A kortárs irodalom köztünk jár – vigyétek magatokkal a hétre! Új sorozatunk minden hétfőn olvasnivalóval vár titeket: író ELTE-sek, ELTE-s írók verseit, prózáit ajánljuk figyelmetekbe. Hogy jobban megismerhessük hallgatótársainkat, a szövegek mellett egy-egy miniinterjút is közlünk. A november 2. hetének irodalmáért felelős költőnk: a PPK-ra járó Filó Mariann.
1. Az egyetem mely karán, szakán tanulsz? Mesélj szakmai érdeklődésedről, kutatási területedről!
Pszichológiát tanulok a PPK-n alapképzésen, ez a hetedik félévem, csúsztam, mert tavasszal mindenféle értelemben szükségem volt időre az életemben. A két nagy műhelymunkámat javítóintézeti nevelésben élő fiatalok érzelemszabályozási stratégiáiról, illetve a hetero- és homoszexuálisok „melegradarjának” működéséről írtam.
2. Milyen út vezetett idáig? Mik azok a pontok, amiket eddigi ELTE-s történetedből kiemelnél?
Örülök, hogy azok után, hogy kicsit leeresztett a lelkesedésem a tanulmányaim közepén, a végére megint felélénkült az érdeklődésem a szakma iránt. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy az utolsó évben a kutatások gyakorlati részébe is jócskán belecsöppentem.
3. És hogy néz ki az írás útja? Hogy kezdődött, hol tartasz most, mik a terveid?
16 éves koromban ismertem meg Kabai Lórit és Zemlényi Attilát a Deákpoézis verspályázat kapcsán, akik szervezésében aztán több nyáron át részt vettem a miskolci Szöveggyár táborban, amit egy baromi erős kezdőlöketnek tartok azóta is. A táborba járó keménymagból formálódott a Gömbhalmaz alkotói csoport, és noha már feloszlottunk, azt érzem, hogy ezeknek a srácoknak is sokat köszönhetek. Az otthoni, tehát salgótarjáni szárnypróbálgatásaimból pedig Handó Péter mentori szerepét tartom kulcstényezőnek. Ezek az emberek mind-mind közvetve és közvetlenül hozzájárultak a fejlődésemhez.
4. Milyen összefüggéseket látsz az egyetemi és az írói léted között? Támaszkodik-e egymásra a kettő, vagy egymástól függetlenül fut párhuzamosan?
Abban az értelemben mindenképpen támaszkodik, hogy azzal párhuzamosan, hogy az emberek működéséről tanulok, képes vagyok összetettebben értelmezni mindent, ami körülöttem történik, és ezt szeretném a szövegeimben is megjeleníteni. Mostanában próbálkozom az általam eddig nem használt elbeszélői sémák elsajátításával is, de ez még jócskán kísérleti fázisban van. Ahogyan kitágította a perspektíváimat a pszichológia a viselkedések értelmezésében, úgy a verseimet és a prózáimat is sokrétűbben igyekszem megírni.
5. Az egyetem és az írás mellett mivel foglalkozol még?
Jelenleg egy irodában dolgozom, két hónapja bikram jógázom és folytatom továbbra is az önkénteskedést a Budapest Pride-nál. Rengeteg megvalósításra váró tervem van, ezeknek a sorrendbe állításával ugyan kicsit káoszban vagyok, de az biztos, hogy szeretnék mélyebben foglalkozni az aktivizmussal és az irodalommal is, mert mindkettőt kicsit parkolópályára tettem akaratomon kívül az elmúlt időszakban.
6. Ajánlj az olvasóknak irodalmat! Kortársat vagy klasszikust, magyart vagy világirodalmat, alkotót, kötetet – mit olvassunk?
A lényeg, hogy szánjatok az olvasásra időt, megéri. Egyébként az egyik kedvenc könyvem Az üvegbura Sylvia Plathtól, éppen tervezem elolvasni körülbelül a tizenötödik alkalommal.
7. Van valami, amit hozzáfűznél küldött szövegeidhez?
Mindig megkapom a kérdést, miután valaki először olvassa a verseimet, hogy depressziós vagyok-e. Most üzenem az érdeklődőknek, hogy minden oké.
mint a patakok, a folyók
eleinte azt hittem, ismerni fogsz,
úgy ismerni, ahogyan szétoszlik a tekintetem,
ahogyan felolvad a körülötted vibráló
elektromosságban, a hétköznapi csapadékban,
meg ebben a remegő láthatatlanban,
amely beborítja az egész bolygót,
mindaddig, amíg itt hintáznak
a fejünk felett a szótagok,
azok az eldadogottak;
nem értetted őket régen,
mert betonból volt a hallójáratod,
a dobhártyád, és az arcod megkövült,
akár a felhők a zivatarban késő délután,
amikor a szürkület a szemed lett,
az esőtömb pedig az orrod,
kértelek, szakadj a vállamra,
folyjanak csermelyként a karjaid körém –
szeretnék megfulladni általad;
mert hiába ismerem a sodrásirányt,
úgy ismerem, ahogyan te
a partjaimba harapsz, csapódsz,
nem lennénk több, mint lét a mederben,
néha kiöntünk, áradunk, de végül
visszahúzódunk magunkba,
magunkba úgy,
mint a patakok, a folyók
szülőföld
te méhkas vagy
– amelyet tegnap találtak a garázs sarkában –
meg valami nem vizsgált inerciarendszer –
betöltöd a teret a lakásomban,
óvatosan, mintha attól tartanál,
ez csupán egyetlen szökőmásodperc kérdése
ha tehetném, a csöves csontjaidban élnék,
onnan félném a vulkánkitörést a hajszálereidben,
és kitapintanám a koponyád varrataiban a kőzetlemezeket
mert eközben megépülök én is,
napról napra, akár eresz alatt a fecskefészek,
növekedem saját magamban,
ahogyan az árvíz is felszárad a szemhéjam mögött,
és ahogyan vályogként tapad a vágy az izmaimra
de tudod,
ott pattog egy hang,
hogy miattam egyszer még te is gejzírré változol,
és nekem megint csak a pórusok maradnak,
a száj feletti szégyellt izzadás,
és a deltatorkolatok a kézfejeden
és én végül újra csak nyelhetem a városokat,
amíg az egyik szálka nem lesz a nyelvemben,
vagy amíg az öklömet szét nem feszítik a hidak,
hogy azt mondjam, a főszereplőnek igaza volt,
és a szülőföld tényleg egészen más fogalom
padlóhatás
ott akkor csak gleccserek vannak.
a gravitáció és a testek tömege,
széthulló aszteroidák a homlokunk mögött.
amikor a saját súlyunk nyomása nagyobb,
mint annak a hiánya, hogy az ő bokája
roppanjon meg csendesen a folyosón,
már felesleges bárminek is
az újragondolása, a padlóhatás bekövetkezik.
aztán eleinte látni akarjuk,
össze tud-e hangolódni két falióra egymás mellett,
és hogy a légáramlatok tömörré válhatnak-e.
mindig lesütött szemmel hátrálunk a porladásban,
mert a megsemmisülés nem mérhető.
a gyászra nem szokás választ adni.
hiszen csupán természetes ólmosság,
szinkron a huzat és a szilárdság között,
egyidejűség a ketyegésekben.
nyarak
I. holtterek
most autóba ültetsz, és elindulunk, a következő saroknál
balra, aztán azonnal megkérdezed, én is szoktam-e
magam addig bámulni a kirakatban,
amíg el nem bizonytalanodom, és tényleg
akaratlanok-e a mozgásviharok, amikor
nem tudom eldönteni, hogy kiszállok-e a piros lámpánál,
de te megígéred, szép lesz a Rákóczi út kora reggel,
a fényreklám jobban fog nekem is tetszeni,
ez a rajongásunk tárgya, amin osztozunk – a meglepetés,
hogy úgy bánunk az elhagyatottsággal kialvatlanul,
mint egy elkent vérfolttal az alsóneműn.
II. insolatio
és másnap mégis feszegetjük egymást,
a köröm alá gyűlt piszkot, észrevétlen
megkapargatjuk a másikat,
mondjon már olyasmit, amitől elmúlik
a leégés utáni hámlás a hólyagokkal,
az émelygés és a kábultság a fürdőszobában,
de ekkor egyikünk sem szólal meg,
ma sem érjük el a kritikus tömeget,
noha a kötések erősödése magától
értetődő ebben a szimultán maghasadásban,
amikor még össze sem kapcsolódtunk, és máris
a hányadékban tapogatózunk a megemésztetlen
darabkák után, zsibbadt ujjakkal.
A versek másodközlések, eredeti megjelenési adataik:
mint a patakok, a folyók: Műút portál, 2014. szeptember
szülőföld: Palócföld, 2015/6.
padlóhatás: a szem, 2016. szeptember
nyarak: FÉL10 Antológia 2017
Filó Mariann fotóit Nagy Viktória Dorina készítette.
A PPK-ról készült fotó és a kiemelt kép Hatházi Tamás munkája.
