A Nemzeti Színház legújabb, nemrégiben bemutatott darabja Csehov kisregényét, A hatos számú kórtermet dolgozza fel meglehetősen rendhagyó módon. Bár az előadás meglepően hosszú volt, a közönségre óriási hatást gyakorolt – melyre a darab végén beálló döbbent csend, majd a hirtelen feltörő vastaps a bizonyíték. A 6 című előadás kritikáját olvashatjátok.
Csehov klasszikus kisregényét, A 6-os számú kórtermet már ezelőtt is színpadra vitték, ám nem ilyen formában: egy orosz származású rendező, Sardar Tagirovsky nyúlt a darabhoz, mégpedig igen értő kézzel. A rendhagyóan hosszú előadás pontosan 4 óra 40 percig tartott, és három felvonásra osztották. Mindegyik felvonásnak megvolt a maga különlegessége, melyek más-más hatást értek el.
A 6 elve szokatlanul kezdődött: a Nemzeti Gobbi Hilda színpadán – ahová a nézők egy kvázi múzeummá alakított folyosón mentek be – egy félkört alkotva ültek az utcai ruhát viselő színészek, s türelmesen várták, amíg az utolsó notórius késők is elfoglalták a helyüket a nézőtéren. Székeik mellett ásványvizes palackokkal, arcukon kedves mosollyal, várakozva szemléltek minket, a közönséget, míg végül bele nem fogtak a történetbe. Mintha mesedélutánon ülő gyerekek lennénk, úgy hallgattuk, ahogy Bánsági Ildikó a lehető legnagyobb természetességgel „emlékezik vissza” a kórházra, és a hatos számú kórteremre: de valójában elkezdték szó szerint „felmondani” a kisregényt. Egyes fejezetek kezdetén a színészek kiszóltak a közönséghez, hogy tudassák velünk, hányadik fejezetnél járunk -ez a struktúra az egész előadást végigkísérte. A természetesség bókjával azonban nem csak Bánságit illethetjük: az egész társulatnak könnyedén elhittem, hogy épp egy baráti csevejbe nyerhetünk betekintést. (Egyedül Vas Judit Gigin látszott, hogy betanult szöveget mond; kicsit erőlködve próbált élethű maradni. Bár ezt csak azért vettem észre, mert a többiek mellette túl jók voltak.)
Ahogy haladtunk előre a történetben egy-egy rejtett utalás, finoman elhelyezett szó, mondat vagy ismétlés jelezte, hogy a baráti csevej máza szépen lassan töredezni kezd. Varga József oroszul elmondott sorai, vagy az, hogy a „ha kétszáz évvel később születtem volna, más ember lennék”- félmondat hullámként söpört végig a színpadon, vagy a random felcsendülő orosz nóta mind-mind egy törésvonalat jelképeztek. A felvonás kétharmadánál pedig, a színészek egyre inkább eggyé váltak a szerepükkel. Először csak egy-egy mondatot vettek át a karakterüktől, majd – még mindig „civilben” – komplett jeleneteket adtak elő. A könnyed átalakulás mesedélutánból színielőadássá azonban a kilencedik fejezetnél megtorpant: a színpadkép felbomlott, a székeket elpakolták, és a két főszereplőt (a bolond Gromovot és Andrej Jefimicset, a doktort) alakító Béres Miklós és Horváth Lajos Ottó színtelen hangon beszéltek a színpad két végén elhelyezett mikrofonba. A kontextust, az érzelmeket és hangsúlyokat a jelenetet narráló Bezásy Áron közvetítésével ismerhettük meg.
Ezen elidegenítés segítségével húzza alá a rendező az ekkor elhangzottak fontosságát, ez a fejezet adja az egész történet esszenciáját. Gromov ugyanis – teljesen jogosan – kérdőre vonja Ragin doktort, hogy miért pont ők vannak bezárva az elmegyógyintézetbe, mikor erkölcsi szempontból a kórház teljes személyzetét is bolondokházába lehetne dugni. A mű mondanivalója pedig a doktor válaszában rejlik:
„Akit becsuktak, az itt ül, akit nem csuktak be, az szabadon járkál, ennyi az egész. Abban, hogy én orvos vagyok, maga pedig elmebeteg, nincsen semmi logika, sem erkölcsi színvonal, hanem csupán véletlen, esetlegesség… (…) Ha egyszer csináltak bolondokházát, akkor valakinek ülnie is kell benne. Ha nem magának, nekem. Ha nem nekem, valaki másnak.”
Azaz, nincs ember, aki ne lenne valamilyen szinten elmebeteg. Ez pedig egy nagyon erős kijelentés, durva társadalomkritika, melyre a rendező ügyesen ráérzett. Így a második felvonásban, hogy az üzenet még inkább ki legyen hangsúlyozva, a kilencedik fejezet újrajátszását láthattuk – csak jelmezben, díszletek között, briliáns színészi alakítással. Bravúros rendezői megoldásként e felvonás végét nem jelezték, egyfajta próba elé állítva a nézői felfogást: a direktor és a színészek kisétáltak, egy kivételével, aki viszont szoborrá dermedve ült a kórházi ágyon.
A rendező elképesztő pontossággal helyezte el a hangsúlyokat a darabon, és az apró részletektől vált igazán egységessé. Ilyen összetevők például a háttérben konstans jelenlévő Mojszejka (Bartók György), aki mindig foglalatoskodott valamivel, vagy az előadást végigkísérő kattogó óra, melynek hangja végül a tébolyodott agyak kerregésévé vált.
A darab azonban nem működött volna remekül, ha nincs tele zseniális színészi alakításokkal. Bár a művészek egytől egyig briliánsak voltak, a legkiemelkedőbb teljesítményt Horváth Lajos Ottó (Andrej Jefimics Ragin) nyújtotta. Lehetetlen volt nem tátott szájjal nézni azt a hihetetlenül magával ragadó színjátszást, amelyet azon az estén láthattunk.
Az utolsó, azaz harmadik felvonás maga volt a zuhanás a teljes elmebaj felé. Többé nem tértek vissza a civilruhás-mesedélutánhoz, hanem a közönséget is magukkal rántva tébolyodott meg egytől egyig mindenki. Ahogy Ragin doktor száguldott az őrület felé, úgy vált egyre abszurdabbá, „hatos-számú-kórtermebbé” a színpadkép is. Szó szerinti sárdobálás, egy operaénekesnő feltűnése és a színpad minden pontján zajló különböző események által a néző fokozatosan egy bolondokházában találta magát. A cselekmény Andrej Jefimics halálával érte el a csúcspontját, ekkor minden lecsendesedett, a színészek visszaültek székeikbe, és elmondták a prológust…
kép: Nemzeti Színház
