Bocskor Bíborka a Megasztár harmadik szériájában tűnt fel, még 2006-ban. A műsornak köszönhetően felfigyelt rá a Magashegyi Underground, melynek azóta is énekesnője. Egyéniségével színesíti a zenekart, amely nemrégiben teltházas koncerteket adott a Művészetek Palotájában.
Milyen volt a Megasztár előtti Bíborka?
Mostanában nagyon sokat gondolkodom azon, hogy az embernek időnként szüksége van arra, hogy visszakeresse a kiindulási pontjait, azt az állapotot, amit még nem befolyásolt ez a világ. Azt azért szeretném kihangsúlyozni, hogy a műsort nem tartom vízválasztónak az életemben, időmérésre persze lehet használni, de ahogy történtek velem a dolgok előtte is, úgy volt ez utána is. Az a Bíborka valamilyen szinten ugyanolyan volt, mint a mostani, persze sok mindenben változtam, de mindig igyekszem lehántani magamról a világ azon dolgait, amiről úgy gondolom, hogy nem tartoznak hozzám. A Megasztár előtt a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemre jártam, de három év után abbahagytam, mert nem tetszett a színház intézményesült rendszere és valami szabadabb, kevésbé korlátolt dologra vágytam. Akkoriban láttam a Farkasok és bárányok című előadást, ami nagy hatással volt rám. Úgy gondoltam, hogy a színészetet talán nem is kell tanulni, csak arra van szükség, hogy az ember az egyszerűséget keresse mindenben és ezáltal ismerje meg a világot. Három év Színművészeti után hazaköltöztem, de rájöttem, hogy nem tudom kiélni az energiáimat, egyfajta ürességet éreztem magamban. Ezért keresni kezdtem a lehetőségeket, és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve egy színész barátommal felköltöztünk Budapestre.
Tehát akkor Te már nem Erdélyből jöttél a műsorba, hanem Budapestről. Mit gondoltál a Megasztárról?
A barátaim biztattak, hogy jelentkezzek a műsorba, én nem is igazán voltam azzal tisztában, mire vállalkozok, mivel egyáltalán nem néztem az előző részeket. Azonban elég hamar kiderült, hogy ez az egész nem az én világom. Egyszerűen csak szerettem énekelni és úgy gondoltam, hogy ez elég…
Nehéz volt megmaradnod annak a Bíborkának, akinek Te gondolod magad és elhatárolódni minden olyan hatástól, ami elferdítette volna ezt a képet?
Nem volt könnyű feladat. Nem tudtam biztosan, hogy kinek a tanácsát fogadjam meg, illetve hallgassak-e egyáltalán másra, vagy egyszerűen csak tegyem azt, amit én helyesnek gondolok. Miután vége lett a műsornak, belehelyezkedtem egy mély, meditatív, önvizsgáló állapotba és nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan kellene az énekléssel foglalkoznom. Aztán megkerestek a fiúk a Magashegyiből és elkezdtünk az elején virtuálisan, majd fizikailag is közösen dolgozni.
Számodra a Magashegyi alkalmas az önmegvalósításra?
Egy zenekarban az egyik legfontosabb dolog az, hogy mindenki belead magából, a saját világából valamit a munkába és ezáltal létrejön egy közös valóság. Úgy érzem, hogy nálunk megvan az az összhang, az a harmónia, amely előre viszi a dolgainkat. Az együttesben mindenkinek megvan a maga feladata és én az enyémben úgy érzem, önmagam lehetek. Ebben az állapotban éppen hogy nem az önmegvalósítás a cél, hanem egy közösségi élmény megteremtése és annak a tudatosítása, hogy a mi-ben benne van az én.
Novemberben felléptetek a MÜPA-ban a Fesztivál Színházban, majd februárban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Úgy tudom, az egyik teltházas is volt. Hogy indult meg ez a kezdeményezés, hogy a Művészetek Palotájában lépjetek fel?
Szerencsére nem csak a novemberi volt teltházas, hanem a februári is, több mint 1200 ember volt kíváncsi ránk és ez nagy ajándék, köszönjük. Amikor bemutattuk az Ezer erdő című nagylemezt, már használtunk vonós kvartettet, fúvósokat és felmerült bennünk az is, hogy jó lenne egy igazi nagy szimfonikus zenekarral csinálni egy nagykoncertet. Jól állt a dalainknak ez a hangszerelés, sikerült őket kiszíneznünk és mélyebbé tennünk. Aztán egyszer csak megtaláltuk a helyszínt: ez lett a MÜPA.
Milyen élmény volt ezeken a komoly színpadokon fellépned?
Pont ettől a komolyságtól tartottam legjobban, mármint attól, hogy ez ne tartsa távol a közönséget a zenekartól és nehogy megakadályozza a közösségi élmény létrejöttét, de úgy érzem, és a visszajelzésekből is az derült ki számomra, hogy sikerült ezt átlépni. Mind a két színpad más és más dimenzió, ahogy minden koncert más és más, egyszeri és megismételhetetlen élmény számunkra is és a befogadó számára is.
[bquote]”Egy zenekarban az egyik legfontosabb dolog az, hogy mindenki belead magából, a saját világából valamit a munkába és ezáltal létrejön egy közös valóság.”[/bquote]
Mennyiben volt más a MÜPA-s közönségetek, mint a megszokott Magashegyis közönség?
Én még nem tartok ott, hogy megszokott Magashegyis közönségről beszéljek, hisz a megszokottnál ők mindenféleképpen érdekesebbek, persze sok ismerős arc jár vissza a koncertekre, ők ott voltak a MÜPA-ban is, azzal a különbséggel, hogy most ülniük kellett, de eljött sok más ember is, mindenféle generációból, és jó volt velük is megismerkedni.
Láthat titeket még a közönség a MÜPA-ban?
Gondolom, majd igen, hisz hangzás tekintetében egy kiváló helyszín. De azért nem szeretnénk leragadni egyfajta hangzásvilágnál, hisz a Magashegyinek sajátja, hogy újra és újra értelmezi önmagát és ehhez folyamatosan keressük az alternatívákat, a gerilla koncertektől a fesztiválokon át a klubkoncertekig és vissza az erdőig.
Van kedvenc helyed, ahol szívesen lépsz fel?
Szeretek különböző klubokban fellépni, de a legkedvesebb helyszín számomra a visegrádi vár melletti erdő, ahol forgattunk egy klippet a Keleti Blokkosokkal, Merényi Dávidékkal, ami később meg is jelent az Ezer erdő című nagylemezünk DVD mellékleteként. Délután ötkor kezdtük neki a zenélésnek, amikor már narancssárga volt az ég. Tüzet is gyújtottunk és szinte szertartásos állapotban zenéltünk különböző hangszereken (glokkenspiel, hang drum, mandolin, ukulele stb.) és annyira beleéltük magunkat, hogy még a szúnyogokat sem zavartuk el, hagytuk, hogy összecsípjenek minket.
A Szigetre is hívnak titeket. Miben más fesztiválokon koncertezni?
Nyáron sűrű a program, a feszített tempó és az utazás miatt nagyon elfáradunk, és amikor ilyen nyúzottan állunk színpadra a fesztiválokon, akkor azt veszem észre, hogy teljesen más korlátaimat ismerem meg, mert a kimerültség miatt kevesebb tudatosság van az előadásban és könnyebben előtérbe kerülnek az ösztönös és őszinte dolgok, és ez jó.
Idén lesz a huszadik Sziget. Tervezed, hogy úgymond magánemberként kimész?
Én mindig eltervezem, hogy kimegyek egy-két koncertre, de aztán nem mindig sikerül, ha kijutok, akkor ritkán tud annyira beszippantani egy koncert, hisz olyan sokan vannak, olyan színesek az emberek, és egy ekkora közösség energiája olyan erős, hogy egy részemet magával ragadja, csak a másik részem tud figyelni a koncertre. De ezzel a részemmel idén meghallgatnám Anna Calvi-t, a Noah and the Wale-t, a Crystal Fighters-t és az XX-et.
A Magashegyin kívül mivel foglalkozol még?
Most készítünk egy hangjátékot az egyik barátommal, melynek címe a Minima-Lista-Iroda-Lom. Ezt a projektet műfaj szerint versutánzó költészetnek neveztük el és ehhez készítünk zenét, majd fel is mondom a szövegeket. Ezen kívül még elkezdtem kísérletezgetni az Etnofaun zenekarban, de ez még olyan friss, hogy félek, letépném a rügyeit, ha elkezdeném meghatározni.
Fotó: Szép Ágnes
