Örök kérdés, hogy minként lehet írni a pokolról

Kondor Vilmos, aki olyan titokzatos, mintha a saját regényeiből lépett volna elő, a Budapest novemberben (Agave Könyvek, 2012) című kötettel befejezte öt részes hardboiled krimi sorozatát.

Kondor könyve a tőle – főleg az utóbbi köteteknél – megszokott módon, többet vállal magára a krimi műfajánál, hiszen mélyen beleágyazza történetét Budapest legzavarosabb történelmi pillanataiba. Nehezen eldönthető, hogy melyik műfaj keretei között is kellene valójában a regényre tekintenünk. Egy hardboiled krimihez talán túl cizellált a nyomozás háttértörténete és kontextusa, viszont egy történelmi regényhez nem eléggé kidolgozott. Talán nem elrugaszkodott ötlet, hogy a könyv akár még nagyvárosi regények sorába is illeszkedhetne, hiszen a regénysorozatban Budapest mindennek az alfája és ómegája,  hol kemény, hol vérző szíve. Budapest kopogó macskakövei pedig akaratlanul is felidézik bennünk a magyar történelmi krimi örökségét. Ez a műfaji kevertség az, ami igazán izgalmassá és a különféle ízlésű olvasók számára is vonzóvá teszi a könyvet.

A filmekre alkalmazott „noir” kifejezés talán jobban kifejezi a regény legnagyobb erényét, azt, ami miatt nem számít sem az olvasóval közös nyomozás részleteinek, sem pedig a történeti aprólékosságnak a hiánya. Ugyanis az író a hangulatteremtés mestere, mintha a történet csak – amúgy érdekes – pillér lenne, amelyre az atmoszféra támaszkodhat, hogy onnan lengje be a mű egészét, és ragadja magával az olvasót. Az összes érzékünkre szükségünk van, hisz a színek mind a szürke tónusaiban mozognak, minden füstös a Lucky Strike cigarettától és a romok porától, hangos a lövésektől.

A rendszerváltás környékén született generációnak ezt hálásan kell fogadnia, hiszen a huszadik század történelme az iskolában tanított politikatörténetből nem fogható fel maradéktalanul, és belőlünk hiányzik a megértés legfontosabb kulcsa: a megélés. A könyv főhőse, Gordon Zsigmond újságíró, aki a regény idejére kilenc éve már disszidensként él – az amúgy szintén szemléletesen ábrázolt – Bécsben, könnyen fogyasztható módon éli meg számunkra a meg nem éltet, méghozzá azt a kardinális eseményt, amely még mindig nem konszenzusos az utókor számára: 1956 októberének és novemberének történéseit. Ebből kifolyólag nem vállalja magára azt a feladatot, hogy történelmi igazságokat fogalmazzon meg, de nem is lesz a forradalomból egy ízléstelenül előcibált retro kerettörténet. Hisz a noir eleve nem is lehet habkönnyű. Halál, bátorság, gyávaság, bajtársiasság, árulás és morális dilemmák kísérik az öregedő, de az évekkel nem gyengülő nyomozót, miközben az végighalad a forradalom kulcsfontosságú helyszínein, hogy megtalálja a gyilkossági ügybe keveredett, de évek óta nem látott nevelt lányát a káosz legmélyebb közepén.

A szerző nem értelmezi az utókor mindentudásával a forradalmat, és ez köszönetre méltó. Azzal a kétséggel kísérjük végig a történéseket, hogy magunk sem tudjuk, mi lesz a következő lépés, nem értjük ki lő kire és miért, nem tudjuk, kiben bízhatunk, nem tudjuk, hihetünk-e a győzelemnek – mintha valójában az események részesei lennénk. Áthaladunk ÁVH-sok felkoncolásán, a Rádió ostromán, a Köztársaság téri tűzsoron, járunk kórházakban, látunk sebesültek mellett lelőtt orvosokat, menekülünk a Szabad Nép szerkesztőségéből, látunk mindenre elszánt tudósítót, de a fejetlenség közepén olyan jelentéktelen emberi gesztusokat is találunk, mint a presszóban ingyen adott kávé a fizetésre képteleneknek. Ezt az összetett és érthetetlen világot ábrázolja: a városon belül mintha több egymástól független város létezne, amelyek bizonyos pontjait nem éri el a forradalom. Kondor nagy keresztet vesz a vállára azzal, hogy ehhez kapcsolódóan a budapesti (és bécsi) társadalom legtöbb rétegét igyekszik bemutatni és érinteni – kitérve még az újságírói etika több oldalára is. Ez a törekvés dicséretes, ugyanakkor nem maradéktalanul teljesíthető.

Kondor maga adja kezünkbe a történet kulcsát: „Örök kérdés, hogy miként lehet írni a pokolról.” Az, hogy kiragadott fényképek soraként tekintsünk a történelemre, ennek egy módja, amely lehet ugyan megtévesztő, és nem ér fel a tanúk emlékezetével, ám a feladata csak annyi, hogy hiteles atmoszférát teremtsen. Olyan ez, mintha az ember egy (rém)álomba csöppenne, majd riadna fel belőle. Nem hiszünk el mindent, amit láttunk, de az álomban tapasztalt érzés ébren is megmarad bennünk.

A kép forrása: http://www.agavekonyvek.hu