Nem fogható a multiplexes mozizáshoz az élmény, amikor egy art moziba ülsz be. Sőt, inkább érzed úgy, hogy filmszínházba jöttél. A csengetés a film kezdete előtt, a régi fajta kukoricás zacskó, a váró a terem előtt, vagy épp az, hogy melletted egy üveg sörrel ülnek be a filmre, mind olyan apróságok, amik különös bájt kölcsönöznek az egész programnak.
Épp ezt a különleges hangulatot kölcsönözte a Toldi mozi a már hatodik alkalommal megrendezett ELTE Filmnapnak. Bevallom, hogy amikor először hallottam róla, akkor az előítéleteim alapján nagyjából úgy képzeltem el az eseményt, hogy bölcsészek sálban hümmögnek művészfilmeken egy egész napon keresztül. Nem mintha ezzel bármi baj lenne, de már a filmlistát végigfutva rájöttem, hogy nem erről lesz szó.
A nap a Rémségek Cirkusza elnevezést kapta, amelyet négy szekcióra osztottak: Állat az emberben, Megszállottság, Holtak hajnala, és Vámpírok bálja. A tervem az volt, hogy mindegyikből kiválasztok egyet és arra ülök be, de ez rögtön az elsőnél megbukott, amikor – a sors iróniája – átaludtam az Amíg alszolt.
Második választásom az R.I.P.D. – Szellemzsaruk volt, azon egyszerű okból, hogy a nyáron egy moziban dolgoztam, ahol becslésem szerint harmincszor engedtem ki a termet, így az utolsó tíz perc végleg az agyamba égett, magát a filmet azonban sose láttam végig. Nem vártam sokat, és talán éppen ezért kellemes meglepetésben volt részem. Ezt a filmet nem kell komolyan venni, így egyáltalán nem tudott érdekelni, hogy a gyakorlatilag a Men In Black történetét láttam más köntösben. Nálam működött Jeff Bridges és Ryan Reynolds párosa, Mary-Louise Parkernek pedig különösen jól állt ez a mellékszerep.
Nagy Walking Dead rajongóként engem a harmadik szekció érdekelt a legjobban, és ezért kritikával illetném a szervezőket. Talán az elfogultság beszél belőlem, de a negyed kettőtől nyolcig tartó időszak elég mostoha, mikor én ezekre a filmekre várnám a legtöbb érdeklődőt. De az is lehet, a Holtak hajnala annyira jó szekciónév volt, hogy kénytelenek voltak ehhez igazodni. Ennek ellenére is jóval többen, mint harmincan néztük végig a Juan, a zombivadászt, amin ugyancsak remekül szórakoztam. Horror-vígjáték lévén ezt a filmet sem kell komolyan venni, ahogy néhányan tették, hiszen sem látványban, sem reszketésben nem akar versenyre kelni komolyabb filmekkel. Néha ugyan kicsit szétesett a történet, és totál felesleges, vagy értelmetlen jelenetek követték egymást, de ez az Üvegtigrishez szokott lelkemet nem igazán zavarta, és bevallom az alpári poénok túlsúlya sem zavart mindaddig, amíg a film végén nem éreztem már erőltetettnek. Furamód még valami érdekes mondanivalója is lett volna talán a hazaszeretetről, életről, a kubai szocializmusról, viszont a zombik lemészárlása mellett ez elsikkadt, de egyébként se várja el tőlem senki hajnali háromkor, hogy ilyesmiket megértsek.
Az utolsó szekcióban egyértelmű volt a választás: Hotel Transylvania. Szerintem a generációm nagy része Genndy Tartakovsky munkáin, a Dexter Laboratóriumán és a Pindúr Pandúrokon nőtt fel. Sajnos ez csalódást okozott, mert a film utáni stáblistán felbukkanó rajzolt figurákon kívül nem tűnt fel, hogy bármi köze lenne hozzá, de az is lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeimet.
Drakula gróf animációs meséjével pedig zárult is a filmnap. A filmek kiválasztását csak dicsérni lehet. Úgy rakták össze, hogy biztosan mindenki találjon kedvére valót. Mindezt huszonnégy órán keresztül ELTE-s diákkal 2000 Forintért. Kár, hogy évente csak egyszer.
