérdezték édesapámtól, hogy görög-katolikus papként mit szól ehhez, hogy ilyen emberek közé megyek. Végül is – mielőtt felvételiztem volna – édesapám megkérdezte, hogy nem akarok-e pap lenni. Azt mondtam neki, hogy a színészet egy nagyon hasonló szakma. Gyakorlatilag ugyanazt fogom csinálni, mint ő, csak „másfajta templomban”. Ő is minden vasárnap kiáll az emberek elé. Aztán csodák csodája: elsőre felvettek az egyetemre! 3 évembe telt, mire felfogtam, mi is történik velem. Most már 2 éve vagyok diplomás színész. Előtte 5 évig voltam az egyetemen, ami eléggé ott volt a szakma központjában, mert a legnagyobb rendezők tanítottak minket. És tényleg semmi másról nem szólt az életünk az egyetemen, mint a színházról. Amikor onnan kikerülsz, akkor két választásod van: vagy újra felveszed a fonalat a való élettel, vagy ebben a zárt világban maradsz. Hiszem, hogy mind a kettő működőképes. A való élettel tartani a kapcsolatot színészként áldozatokkal jár. De óriási szükség van rá, mert abból tud az ember dolgozni, hogy ha van élete!

Miképp zajlottak a darab előkészületei? Laikusként hogyan kell ezt elképzelni?

A Pál utcai fiúk olyan regény, amit szinte mindenki ismer, ez még az a kötelező, amit elolvasunk, elég jó is, azt tegyük hozzá. Én úgy kerültem bele, hogy Miskolcon, ahol a gyakorlatomat töltöttem, nem akartam tovább maradni, és az utolsó pillanatban eljöttem az ismeretlenbe. Felhívtam Marton Lászlót, aki nekem osztályfőnököm volt, és aki már hosszú ideje tervezte, hogy megrendezi ezt a darabot, mondtam, hogy nagyon szeretnék újra együtt dolgozni vele, és erre azt mondta, hogy „Andriskám, ez természetes! Ebben az előadásban neked nagyon szép szereped lesz!” Marton László felvette a kapcsolatot Geszti Péterrel, aki már egy ideje ráfeküdt erre a „Pál utcai”-témára. Dés Lászlóval karöltve, a Dzsungel könyvéhez hasonlóan, zenék és dalszövegek születtek. A szövegkönyv megírására pedig Grecsó Krisztiánt kérték fel. Horváth Csaba pedig, akit személy szerint az egyik legizgalmasabbnak tartok a koreográfusok és színházi rendezők között az országban, a koreográfiát csinálta meg. Marton László érdemei közé tartozik, hogy nagyon ügyesen tud tehetséges embereket összetoborozni. Nem hiszem, hogy valaha Geszti Péter, Grecsó Krisztián, Horváth Csaba és Dés László együtt dolgozott volna; hogy ennyi fiatal fiút, színészt más össze tudott volna gyűjteni egy színpadra. Neki ehhez nagyon jó szeme volt, és tényleg egy igazi baráti társaságot sikerült összehívnia. A próbák után sokszor ott maradtunk, és társasoztunk hajnali kettőig. Visszakerültünk a próbafolyamat alatt abba a kamaszkorba, amiről szól ez a darab. Ez nagyon sokat segített abban, hogy tényleg úgy induljon el az előadás, hogy a nézők is érezzék rögtön az elejétől, hogy ezek a srácok nemcsak játsszák, hanem meg is élik, ami történik a színpadon. Azt hiszem, hogy ez volt az egyik legfontosabb dolog, ami viszont nem feltétlenül a rendezőn, hanem egy szerencsés csillagegyüttálláson és egy jó csapat-összeállításon múlik. A zenék egy része már meg volt írva, amikor elkezdtük a próbafolyamatot, egy része még nem. Például a mi duettünk Áronnal (Zoltán Áron), a Kolnay–Barabás duett, ami a darab egyik legnehezebb száma – egyszerre kicsit rap, kicsit ének –, később készült el. Nagyon fontos a dalokon belül is plasztikusan fogalmazni, ami egyrészt technika, másrészt még erősebben kell mögé állni lelkileg meg fizikailag, hogy ne csak egy dal legyen belőle. Azt hiszem, hogy ez klasszikusan egy olyan előadás, aminek végül a nézők határozzák meg a ritmusát. Alapvetően a prózai részekkel sokkal többet foglalkoztunk. Ezeknek a jeleneteknek a megrendezése Marton László asztala volt. A zenei részekkel, megmozdulásokkal Horváth Csaba koreográfus foglalkozott, ezekbe Marton László nem is nagyon szólt bele. Az előadáson belüli mozgások és térformák is Horváth Csaba keze alá tartoztak. Kitalálta ezt a két eltérő mozgásstílust a vörös ingeseknek és a Pál utcaiaknak. A Pál utcaiaknál arra erősít rá, hogy színészek vagyunk, és különböző jellemek. A vörös ingesek nagyobb egységben mozognak. Csaba egy olyan ember, aki nagyon intenzíven létezik, és egy idő után felveszed vele a fonalat, majd elkezded magadtól is csinálni az adott mozgásformát, testtartást.

Engem mindig is foglalkoztatott az a kérdés, hogy az előadás közben a színpadon teljesen ki tudjátok zárni a külvilágot, a hétköznapi problémákat? Vagy hogy is van ez?

Hát nem mondom azt, hogy mindig sikerül, de ez a cél. Most a legutóbbi bemutatóm Rudolf Péterrel a Lóvátett lovagok volt. Nagyon sokat mesélt ezekről a lelkiállapotokról. Színészként nagyon sokat lehetett tőle tanulni. Ő mondta azt, hogy amikor elkezd játszani, jó esetben minden kizáródik. Viszont a legnagyobb színészélménye az volt, amikor annyira jól ment a jelenet, annyira klappolt minden, és olyan jó lelkiállapotban volt, hogy már arra is maradt ideje, hogy közben azon gondolkodjon, hogy otthon elzárta-e a gázt. Ez nem azt jelentette, hogy elkalandozott. Ha ki tudod zárni a külvilágot, az egy nagyon euforikus érzés. Azt gondolom, hogy a legtöbb színész ezt ezt az élményt keresi. Valaki ezt úgy éri el, hogy minden mozdulatot egyesével kipróbál, megtervez, és van a fejében egy óriási nagy koordináta-rendszer. A zene beoszt téged időre, hogy mikor mit kell csinálnod, érezned, stb. Megtörténik az, hogy a zene egy bizonyos taktusára elkezd folyni a könnyed, vagy elneveted magad. Vidnyánszky Attila és a fia is, aki nekem osztálytársam volt, nagyon sok zenével dolgoznak. Már a próbán is úgy keverik neked a zenéket, ahogy a lelkiállapotodnak változnia kell. Óriási élmény volt, amikor a Nemzeti Színházban voltunk gyakorlaton a János vitéz-ben mint huszárok, betyárok, parasztlegények stb., és már a próbákon is mindig a zenékkel dolgoztunk. Hátul álltál a tömegben, és azt érezted, hogy ugyanolyan fontos a te lelkiállapotod, részben a zene miatt, mint a főszereplőnek. Szóval ez nagyon tud segíteni. Éppen ezért sok színész úgy készül fel egy-egy jelenetre, hogy zenét hallgat. Lelkileg is fel kell készülni. Nagyon sok múlik azon, hogyan mész fel a színpadra. Idővel ezt a felkészülési folyamatot le lehet rövidíteni, ahogy egyre rutinosabb vagy, és tapasztalatot szerzel. Már maga az a folyamat, amikor kisminkeled magad, vagy átöltözöl, segít abban, hogy felkészülj arra, hogy kilépj a színpadra, és a szerepben legyél. Nekem az szokott segíteni, ha teljesen ki tudom üresíteni az agyam. Segít az, ha a másiktól kapsz egy mondatot, amit újként élsz meg a 100. előadás után is. Azt szeretem, ha a színpad az akció-reakció, és nem feltétlenül csak a begyakorolt dolgok összessége. Az is szokott segíteni, hogy elmondok előtte egy tized rózsafüzért vagy egy Üdvözlégy Máriát. Ki kell üresítened az elméd, de ugyanakkor koncentráltnak kell lenned!

Csapatban dolgozni nehéz, ugyanakkor rengeteget tanul belőle az ember. Mi jellemzi a Pál utcaiak kis közösségét? Jól kijöttök egymással?
pal-utcai-fiuk-vigszinhaz_5
Egy nagyon jó csapat jött össze, és én hiszek abban, hogy az előadás sikere nemcsak a fülbemászó zenéken múlik, meg a kötelezőolvasmány-jellegén a darabnak, hanem azon is, hogy mi tényleg egy csapat vagyunk. Ez kezdettől fogva így volt, ismertük egymást az egyetemről. Olyan fiúk verődtek össze, akik nagyjából egyet tudnak érteni művészileg meg emberileg is. Nagyon fontos nekem a közös munka, már csak azért is, mert sokkal jobb érzés az, ha egymásból dolgoztok, mint az, hogy magadnak dolgozol, és te akarsz tündökölni a színpadon. Különbözőek vagyunk: valaki fizikailag, valaki pedig lelkileg van leterhelve. Nem beszélgetünk minden este, nincs is rá időnk meg lehetőségünk. Nem tudod, hogy mi van a másikkal. Ilyenkor viszont a mi feladatunk az, hogy megküzdjünk azért, hogy újra egy csapat legyen, mert ha jól működik az előadás, akkor azzal tudjuk bizonyítani azt, hogy ennek igenis van létjogosultsága!

Idestova több mint 100 alkalommal vittétek színpadra a Pál utcai fiúkat. Tud minden alkalommal valami újat adni? Mi a benyomásod a közösségről?

Ekkora siker után sokszor nehéz feldolgozni azt, ahogy a nézők viszonyulnak hozzád. A szemükben gyakran nem Tóth András vagy Ember Márk vagy, hanem Kolnay meg a nagy Pásztor, akik újra azért vannak itt, hogy elkápráztassák őket. Nem szeretném, hogy ugyanúgy tapsoljanak, ha rosszul megy az előadás. Nekem legalábbis nem segít. Azért sem, mert ilyen fiatalon nagyon veszélyes tud lenni a siker. A 100. előadás nekünk nem volt ünnep. Előtte egy nappal nevezték meg a Marton Lászlót, ezért ő nem jöhetett el. Utána torta volt, meg minden. Ott volt Geszti, aki felolvasott egy nagyon szép szöveget, amit Nemecsekhez írt. Mindenkinek ajánlom, hogy olvassa el, mert szerintem csodálatos. Azt gondoltuk, hogy na, most mutassuk meg, hogy helyzettől függetlenül mi az előadást nagyon jól le tudjuk játszani. Hát a vége  nagyon jól ment. Az eleje viszont nagyon nehéz volt, amikor még minden klappol, és mindenki tudja, hogy egy csapat vagyunk, de közben nyilvánvalóan emberek is vagyunk, és különbözőféléket gondolunk erről vagy arról, és én úgy vélem, hogy igenis maga a szexuális erőszak vagy valakinek a kihasználása egy nagyon rossz dolog. De ennek a megítélésnek vannak különböző szintjei, és tudtam, hogy a csapaton belül is nagy megosztást okozhat, hogy ki milyen szinten ítéli el ezt, ki mit gondol. Összességében azt mondhatom, hogy a 100. előadás nagyon jól sikerült, de nagyon keményen meg kellett küzdenünk érte! Ez annak is köszönhető, hogy a rossz összekovácsolt minket újra, továbbá a közönségnek, akik csodálatos lelkesedéssel és csillogó szemmel nézték az előadást.

Hogyan tudtál azonosulni Kolnay szerepével, személyiségével? Akadtak nehézségeid? Testhezálló volt-e a Barabást játszó Zoltán Áronnal való csipkelődés a színpadon?

Röviden: igen, testhezálló volt. Mi Áronnal osztálytársak voltunk, és már az egyetemen nagyon jól tudtunk együtt dolgozni annak ellenére, hogy szerintem nálunk két különbözőbb ember kevés van a világon. Áron sokféle hangszeren tud játszani, így hát a zenét jól tudtuk alkalmazni a jeleneteinkben. Úgy gondolom, hogy Áronnal egy nagyon jó páros voltunk mindig is. Együtt kerültünk Miskolcra, ahol szintén sokat dolgoztunk együtt, meg egymásra voltunk utalva. Minket Marton már úgy castingolt össze, hogy tudta, egy jó páros vagyunk, és az a fajta kettősség, hogy színészileg is máshogyan közelítjük meg a dolgokat, azt hiszem, eléggé érvényesül a színpadon is. De ezzel nem szabad megelégednünk, még a sokadik előadás után is törekednünk kell arra, hogy ne csak az egyértelműt keressük a jelentben vagy az adott szerepben, hanem az új kihívásokat is. Ez ki tud mozdítani a komfortzónádból, ami egy fontos feladata a színésznek.

A gittegylet elnökeként te javasoltad, hogy Nemecsek nevét csupa kisbetűvel írják be a jegyzőkönyvbe. Milyen érzés volt Kolnayként megélni ezt a jelenetet, és milyen, ha most visszagondolsz a szituációra?
pal-utcai-fiuk-vigszinhaz_13
Ezzel a jelenettel is nagyon sokat dolgoztam, hiszen az összes gittegyletes történés inkább komikusra van megírva. Itt már Nemecsek nagyon sok mindenen túl van. Úgy kell eljátszani ezt a jelenetet, hogy Kolnaynak eszébe sem jut, hogy valami rosszat tesz, sőt! Azt gondolja, hogy amit ő tesz, az helyes, és Nemecsek tényleg egy áruló, egy gyáva féreg, aki nemcsak minket, de az egész grundot cserbenhagyja. Nagyon nehéz volt megtalálni azt az egyensúlyt, hogy ne egy kis Hitler legyen, hanem egy szerethető figura. Kolnay karakterének az alapja, hogy mindig valakinek meg akar felelni, és be akarja tartatni a szabályokat. Ebben a helyzetben, ahogy megválasztották elnöknek, úgy érezte, hogy neki rögtön kemény szabályokat kell hoznia, hogy megmutassa, rátermett a feladatra. Ezért is történhet meg abban a jelenetben, hogy gyakorlatilag kiátkozzák maguk közül Nemecseket, és megbecstelenítik a nevét, amiről Marton László azt mondta, hogy szerinte Nemecsek nem abba hal bele, hogy megfürdették, hanem abba, hogy meggyalázták a nevét. Úgy gondolom, hogy ez hajszolja bele abba, hogy betegen visszamenjen a csatába, mert bizonyítani akar, hogy ő nem egy „csupakisbetűs” alak. Csak a végén jövünk rá, hogy valamit nagyon elrontottunk. Abban a jelenetben, Nemecsek ágyánál, hirtelen eltűnik a karakter, és maradok én mint Tóth András, és azt látom, hogy ott fekszik a barátom, Vecsei Miklós. Az a jelenet kicsit a felnőtté válásról szól. Érdekes egyébként, a gittegyletről azt kell tudni, hogy ők végig felnőttek akarnak lenni. Ezért találják ki ezeket a pozíciókat, ezért hordanak kalapot, magázódnak egymással, de az igazat megvallva: ettől lesznek igazán gyerekek. Jó ezeket az alakokat játszani, mert egyszerre gyerekek és felnőttek, mint mi huszonévesen. Ez a katarzis. Amikor önmagadat megtalálod valamiben, úgy, hogy azt nem kell erőltetni. Színészként az ilyen helyzeteket keressük. Azért formálsz meg valamit minden erőddel, hogy aztán a végén igazából te legyél. Hiszek abban, hogy ha egy néző ilyen pillanatot él meg a színházban, egyszer csak el tud vonatkoztatni attól, hogy ez egy szerep, egy kitalált történet, amikor ezt elfelejti, akkor tud benne is kialakulni a katarzis. A színház élősége azért jó, mert a saját bőrödön tapasztalhatod meg a dolgokat. Ehhez viszont az kell, hogy színészként teljesen önmagad legyél akkor is, ha el vagy maszkírozva, máshogy vagy felöltözve, mert akkor tud veled azonosulni a néző.

Neked személy szerint mit adott, mit ad ez a darab? Van-e esetleg kedvenc jelented, dalod, szövegrészed stb.?

A kedvenc részem a gittegylet kivallatása jelenet. Ott néha az szoktam csinálni, hogy kipróbálom, hányféleképpen köphetem be a barátaimat. A könyvben például az van, hogy Kolnay elsírja magát, nagyon fél, és gyakorlatilag sírva ledarálja az egész szöveget, hogy ki mit csinált. Ebben a jelenetben nem egészen ezt játsszuk abból kifolyólag sem, hogy Fesztbaum Béla egy sokkal komikusabb figurát játszik, mint az eredeti Rácz tanár úr, aki egy nagyon szigorú tanár. Ugyanakkor azt is meglehet csinálni ebben a jelentben, hogy mi iszonyatosan büszkék vagyunk arra, hogy nekünk van ez az egyletünk. Csak azért is vállaljuk, hogy „Rabok tovább nem leszünk!” Ezenkívül nagyon szeretem azt a részt, amikor ott vagyunk az ágynál, és csak nézzük azt a kisfiút – olyan közelről is kisfiúnak látszik Hasi (Vecsei H. Miklós). Ez emberileg is nagyon fontos nekem. Ahogy mondtam: ott már nincs mit játszani. Látod a barátodat ott feküdni nagyon rossz állapotban. Szakmailag pedig iszonyatosan sokat köszönhetek ennek az előadásnak. Ez az a darab, aminek köszönhetően bekerültem a Vígszínházba, amin keresztül rengeteget tanultam a szakmáról mind az előadások, mind a próbafolyamat közben. Ez az előadás egy óriási mérföldkő az életemben.

Hogyan tovább a Pál utcai fiúk után? Mit gondolsz, hány előadásra lehet még számítani?

A Pál utcai fiúk előadás biztos, hogy évekig fog menni. Tíz évig is akár. Ha a Padlás-t nézzük, az már 30 éve megy. Az igazi kérdés az, hogy mi, akik elkezdtük ezt csinálni, tehát a kezdőgárda, még meddig vagyunk beleszoríthatók ezekbe a szerepekbe, mert azért már ez alatt az egy év alatt is erősebb lett a szakállam a sok borotválkozástól. Egy idő után ebből ki fogunk öregedni. Nálunk nincs váltott szereposztás, mert Eszenyi Enikő azt szeretné, hogy a Pál utcai fiúkat velünk azonosítsák. Ez egy nagyon szép gondolat, és pozitív hatással van a pályánkra is. Ha minket lecserélnek, szerintem akkor is hasonlóan sikeres lesz a darab. Csak kell majd megint egy ember, aki az új csapatot összefogja. Azt gondolom, úgy lenne jó, ha egy teljesen új csapat csinálná, és nem egyesével esnénk ki. Még vagy 3-5 év simán benne van, hogy ezt játszom, mivel a színpadon fiatalabbnak tűnök a valós koromnál. Akkor az már legalább 300 előadás lesz, ha nem több.

Kiemelt kép: puskelzsolt.com
További képek: puskelzsolt.com és Juhász Éva