Szellemidézés a PIM-ben

Ön nemrégiben a Petőfi Irodalmi Múzeumnak ajándékozta édesapja Somlyó György illetve nagyapja Somlyó Zoltán hagyatékát. Hogyan jutott erre az elhatározásra?

Ennek voltak előzményei, ugyanis az édesapám már életében felvette a kapcsolatot a múzeummal és kötött velük egy letéti szerződést, melynek értelmében általa kiválogatott fényképek, levelek illetve kéziratok kerültek a PIM tulajdonába, illetve az otthonában rendszerezve tárolt további anyagokat, amelyeket életében nem szándékozott a múzeumnak adni. Ezek többnyire személyes levelezések, fényképek, amelyektől – érthető módon – amíg élt, nem akart megválni. Bennem egy pillanatig fel sem merült, hogy a hagyatékból ezeket a személyes dolgokat ne adjam oda, hiszen itt többek között szó van például Kosztolányi vagy Füst Milán levelekről és családi fotókról is. Persze két oldala van ennek a dolognak, hiszen ezek a dokumentumok mégis csak édesapám és nagyapám személyes dolgai, azonban vétek lenne ilyen irodalomtörténeti anyagokat a fiókom mélyén őrizgetni.

Tehát csak olyasmit adott oda, amit az édesapja már eleve előkészített?

Nem egészen. Amikor átnéztem a hagyatékot, találtam számos olyan dokumentumot, naplójegyzeteket, noteszeket, leveleket, amelyekről nem tudom biztosan, hogy azért hagyta ki a letétbe helyezett hagyatékból, mert nem akarta őket nyilvánosságra hozni, vagy csak egyszerűen elfeledkezett róluk. Természetesen szándékomban áll ezekből az anyagokból is ajándékozni a PIM-nek, előtte azonban alaposan át kell néznem ezeket a kéziratokat, és közben bele kell helyezkednem édesapám egykori akaratába, majd ennek fényében meghozni a helyes döntést, miszerint akarná-e, hogy ezek az emlékek is egy közgyűjteménybe kerüljenek, vagy sem.

Ez az egyik leggazdagabb írói hagyaték a PIM-ben. Milyen tételekből áll pontosan ez az anyag? Ha jól tudom, nem csak kéziratok szerepelnek benne.

Valóban, nem csak kéziratokat tartalmaz a hagyaték, hanem tárgyakat is. Ezek között megtalálható több édesapámat ábrázoló grafika, egy festmény, egy szobor és egy érem is, továbbá egy ceruzatartó, több mint száz számára dedikált könyv illetve több száz fénykép és saját gyermekkori rajzfüzete is. A kéziratok között, a számos értékes levél mellett, a hagyatékban vannak regények, tanulmányok, versfordítások és jegyzetfüzetek is, amelyekbe vázlatokat, verseket, gondolatokat jegyzett fel.

[bquote]”Azonban nem gondoltam soha az irodalmi családomat különösnek, hiszen mindegy gyerek azt a családi adottságot tartja normálisnak, amely a sajátja, ezért aztán nekem természetes volt, hogy költő az apám és a nagyapám is az volt és számos írót személyesen ismerek.”[/bquote]

Melyik az a dokumentum vagy tárgy, amelyhez meghatározó élményt, emléket tud kapcsolni?

Kamasz voltam, amikor megjelent édesapámnak egy háromkötetes életmű válogatása az ötvenedik születésnapjára. Ezek verseket, tanulmányokat és versfordításokat tartalmaznak, azonban az egyik kötetben a versek mellett ifjúkori naplójegyzetek is vannak, amelyek nem a hagyományos értelemben vett naplóbejegyzések, tehát nem életesemények kronologikus közléséről van itt szó, hanem olyan feljegyzésekről, amelyek elsősorban egy pályája kezdetén álló költő gondolkodásába kínálnak betekintést. Ezeket a feljegyzéseket annak idején hallatlan izgalommal olvastam, egyrészt teoretikus jellegük miatt, másrészt mert körülbelül annyi idősen vettem kezembe ezt a könyvet, amennyi édesapám volt, amikor ezeket írta, és számomra elképesztő élmény volt szembesülni a velem „egykorú” apám személyével, gondolataival. Ennek a kötetnek a kézirata még nincs a hagyatékban, hiszen nem rég találtam meg és ez a dokumentum különösen fontos számomra érzelmileg, ráadásul most, felnőtt fejjel is érdekes élmény volt újra elolvasni az ismerős sorokat, édesapám régről ismert kézírásával. Tehát ehhez a kézirathoz fűz most a legerősebb érzelmi szál és még nem állok készen arra, hogy ettől megváljak, de azt tervezem, hogy a későbbiekben majd ezt is a múzeumnak ajándékozom.

Irodalomtörténeti szempontból mit tart a legértékesebbnek a hagyatékban?

Mindenekelőtt azokat a levelezéseket, amelyeket édesapám világnagyságokkal folytatott, például Nerudával vagy Octavio Paz-al. De a magyar irodalom kiemelkedő nevei közül is előfordul pár, hiszen apám levelezett Füst Milánnal, illetve a hagyatékban megtalálható néhány ifjúkori verse Babits széljegyzeteivel.

Milyen érzés volt egy ilyen, úgymond duplán erős irodalmi háttérrel rendelkező családban felnőni?

Nehéz erre válaszolni, mert én ténylegesen nem ebben a légkörben éltem, hiszen a szüleim olyan korán elváltak, hogy nincsenek emlékeim arról, hogy ők együtt élnének. Én az édesanyám mellett nőttem fel és heti rendszerességgel találkoztam édesapámmal. Azonban nem gondoltam soha az irodalmi családomat különösnek, hiszen mindegy gyerek azt a családi adottságot tartja normálisnak, amely a sajátja, ezért aztán nekem természetes volt, hogy költő az apám és a nagyapám is az volt és számos írót személyesen ismerek. Inkább az volt a furcsa, hogy másnak nem természetesen adott egy írói légkör, illetve az, hogy másoknál nincs könyvekkel tapétázva a fal. Ami a nagyapámat illeti, ő húsz évvel az én születésem előtt halt meg. Róla egyrészt a művein illetve édesapám által elmesélt történeteken keresztül kaptam valamilyen képet, de ezt nem nevezném reálisnak vagy komplexnek, mert az apám szülei is korán elváltak, tehát ő sem élt együtt a költő apjával. A történetet még az is bonyolítja, hogy őt tíz éves koráig a nagyszülei nevelték, egy kifejezetten nem irodalmi miliőben, illetve tizenhét éves volt, amikor az apja, az én nagyapám, Somlyó Zoltán meghalt.

Kevesen tudják, hogy az Ön nagyapja első generációs Nyugatos költő volt.

A Nyugattal vigyázzunk, mert ő nem publikált annyit oda, amennyitől bátran azt lehetne mondani, hogy a Nyugat egyik költője volt. Számos híres íróval és költővel állt szoros barátságban – ezt a leveleken kívül például Kosztolányi Esti Kornéljának ötödik fejezetében is nyomon lehet követni, amelyben a nagyapám Sárkány néven szerepel, de irodalmi szempontból mégsem tartozott közéjük. Babits nem igazán kedvelte őt ingadozó teljesítménye miatt. Ebből kifolyólag olyan tehetségnek tartotta őt, aki nem fejlődött ki jól, aki nem lépett túl egy bizonyos szinten. Szomorú, sőt lelkiismeret-furdalástól sem mentes tény volt ez mindig is apám számára, aki rajongott Babitsért, s eközben kissé apja elleni árulásnak érezte ezt a rajongást.

Ön először biológiát tanult az ELTE-n, majd csak utána jött az esztétika. Az édesapja terelte Önt valamilyen irányba a pályaválasztás szempontjából?

Tulajdonképpen nem, azonban amikor én egész kicsi koromban rajongva érdeklődtem minden fajta élőlény iránt, ő csodálattal vegyes borzadállyal figyelte. Egy kicsit finnyás természet volt, ha például ebéd előtt látott a konyhában egy szelet nyers húst, aznap nem evett sült húst, pedig nagyon szerette, csak a két állapot közti összefüggést nem tudta „megemészteni”. Így aztán érthető módon taszította a látvány, amikor én négyéves koromban elkértem nagyanyámtól a levágott csirke fejét, hogy szétszedjem és tüzetesen megvizsgáljam azt belülről. Írói ambíciókat nem igazán éreztem vagy mertem érezni magamban, apám pedig akkoriban nagyon gyanakodva nézte a bölcsészkarokon folyó képzést, ezért nagyon örült annak, hogy engem a biológia ennyire érdekel – ifjúkori természettudományos nosztalgiáit élte benne újra. Az egyetem alatt aztán rájöttem, hogy mégse lenne belőlem jó biológus, és inkább elvégeztem az esztétikát, ahol mai napig tanítok.

Fotó: Kelemen Ádám