Nem én választottam az irodalmat – Ángeles Caso

Idén ünnepli alapításának 25. évfordulóját a Bill Clinton által az elme Woodstockjának nevezett Hay Festival, amely egy kis wales-i faluból indulva, mára a világ egyik legrangosabb irodalmi és művészeti fesztiváljává vált.

Öt kontinens 15 városa – köztük Nairobi, Torontó, Bogota, Belfast és Isztambul – után idén végre Budapestre is megérkezett a jeles esemény, amelynek keretében a Petőfi Irodalmi Múzeumba látogató közönség neves külföldi és magyar művészekkel hallhatott beszélgetéseket, a zenei élményről pedig a május 4-én a Petőfi Csarnokban koncertező Bob Geldof gondoskodott.

A fesztivál második napján, május 5-én a Károlyi-palota nagyterme előtti hamisítatlan mediterrán zsibongás és egy-két elcsípett spanyol szó jelezte az arra járónak, hogy a következő beszélgetés nem egy visszafogott, skandináv íróval fog lezajlani. Ángeles Caso, a spanyol műfordító, író- és újságírónő gondolataira a magyar közönség is kíváncsi volt, annál is inkább, mert Casóban a mi Sissi királynőnk életrajzíróját is tisztelhetjük. De miért is választotta őt naplóregénye főszereplőjéül?

Talán senkit nem lep meg, ha azt mondom, Romy Schneider világhírű Sissi-filmje volt az elsődleges inspiráció. A témába beleásva magát Caso azonban rájött, hogy Erzsébet több volt egy szokásos, gyönyörű ruhákat hordó, kifinomult és elegáns hercegnőnél: egy rendkívül érdekes, szabadságszerető, erős személyiség, akinek megismerésére és megértésére a spanyol írónő még Gödöllőre is többször ellátogatott. Caso egyébként is szereti a kihívásokat: szándékosan nem életrajzot írt, vállalta a naplóforma nehézségeit. És ha már a nehézségeknél tartunk, az sem mellékes, hogy németül is megtanult, csak hogy Sissi – egyébként szintén különleges és kevésbé ismert – verseit eredeti nyelven olvashassa.

[bquote]”Nem, egy nő általában – ahogy Caso is – nagy zajban ír, pláne, ha mediterrán családot igazgat: üvölt a tévé, kiabálnak a családtagok, sikít a gyerek. És közben regények születnek.”[/bquote]

A beszélgetés során bepillantást nyerhettünk a regények alkotási folyamatába is, hiszen Caso magától értetődő természetességgel ecsetelte a férfi-, illetve a női írók munkamódszere között többnyire fennálló különbségeket. És valóban, belegondolt-e már valaki, hogy ha a regényíró történetesen családanya és feleség is, nem teheti meg, hogy reggel bezárkózik a dolgozószobájába, és csak este dugja ki az orrát egy finom vacsora reményében? Nem, egy nő általában – ahogy Caso is – nagy zajban ír, pláne, ha mediterrán családot igazgat: üvölt a tévé, kiabálnak a családtagok, sikít a gyerek. És közben regények születnek.

Regény a spanyol polgárháború nőiről, akiknek hősiességét ezidáig senki nem mutatta fel, noha otthon maradva, egyedül megküzdve a problémákkal számtalan harcot kellett megvívniuk nekik is. Vagy regény a spanyolországi emigránsok gondjairól és társadalmi megítéléséről, nem függetlenül Caso szintén bevándorló bejárónőjének életútjától.

Ángeles Caso családi körben, édesapja Don Quijote-meséivel szívta magába a történetek szeretetét, és lett az irodalom kiválasztottja. Vallja, hogy nőként joga van női szemszögből bemutatni az élet dolgait, legyünk azonban nők vagy férfiak, a legfontosabb mégis az, hogy nyitott szemmel járjunk a világban, és észrevegyük, hogyan segíthetünk elárvult embertársainkon – akár a mese erejével is.

Fotó forrásahttp://www.flickr.com/photos/juancarlosmartinmartin/4652886029/