Egy film a testről. Egy film a lélekről. Egy film, amely elsőre túl hétköznapi. Egy film, amely majd hatalmába kerít. Aztán csak ülsz mozdulatlanul. Ez a Testről és lélekről.
Amikor leültem megnézni ezt a filmet, nagy elvárásaim voltak. Berlinálé, Arany Medve díj – és még az Oscar-díjért is indulhat?! Úgy gondoltam, hogy minden lehet, csak rossz nem, habár az interneten fellelhető ajánlók nem keltették fel olyan nagyon az érdeklődésemet. Az előzetes már egy fokkal jobban kíváncsivá tett, ugyanakkor egy szokásos romantikus filmnek tűnt, amiben újdonságként megjelenik a „közös álom” motívuma. Hát, most már egyáltalán nem gondolom átlagosnak, sőt különösen egyedinek tartom a magyar filmiparban.
A film kezdőképei után (amelyek találóan bevezetik azt, ami végül is kapcsolatot teremt a szerelmespár között, amellett, hogy önmagukban is nagyon szép felvételek) semmi rendkívüli nem következik, hiszen azt mutatja be, ami akármelyikünkre igaz lehet a mindennapok során, főleg, ha valaki történetesen egy vágóhídon dolgozik (bár ez nem túl gyakori). Aztán kételyeim támadtak… Biztos, hogy meg akarok nézni még egy jelenetet, amelyben megölnek, majd „szétszaggatnak” egy szegény tehenet? Egyébként be fog indulni ez a film valamikor? A válasz igen, mindenképpen érdemes végignézni. Persze később sincsenek gyors jelenetváltások, akciódús történések, de valami van benne, valami mégis leköti a figyelmünket, és eszünkbe sem jut, hogy „Jaj, mikor lesz már vége?”
A minőségellenőrként dolgozó Mária (Borbély Alexandra) karaktere különösen megfogott. Először csak szimplán furcsának és teljesen antiszociálisnak tűnik, aki képtelen kapcsolatot teremteni kollégáival. Aztán apránként kirajzolódik a jelekből, hogy betegségéből fakadóan adódnak a problémái. Elképesztő, milyen pontosan emlékszik beszélgetésekre, dátumokra, de számomra az volt a „legijesztőbb”, hogy otthon előre eljátssza a párbeszédeket különböző eszközök segítségével. Ugyanakkor érthetetlennek tartom, hogy Endre (Morcsányi Géza) miért nem jön rá Mária betegségére, hiszen egyértelműek a jelek, főleg az érintéstől való ódzkodása és a már-már rémisztő memóriája. Endre talán túlságosan belefeledkezik az önsajnálatba. Elkönyvelte magát egy kiöregedett, béna karú, magányos embernek. Marika mégis őszintén szépnek találja, és ennek hatására testileg és lelkileg is olyan fejlődésen megy keresztül, amelyről el sem tudjuk képzelni, milyen nehéz lehet egy ilyen problémákkal küszködő ember számára.
Morcsányi Géza önmagát adja a filmben, ahogy ez egy interjúból ki is derül. Nem törekszik tökéletes színészi alakításra, nem játssza túl a szerepét, pont olyan, amilyennek Endrének lennie kell. Teljesen összhangban van a filmmel. Ez az egyszerűség teszi igazán hitelessé és egyedivé a férfit és a filmet egyaránt. Merész dolog egy nem hivatásos színészt választani egy ilyen történethez, de Enyedi Ildikó nemhiába nyert díjat, megérezhette, hogy Morcsányi a legalkalmasabb erre. Elhiszed neki, hogy össze van törve, hogy nem vágyik másra, mint egy társra; majd reménykedsz benne, hogy nem szalasztja el a lehetőségét a boldogságra azzal a nővel, aki önzetlenül csodálja őt.
Néhol éreztem egy kis hiányosságot, például számomra nem derült ki, hogy pontosan mi is történt ezzel a búgatóporral, illetve a film elején kissé kétségbe ejtett, hogy nem mindig értem a szereplők beszédét. Elég lassan haladt előre a cselekmény, így kezdtem azt hinn
i, hogy talán mégse olyan jó, mint mondják. És végül? Végül annyi érzés kavargott bennem, hogy nem tudtam, mit mondjak. Csak néztem a mozivásznat, a stáblistát, és hallgattam azt a zenét. Nem sokszor volt ilyen élményem, ritka, hogy egy film ilyen hatást gyakoroljon rám, és nehezemre essen utána megszólalni. Pedig ha megkérdezi valaki, hogy miért tetszett ennyire a Testről és lélekről, akkor nem tudom elmagyarázni. A zene, a kameraállások, a fények, a szereplők, az egésznek a hangulata. De még ez sem adja vissza azt, amit gondolok: ezt látni kell, és kész!
Képek: est.hu
