Az ELTE Egyetemi Könyvtára sokak számára ismerős hely lehet, elég csak a kötelező olvasmányok beszerzésére vagy a maratoni hosszúságú tanulásokra gondolni, melyeknek sokszor otthona az EK. Van azonban a könyvtárnak egy másik – a nagyérdemű elől elzárt – oldala is, ahol a rossz állapotban lévő dokumentumok kaphatnak új külsőt, eshetnek át vérátömlesztésen. A csoda pedig két helyszínen megy végbe: a kötészeten és a restaurátori műhelyben. Ezeken a helyeken jártunk, beszámolónkat olvashatjátok.
Az Egyetemi Könyvtár kötészete az a hely, ahova azok a könyvek kerülnek, amelyek fizikailag nincsenek a legjobb állapotban, közel állnak ahhoz, hogy szétessenek. (Sok esetben csak azután kerülnek ide, hogy már megtörtént a baj.) Ez általában azért alakul ki, mert az adott dokumentumnak nem megfelelő az eredeti kötése. Ha egy könyv dróttal fűzött, akkor az idő előrehaladtával a drót elöregszik és megtörik, így a könyv is szétesik. Ebben az esetben sosem szabad celluxszal vagy bármilyen más műanyag ragasztóval javítani a könyvet, mivel ezeket csak úgy lehet eltávolítani később, hogy annak nyoma marad. Ezért inkább enyvet használnak ezen könyvek állapotának konzerválásához, amely szükség esetén leáztatható róla oly módon, hogy ne maradjon nyoma.
Szintén régebben volt igazán elterjedt a zsinóros fűzés, amely nem megfelelő használat mellett ugyancsak nem bizonyult tökéletes megoldásnak, viszont számos szempontból sokkal időállóbb megoldás volt, mint a ragasztókötés. Ez utóbbi az, amit a legtöbbször javítani kell a kötészeten. Ezt a gyakorlatban úgy teszik meg, hogy egy speciális gép használatával levágják a régi ragasztót, illetve a papír szélét, majd az így ragasztómentesített lapokat egy új borítóba rögzítik a már fentebb is említett enyvvel. Ebben a műhelyben készítik ezeket az új borítókat is, amelyek gerincére aranyozott betűkkel kerül fel a szerző neve és a cím. Természetesen nem valódi aranyat használnak ezekhez, hanem egy aranyszínű fóliát, amelyről egy erre a célra kialakított gép segítségével kerül át a szín a könyvgerincre. Ez az eszköz egy speciális prés, amelybe be lehet tenni egyfelől a betűsablonokból kialakított feliratot, másfelől pedig a könyvborítót és az aranyszínű fóliát. A munka hátralevő részét a képen is látható gép végzi.
A kötészettel szemben található meg a restaurátori műhely, ahol szintén nagy munka folyik. Itt először megtervezik minden dokumentum esetében, hogy milyen anyagok és vegyszerek használtatnak fel a restauráláshoz, ezt pedig dokumentálják is. Erre azért van szükség, mert előfordulhat, hogy a későbbiekben ismételten kezelni kell az adott példányt, és így elkerülhetővé válik, hogy akkor olyan vegyszereket használjanak fel, amelyek reakcióba léphetnének a korábbi restauráláskor használttal. Hasonló reakció léphet fel az első alkalommal is, csak éppen a tintával. Ennek megelőzése érdekében megvizsgálják a tintát is, nehogy feloldódjon a restaurálás következtében. Ehhez viszont tesztelni kell a dokumentumon, hogy a tinta miként viselkedik a használandó vegyszerrel szemben. Természetesen nem ad hoc jelleggel próbálgatják a szereket a szakemberek, mivel a dokumentum keletkezési ideje hozzávetőleges útmutatást ad ehhez. Ezalól kivételt képeznek a kéziratok, mivel azok esetében nehezebb behatárolni a tinta típusát. Ezen dokumentumok restaurálásához ezért egy speciális tintavédő szert használnak az itt dolgozók, ami a javítások után nyomtalanul eltávolítható.
A fizikai értelemben vett javítás előtt fertőtlenítik, savtalanítják és megtisztítják a lapokat. Utóbbihoz zsíralkohol-szulfátot használnak, ami így önmagában sokaknak nem mond semmit, ugyanakkor látogatásunk során megtudtuk, hogy a legtöbb háztartásban megtalálható. Ez az anyag ugyanis a legtöbb kozmetikum egyik fő összetevője. Ezen műveletek elvégzése után következik a tényleges javítás, ehhez egy speciális „papírpépet” készítenek. A javítandó lapot elhelyezik egy szúnyoghálószerű rácson, majd megkezdődik a hiányzó részek kiegészítése. Ezen a rácson a folyadék átfolyik, viszont a pép szilárd anyaga nem, így a munka azt eredményezi, hogy a csonka papírlapokból ismét egészek lesznek. Miután megszáradnak a lapok, enyhén megnedvesítik azokat, majd behelyezik egy présbe, hogy kiegyenesedjenek a gyűrődések. A folyamat során ügyelnek arra, hogy ne teljesen préseljék ki, mert akkor megpuhulna a lap, nem maradna meg az eredeti tapintása.
A restaurátorok számos elvet követnek munka közben. Csak annyira javítják a dokumentumokat, amennyire feltétlenül szükséges, hogy jobban tükrözze az eredeti állapotát. A javítás során sosem írnak, rajzolnak bele a könyvekbe, csak a papírt egészítik ki, a tartalomhoz nem nyúlnak. (Ezzel ellentétben a festmények restaurálása során a szakemberek a képek tartalmát is újra felviszik a vászonra.) Ahogyan a kötészetnél, úgy a restaurálásnál is alapelv, hogy csak olyan anyag használható, amely a későbbiekben visszaoldható, vagyis műanyag semmilyen formában sem használható. A javításhoz ezért a legmegfelelőbb anyag a japán papír, amely a nevét onnan kapta, hogy olyan növények rostjaiból készül, amelyek nem teremnek meg Európában, Japánban viszont igen. Legfőbb pozitív tulajdonsága, hogy nem savasodik.
Látogatásunk végén egyetlen kérdésünk maradt, hogy mennyi idő alatt készül el teljesen egy könyv. Egy kisebb kötet restaurálása 30-40 óra tiszta munkaidő, ugyanakkor a restaurátor munkája nem csak ebből áll, gyakorta kap sürgősségi megbízatásokat is, így akár hetekbe, hónapokba is telhet, mire teljesen elkészül egy könyv. Az Egyetemi Könyvtárban megtalálható régi könyvek restaurálásához bárki hozzájárulhat, aki szívügyének érzi ennek jelentőségét, erről a lehetőségről itt találtok további információkat.
A fotókat a cikk szerzője készítette.
