Itt tanul nálunk az ELTE-n, ráadásul film szakon. Alig 27, de háta mögött tud már két kisfilmet, legutóbbit most mutatták be A Strange Kind of Love címen. És rengeteg cukorral issza a kávét. Csak hogy a legfontosabbakat említsük… Interjú Varsics Péterrel.
Honnan jött, hogy filmmel akarsz foglalkozni? Belecsöppentél, és így alakult, vagy egy gyerekkori álom?
Már három éves koromban eldöntöttem, hogy filmmel akarok foglalkozni. Persze régész, futballedző, szuperhős is akartam lenni. Aztán volt egy balesetem még 12 éves koromban a szememmel, akkor nagyon sok időt töltöttem kórházban. Ekkor rájöttem, hiába vagyok jó matekból, fizikából, nem az érdekel. Újra aktívabban előjött a filmes érdeklődés, mindent összeszedtem videotékákból, belógtam mozikba, néha a korhatáros filmekre is. Mivel Németországban születtem, a nyelvtudással nem volt gond, így a német adókon be tudtam pótolni a klasszikusokat. Világossá vált, hogy valami filmhez kötődőt akarok csinálni. Maga a készítés érdekelt, a folyamat, a film egésze, így a rendezés volt a legkézenfekvőbb. A forgatókönyvírás is felmerült, de rájöttem, írni annyira nem szeretek. Azt akartam, hogy ha van egy jó alapanyag, abból kiindulva elmesélhessek egy gondolatot. Olyat, ami valahogy tükröz engem, és közben érdekelheti az embereket is.
Ezek szerint tudatosan készültél a filmes szakmára? Ezért az ELTE film szak is?
Ez érdekes, mert hiába hangzik jól a filmezés, nem nagyon tudtam beadni a szüleimnek, úgyhogy matek szakra kerültem középiskolába. Hetente 7-9 órát matekoztam. Természetesen semmi értelme nem volt, mert nem akartam ezzel foglalkozni. Végül ezt a tanárral is közöltem, így lett időm, mert órán foglalkozhattam más dolgokkal. Akkor a grafika is érdekelt – ebből annyi megmaradt, hogy most például storyboardokat rajzoltam a filmhez. A továbbtanulásra pedig két opció adódott: a Filmművészeti és az ELTE. A Filmmű nem jött össze, a pontrendszer miatt elsőre az ELTE sem. Így rögtön gyakorlatra mentem, és a magyar televízióhoz kerültem. Ott voltam egy évig, ami nem mondom, hogy a legnagyobb élményem volt, inkább kiábrándultam a köztévés közegből. De megerősödött bennem, hogy a játékfilm vonz. Utána jött az ELTE.
Sokan mondják, hogy itt túl elméleti a képzés… Szükséges az egyetemi filmes képzés, hogy rendező legyél?
A gyakorlathoz, ha az ember valamilyen gyártási területen van, nem feltétlen szükséges. De előnyt jelent, ha átlátod a folyamatot, tudod a film hátterét. Másképp értékelsz. Ha konkrétan kreatív alkotó az ember – forgatókönyvet ír, rendez, operatőr, stb. – akkor csak jó, ha van egy nagyobb távlati képe arról, hogy mi van a film világában.
Hogyan indult a mostani filmed? Honnan jött a történet? Mennyire dolgoztad bele a saját élményeidet?
A sztori Wostry Feri sajátja, őt még a sokkmagazin.hu-s időkből ismertem. Az előző filmen is együtt dolgoztunk, ezzel az ötlettel pedig épp megelőzött. A központi dolog az, hogy a főszereplő lány miért vakul meg. Ez az egy, ami nincs egyenesen kimondva a filmben: hogy fizikai vagy pszichés a vakság eredete. A lényeg, hogy ennek ellenére fest, alkot. A másik oldal, hogy a történet egy kapcsolat kialakulásáról is szól: arról, hogy ott miként tudja az ember feltárni, lezárni a múltat. Ez ugyanis szükséges ahhoz, hogy az ember működjön egy kapcsolatban. Ha nem tudod valamennyire feltárni magad, akkor nincs tovább. Kell ez a lépés, mégha fáj is, mégha szörnyű is a történet. Ha ez a bizalmi alap megvan, akkor az csak megerősíti a dolgokat… Alapvetően nagyon zárkózott ember vagyok, viszont nekem is vannak sötét foltok a múltamban, olyasmik, amik velem történtek. Gátlások, feloldódások, ezekből való továbblépés – ezekről beszél a film. Így aztán valamennyi magamból is került a filmbe…
http://www.youtube.com/watch?v=rXRxACIcI3s
Emellett a film közös produktum is, nem? Mennyire nehéz ezt megvalósítani? Hiszen mindenki más részfolyamaton dolgozik. Egyéni művészi feladatok vannak – hogyan áll össze ez azzá a képpé, amit te elképzeltél?
Úgy gondolom, nem mindent magadnak kell csinálni, hanem meg kell találni a megfelelő embereket. Ez a filmnél maximálisan így van: a sminkestől kezdve az operatőrön át a füstgépkezelőig. Mindenkinek nagyon fontos a szerepe. Induljunk ki abból, hogy megvan már a forgatókönyv, ez az ideális kép, a száz százalék, amit látok. Onnan jön a beszélgetés minden részlegen, mindenki elmondja a véleményét, és jönnek a kompromisszumok. Akkor még bízunk benne, hogy 90%-ban talán sikerülhet. Aztán jön a forgatási nap, ilyenkor úgy gondolja az ember, hogy 50 %-át sem csináltuk meg annak, amit szerettünk volna. Amikor az ember megnézi a nyersanyagot, akkor még inkább le van lombozódva. De a vágás során megfordul a történet. Kontextusba helyezve rájössz, hogy amit kigondoltál, nem is olyan rossz. A végeredmény jelen esetben 60-70%-a annak, amit elképzeltem.
Mik a visszajelzések és mi a következő lépés? Dolgozol már új projekten?
Felkészültem, hogy a film meg fogja osztani a nézőket. Határon mozog, hiszen előadásmódban már a nyugati stílust képviseli, nem a szürke magyar művészfilmes vonalat. A történet viszont szerzői filmes attitűdöt tükröz. De nem lehetetlen ezt ötvözni, számtalan példa van erre. A jövőre nézve van egy kisjátékfilm és egy nagyjátékfilm terv. Mindkettővel szeretnék pályázni, producereknek megmutatni, de ez még kialakulóban van, év vége felé kezdek vele foglalkozni. Most a jelenlegi kisfilm utóélete a fontos. Ha minden jól megy, úgy néz ki, találtunk forgalmazót is, és a fesztiváloztatás is folyamatban. A következő nagy filmötlet központi szerepe, hogy mi történik, ha nyugati környezetbe kikerül valaki, és visszajön. Velem is megtörtént, mert Németországban nőttem fel. Érdekes, milyen kontrasztok vannak, milyen gondolkodásbeli különbségek. Ez ma nagyon aktuális kérdés. Mi lesz ezzel a generációval, aki kimegy? Mi lesz, ha visszatérnek? Mivel találkoznak? Látunk-e fejlődést?
Te hogyan élted meg?
Hétévesen jöttem vissza, még kicsi voltam. Eleve abban nőttem fel, hogy mindenkit tegez az ember, egyszerűen máshogy működik az iskola, a bejárás. Ezek apró dolgok. De más az értékrend. Itt számít az, milyen ruhában jársz be, honnan jöttél. Fontosabbak a materiális dolgok. Kint van egy általánosan erős középréteg, akinek megvan mindene, jól élnek. Ez a réteg itt hiányzik. Ha itt valami jó, az irigyelve van és furcsán kezelik. Ez az, amit nehéz feldolgozni annak, aki ideérkezik. Ezt az irigylést.
Ehhez képest nem egy irigységtől és szakmai féltékenységtől mentes szakmát választottál, sőt…
Igen, a magyar tévénél pont ez volt. Kevés olyan ember volt, aki örült annak, hogy valaki alkotni akar, jót csinál. Ráadásul teljesen kívülről érkezni nehéz. Nekem senkim nem volt a filmvilágban. A magyar tévében kerültem Molnár Györgyhöz. Ő volt az a tanárom, aki látta rajtam, hogy komolyan gondolom, lelkes vagyok és némi közöm is van hozzá. Mindig megerősített. De volt olyan is, aki azt mondta, hogy inkább bele se kezdjek, semmi értelme itthon. Ha komoly szakmabeli emberektől hallod ezt, az nem a legbátorítóbb dolog. Szóval nem egyszerű itthon a helyzet.
[bquote]”Nem szabad elfelejteni, hogy a film alapvetően ipar. De nem kérdés az sem, hogy egyben a legszebb és legösszetettebb művészeti ág.”[/bquote]
Tehát bolond, aki filmrendező lesz a mai Magyarországon?
Bolond az, aki itthon rendező lesz, mert a filmezés az a művészeti ág, amely leginkább függ a pénztől. Itthon limitáltak a lehetőségek. Ráadásul most megváltozott a pályázati folyamat, most leginkább a nagy filmalap van. Meglátjuk, hogyan fog működni. Én nagyon bízom benne, hogy a fiatal filmeseknek most komolyabb lehetőségeket adnak. Teljes átalakítás alatt van a rendszer, senki nem tud semmit. Viszont ha valaki ezzel komolyan akar foglalkozni, érdemes külföldi gyakorlatot keresni. Persze vannak területek a filmkészítésen belül, amivel el lehet boldogulni itt is, de itthon csak nagyon elvetemült figura filmezzen.
Te is ilyen elvetemült figura vagy ezek szerint? Vagy tervezed, hogy külföldre mész?
Én még elvetemültebb vagyok, mert itthon csinálom, és egyelőre maradok is. Szerencsém van, végigvittem a kisfilmet, munkám is lett ezen a területen, tehát van kilátásom arra, hogy az elkövetkező egy-másfél évben mi lesz velem itthon szakmailag. Az, hogy utána nem megyek ki, azt semmi nem garantálja. Pedig azt is tudom, hogy itthon talán könnyebben jut az ember nagy lehetőséghez, akár nagyjátékfilm forgatásához. Külföldön sem egyszerű a helyzet. Végig kell járni a szamárlétrát, ami akár egy hosszabb folyamat is lehet. Más kérdés, hogy addig ott nem éhezel, mint itthon.
A mostani filmes helyzetet tekintve, ha jól látom, kétféle vélemény van: van, aki örül Andy Vajnának és a pénzközpontú filmezésnek, más a filmművészet halálát siratja. Mit gondolsz, mi lesz?
Az igazság a két vélemény között lenne valahol. Nem szabad elfelejteni, hogy a film alapvetően ipar. De nem kérdés az sem, hogy egyben a legszebb és legösszetettebb művészeti ág. Nagyon költséges műfaj. Ha csak művészetet csinálunk, az kevés. Jó, ha van ipar: pénzt generál, munkát, és abból csak jobb művészet fejlődik. Nehéz ügy ez, hiszen kicsi a piac, így alapvetően nem lehet kitermelni komolyabb költségvetéseket, de ettől még törekedni kellene arra, hogy valamennyi pénz visszaáramoljon a gyártásba. Szerintem ki tud alakulni egy egészséges arány. Legyenek olyan magyar filmek is, amit sokan néznek. Ez nagyon hiányzik. Szinte csak egyetlenegy műfaj van: a vígjáték és változatai, de ezek sokszor igénytelenek. Ezt is lehetne jól csinálni, de nem ez a tapasztalat. Ha jól csinálnánk, talán nem pártolnának el a nézők. Emellett nem készülnek tiszta műfaji filmek: akciófilmek, horrorfilmek, fantasy, scifi – nyilván pénzügyi okokból. De thrillerek, krimik sincsenek, csak nagyon ritkán csusszan ki egy-egy a rendszerből. Közben törekedni kell arra is, hogy legyenek rétegközönségnek szóló, fajsúlyos filmek, amikben megvan a lehetőség, hogy nemzetközi téren tudják képviselni Magyarországot. A lényeg az, hogy jó filmek készüljenek, és bevonzzuk vagy „visszavonzzuk” az embereket a mozikba.
Egy interjúban említetted, hogy minden rendezőnek van egy nagy „álomfilmje”, amit meg akar valósítani. Neked mi ez?
A kisebbik vagy a nagyobbik nagy álom? Ha lehetünk elszállósak: itthon nagyon szívesen csinálnék egy Szigeti veszedelmet, egy nagyszabású mozit. Olyat, ami igényesen elkészülhet, abszolút nyugati színvonalon, persze fenntartva a történelmi hitelességet. Ez egy régi passzióm, de nem tudom, mennyire reális egy ilyen méretű film itthon akárkinek a kezében az elkövetkezendő öt-hat évben. De nem bánnám, ha ez a történet bekövetkezne az életemben.
Fotó: Müller András
