A természetfilmek több, jól definiálható csoportba oszthatók aszerint, hogy milyen szinten terhelik a lelkiismeretünket a bolygó iránt érzett felelősséggel.
Egyes rendezők egyenesen azt tűzik ki célul, hogy a film megnézése után fél órával kiugorjunk az erkélyről parazita mivoltunk feletti elkeseredésünkben. Végül azonban csak annyi történik, hogy a szerencsétlen energiapazarló, aki betévedt a moziba, bizony a büdös életben többet nem néz természetfilmet. Ez a fajta erőszakos felelősségosztogató hozzáállás már a múlté.
Mi a különbség aközött, ha valaki egy bevásárló központban lesz rosszul, vagy egy családi ebéden? Az, hogy a bevásárlóközpontban sokkal nagyobb valószínűséggel marad segítség nélkül az illető, az egy főre eső felelősség ugyanis annál kisebb, minél több résztvevője van az adott szituációnak. Ismerjük ugyanezt abban az aspektusban is, amikor egy 100 fős teremből senki nem válaszol meg egy egyszerű kérdést, mondván: valaki majd csak jelentkezik.
Ambivalens hatással érvényesül ez akkor, amikor azzal győzködnek bennünket: 6 milliárdnyian vagyunk, ha mindenki szelektíven gyűjtene… és már le is vontuk az egyszerű következtetést: ha csupán hatmilliárdodnyi részben vagyunk felelősek az egészért, akkor 1. tök mindegy, mit csinálunk, nem lesz számottevő változás, 2. biztos van pár gazfickó, aki jóval sarasabb nálunk. Ez a fajta érvelés így pont az ellenkezőjét váltja ki annak, amit elérni szeretne.
Vannak azonban olyan rendezők, akik tanultak ennek a taktikának a kudarcaiból, és egy másfajta perspektívát helyeztek előtérbe. Egyrészt elkezdték a felelősséget arányaiban megosztani: így azok a cégek, melyek például a túltermeléssel súlyosan károsítják a környezetet, már nem bújhattak el többé. Ugyanakkor az átlagember is fellélegezhetett az évek óta tartó nyomás után: végre úgy érezte, nem csak ő a ludas.
A helyzet ugyanis a következő: senki nem fog felelősséget érezni csak azért, mert azt mondják neki. Ahhoz, hogy felelősséget vállaljunk valami iránt, először érzelmi kötődést kell kialakítanunk, ebből következően aggódni fogunk az adott dolog állapotáért, majd fel- és elismerjük saját lehetőségeinket és felelősségünket az üggyel kapcsolatban. Ezért nem érnek célt a régi stílusú, lelkiismeretfurdalást keltő természetfilmek (hiszen folyton az ösztönös felelősséghárításba ütköznek), és ezért érnek el hihetetlen sikereket azok, melyek célja, hogy megszerettessék velünk a természetet.
Ilyen például Jacques Perrin alkotása, a Vándormadarak, amelyet tátott szájjal nézünk végig, közben pedig mintha madárháton ülnénk, vagy A pingvinek vándorlása című szintén francia, Oscar-díjat nyert film. Ha valami, hát ezek a filmek segítenek kialakítani az érzelmi kötődést bolygónkkal és annak élőlényeivel kapcsolatban, amely valójában az első lépés a tudatos, szereteten, és nem külső nyomáson alapuló környezetvédelem felé.
Szép Ági
