Robert Mapplethorpe-kiállítás a Ludwig Múzeumban.
Gondoltam valamire. Vagy sokkal inkább valakire. Ez a valami/valaki meglehetősen összetett jelenség, ami/aki három, egymáshoz a legkevésbé sem kapcsolódó elemmel tökéletesen megragadható. S/M, tulipánok és antik szobrok, illetve ezek kölcsönhatásai a világ legjelentősebb múzeumainak falai között. A jelenség nem lehet más, mint a 20. századi fotóművészet egyik legradikálisabb fordulata, melynek képviselője minden kétséget kizáróan az a Robert Mapplethorpe, akinek életmű-kiállítása jelenleg a Ludwig Múzeumban borzolja a kedélyeket.
A Mapplethorpe-diskurzushoz való csatlakozás már-már megköveteli, hogy az ember hébe-hóba dobálózzon a szexuális forradalom, a homoszexualitás, a botránykeltés, a pornográfia és az AIDS mint ezek manifesztációjának fogalmával – és a ’80-as évek New York-i művészvilágának egyik leghírhedtebb tagjaként elhíresült fotós nem igazán könnyíti meg, hogy a laikus befogadó első pillantásra túllendüljön ezeken a rögzített beszédmódokon. Pedig – legalább egy rövid időre – érdemes félretenni a hétköznapi előítéleteket (legyen azok gyakrabban negatívak, ritkábban pozitívak), és, akármennyire is magáért beszélnek a fotók, igyekezzünk az albumokból már jól ismert péniszek mögé látni.
Mármint nem (csak) szó szerint. Ha mégis így tennénk, akkor is könnyen találnánk böngésznivalót. Mapplethorpe ugyanis a maximalizmus soha el nem évülő iskolájának tagja, képei az árnyékok legutolsó vetületéig megkomponáltak, így biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen felesleges négyzetcentiméter sincs a leginkább esetlegesnek tűnő fotókon sem. Azonban még ennél is izgalmasabb figyelmet szentelni életművének legkülönbözőbb pontjairól válogatott, a legliberálisabb szellemek számára is problematikus témaválasztásainak.
Találkozunk tehát felöltözött nőkkel (ide sorolható pl. Mapplethorpe első élettársáról, Patti Smithről készített fotósorozata), meztelen nőkkel (a világ első body builderével, Lisa Lyonnal a főszerepben), meztelen férfiakkal, illetve ezeknek a meztelen férfiaknak egy bizonyos, itt-ott kikandikáló, vagy egyenesen a befogadó arcába tolt, testrészével. Ezek a fotósorozatok mind-mind megérdemelnének egy misét, ám végső soron, ilyen-olyan érveléssel, legitimálhatóak. Ami azonban morálisan meglehetősen nehezen (sőt, leginkább sehogyan sem) alátámasztható, az a meztelen gyerekekről készített képek léte.
Művészet és moralitás kérdése régóta foglalkoztatja a művészetelmélettel foglalkozókat, de a posztmodernitás égisze alatt a kettőnek együtt nem igen terem babér – így Mapplethorpe képeit is nonszensz lenne morális szempontból elemezni (de legalábbis meglehetősen terméketlen és unalmas). Mégis, a legelvetemültebb kiállítás-látogató sem tud egy kis szemöldökrángatás nélkül tekinteni azokra a képekre, melyek olyan korú gyerekeket ábrázolnak, akiknek esetében, ha az alanyok bele is egyeztek abba, hogy lefotózzák őket ruhátlanul, az egyezség nem tekinthető teljes mértékben átgondoltnak, és így érvényesnek sem. (Mi sem szeretjük a gyerekkori fotóalbum azon darabjait, mikor szüleink meztelenül sétáltattak bennünket a strandon – ez a kellemetlen érzés valószínűleg exponenciális mértékben növekedne, ha ezek a kínos fotók több millió ember számára lennének elérhetőek kiállítási keretek között…)
Akkor mégis mi teszi indokolttá ezek kiállítását? Arthur C. Danto, jelentős művészetkritikus Mapplethorpe-ról írott monográfiájában hosszan kitér a problémára, s fejtegetései során arra jut, hogy a művész képein olyan mértékben esztétizálódnak át a megjelenített objektumok (!), hogy egyszerűen nem lehet őket morálisan megítélni – ezáltal olyasmire tekintünk esztétikumként, ami a hétköznapokban a legkevésbé sem számít annak. Ezzel az érveléssel pedig nemcsak a gyerekek képeit, de a kiállítótér minden más elemét is legitimálni tudja a szerző – s így kerülhet egymás mellé teljes harmóniában a tulipán, a nadrágból kikandikáló néger fallosz, az antik szobor képe és a nőnek öltözött Robert Mapplethorpe portréja.
Polgárpukkasztó voltuk mellett érdemes arra is odafigyelni, hogy a kiállításon szereplő képek mennyire hihetetlenül intelligensek, reflektálnak mind előre, mind pedig hátra, s időnként parafrázisként is megragadhatóak. Így például a már említett nőnek öltözött portré láttán nem tudunk nem Duchamp-ra asszociálni, míg többek között a Lisa Lyonról készített fotósorozat felhívja a figyelmet egy meglehetősen kortárs problémára, az identitás kérdésére – a képeken szereplő nő hiába gyönyörű, nem tudunk eltekinteni a ténytől, hogy a testépítés következtében szálkás izmaival néhol igencsak férfias hatást kelt; már-már androgün. Ahogy György Péter, esztéta rendhagyó tárlatvezetésén is kiemelte, ezek a jelenségek az identitás, elsősorban pedig a nemről való tudatos döntés képességét hangsúlyozzák.
Az első nagy budapesti Mapplethorpe-kiállítás a több mint kétszáz kiállított képpel a művész egész életművét lefedi, a korai polaroidfotókkal kezdve, a sok botrányt kavaró, pornográfiával vádolt képeken át egészen a művész 1989-es halála előtt készített szoborábrázolásokig, melyek szeptember 30-ig megtekinthetőek a Ludwig Múzeumban.
A képek forrása: http://www.ludwigmuseum.hu/
