A hazai sorozatgyártásban már jó ideje nincs bizalmam (azt hiszem a botrányosan gyenge Casino első része után tört el bennem végleg valami), ami nagy fogyasztóként különösen fáj számomra, hiszen mégiscsak jó lenne egyszer végre felirat nélkül nézni valamit, amit itthon tákoltak össze. Kicsit úgy vagyok vele, mint a magyar focival: ha nem járna szinte fizikai fájdalmakkal a nézése, én már bármelyiket örömmel követném. Úgy fest, hogy a két nagy szerelmem közül az egyik esetében már nincs különösebb okom a panaszra, és ez eddig egyelőre egyedül az HBO-nak köszönhető, akik először a Társas Játékkal, majd a Terápiával érték el nálam, hogy újra hinni tudjak az itthon készült művekben.
Sőt, az Aranyélet nemhogy beáll a sorba, hanem minden szempontból szintet lép. Bár a Terápia is egy átvett ötlet alapján készült, de nem tért el igazán jelentősen az eredeti izraeli szériától (főleg az első évadban), addig az Aranyélet a finn alapötletből kiindulva elindult a saját útjára.
Miklósiék látszólag a felső tízezerhez tartoznak, azonban ez a jólét vékony szálon függ, és egyik pillanatról a másikra vége lehet. A kettő között a családfő, Attila (Thuróczy Szabolcs) áll, aki kisebb-nagyobb csalásokból, alvilági melókból tartja fent azt az életszínvonalat, amit felesége, Janka (Ónódi Eszter) megkövetel tőle. Kell a két gyereknek a magánsuli, az új merci a szülinapra, és ezért az se túl nagy ár, hogy a feleség elhajtja urát egy pár százezres melóra, pedig a férj apját másnap temetik.
Attila azonban kezd besokallni, és érzi, hogy „Még pár éved van, aztán nem lesz több móka” (az első rész címe, amit én jellemző módón még pár évadnak olvastam), és úgy dönt, a Miklósi család ezentúl tisztességesen fog élni. Húsz évnyi így eltöltött élet után ez nem lesz egyszerű.
A cselekményről elég is ennyi, inkább arról áradoznék még, hogy miért tartom minden szinten előrelépésnek a honi sorozatgyártásban. Egyrészt látszik, hogy ebbe nagyságrendekkel több forrást fektettek (igaz a Terápia nem is feltétlenül igényli), így itt még egy meglehetősen menő autós üldözést is láthatunk, és minden részletében profi munka az egész.
Ami viszont igazán nagy elégedettséggel töltött el, hogy végre valahára nem életidegen párbeszédeket adtak a színészek szájába. Engem a világból ki tudnak kergetni azok a magyar mozgóképek, amikben mindenki úgy szól a másikhoz, ahogy ember soha nem tenné, és már tényleg éltem a gyanúval, hogy ezt a bénaságot valahol külön tanítják, de ha így is volt hála az égnek úgy fest kikerült végre a tanrendből.
A casting is remekül sikerült, a házaspár telitalálat, és ami igen ritka, hogy a gyerekekre is sikerült két olyan színészt találni, akik nem lógnak ki a produkcióból (Olasz Renátó, Döbrösi Laura).
És a végére egy apróság, ami engem még nagyon megfogott, az a végtelenül hangulatos főcím és a hozzá tartozó zene, amit azóta már jó párszor lepörgettem.
Bár igyekeztem elfogulatlanul értékelni, de tényleg nem tudok igazán mibe belekötni, így egyelőre mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani legalább az első részt bepróbálásra, és hihetetlenül jó érzéssel tölt el, hogy ebben semmi szerepe nincs a termék származási helyének.
Kép: www.hbo.hu
