Idén hatodik alkalommal rendezte meg december 4-én a Kitárt Ajtók Ünnepét az ELTE-BGGyK, amely idén is széles programkínálattal várta az érdeklődőket.
A délelőtti interaktív workshoppok után művészet és fogyatékosság kapcsolatáról tartottak kerekasztal-beszélgetést, amelyen Hozleiter Fanny (Mosolyka), Szalay Krisztina és Somló Tamás voltak a vendégek. A beszélgetést dr. Perlusz Andrea moderálta. Az elhangzottakat a hallássérült vendégek kivetítőn olvashatták, illetve egy jeltolmács is a résztvevők rendelkezésére állt. Első témaként a fogyatékossággal élő művészről beszélgettek. Perlusz Andrea arra volt kíváncsi, hogy a meghívott vendégek mennyire vannak azon a véleményen, hogy a fogyatékkal élő művészben van-e valami olyan plusz, amiben eltér a többi művésztől. Illetve mennyire belemagyarázás az, hogy a sérült művészek alkotásaiból egyfajta többlettudás sugárzik. Szalay Krisztina, aki korábban személyes okok miatt rendezett egy olyan darabot, amelyben a főszerepet egy down-kóros kisfiú játszotta, azt tapasztalta, hogy a kisfiú nagyon hamar megszokta a színpadot és a fellépések előtt még ő bátorította az egyébként nem sérült színésznőt, akivel párban játszott a darabban. Somló Tamás erre a kérdésre Ray Charles művészetét hozta fel példának. Somló szerint kevés olyan zenész van, aki olyan módon képes érezni a közönséget és kapcsolatot teremteni a világgal, mint Charles. Tehát Krisztina és Tamás is úgy véli, hogy jelen van egy olyan plusz energia, egy olyan extra tudás a fogyatékkal élők művészetében, amelynek köszönhetően egészen különleges módon tudnak alkotni. Fanny, aki súlyos izomsorvadásban szenved és egy blogot ír a mindennapjairól, úgy gondolja, hogy neki nem többlettudása van, pusztán más látásmóddal rendelkezik. Mottója is ezt igazolja: „a fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés választható”.
A továbbiakban a beszélgetés a zeneiparra terelődött. Megkérdezték Somlótól, hogy milyen arányban találkozott sérült zenészekkel illetve énekesekkel és hogy hogyan foglalkoznak ezekkel a művészekkel? Somló a The Voice című tehetségkutató egyik kiesőjéről, Agárdi Szilviáról, a látássérült versenyzőről mesélt. Elmondta, hogy először észre se vették, hogy a lány nem lát, és mikor a zsűritagok ezt realizálták, teljesen ledöbbentek, és nem tudtak reagálni. Somló egyfajta szomorúsággal és döbbenettel magyarázta bénultságát, mert túlságosan megrendült azon, hogy egy ilyen gyönyörű lány, aki ilyen tehetséges, nem lát. Arra a kérdésre, hogy Szilvi vaksága miatt esett-e ki a versenyből Somló nemmel válaszolt és a zsűri döntését azzal indokolta, hogy a Szilvivel párbajozó fiúnak olyan különleges hangja volt, hogy egyértelmű volt számukra a döntés, de egyáltalán nem a lány vaksága miatt. Somló egyébként nem félti Szilvit, mert úgy gondolja, hogy a műsor által biztosan felfigyelt rá a zeneipar és ezért fogunk még hallani róla.
Végezetül a vendégek arról beszélgettek, hogy mennyire kell más bánásmódban részesíteni a sérült embereket. Fanny úgy véli, hogy nem kell őket megkülönböztetni a többi embertől, mert ezzel csak nő az a szakadék, ami az egészséges és a fogyatékkal élő emberek között van. Ugyanezen a véleményen volt Somló is, aki saját magát is fogyatékkal élőnek tekinti, hiszen az ismertsége miatt az emberek teljesen máshogy viszonyulnak hozzá, például előre akarják engedi a kasszánál, vagy az orvosnál, de őt ez nagyon zavarja és nem igényli, hogy megkülönböztessék, éppen ezért át tudja érezni azt, hogy milyen rossz lehet annak a sérült embernek, akivel lépten-nyomon máshogy bánnak. A beszélgetés után Fannytól tetszőleges összegért bögréket lehetett vásárolni, amellyel egy gyógykezeléséhez járulhattak hozzá a segíteni vágyók.
A Kitárt Ajtók Ünnepe szervezői elégedettek voltak az idei látogatottsággal, hiszen számos külsős, például gimnáziumi osztályok is érkeztek a programokra. A kerekasztal-beszélgetés mellett népszerű volt a karácsonyi vásár, ahol sérült emberek által készített tárgyakat lehetett venni, illetve a beszélgetés után sokan maradtak még megnézni a Vakság című darabot, melyről korábban már írtunk.
