Hogy mi köze a kortárs irodalomnak egy gázálarctáskányi vershez; egy futballsérülésnek Esterházy Péterhez; s hogy mit keres egy magát kissé neurotikusnak tituláló író-költő az osztrák könyvpiacon? Mondanám, hogy mindenre fény derül(t), de ez így nem lenne teljesen igaz. Az azonban biztos, hogy márciusban az Eötvös Collegium vendége Garaczi László volt.
„Az estén Takács Emma olvas fel, és Gyöngyösi Megyer teszi fel kérdéseit” – olvashattuk a beszélgetés facebook eseményének tájékoztató szövegében. Aha, Garaczi meg válaszol és kész, nem? A képlet ennyire azért nem volt egyszerű. Hallottunk ugyan mókás történeteket az egyetemi évekről, az ELTE-re merő véletlenségből betévedt „kisdiák”-ról, akinek gázálarctáskájában verses füzet lapult, s lám, micsoda égi jel, hogy a kortárs irodalom akkori rajongói, s mostani mívelői ippen akkor tartottak valami felolvasóest félét; vagy Esterházy jól célzott rúgásairól, amik aztán hogy, hogy nem, meghozták a barátságot és az atyai jó tanácsokat. A kellemes anekdotázások közepette arra is választ kaptunk, miért nem lett Garacziból filozófus. „Érdekel a filozófia, elolvasom, hat rám, beszüremkedik az írásaimba, de pár hónap múlva már nem tudom rekonstruálni, miről is szólt az adott mű. Ezért nem lettem filozófia tanár, én csupán érdeklődő vagyok.” Hogy akkor mégis miért választotta anno a filozófia szakot az egyetemen? „Mert okos akartam lenni és tudni akartam, mi az igazság.”
Az igazság felgöngyölítése közben azért a verselés játszotta a legnagyobb szerepet – mint azt megtudhattuk –, de a fiatal költőnek korántsem voltak nagy ambíciói. „A bulik végén írtam le a kis verseimet, mikor már mindenki kidőlt, én meg még nem bírtam elaludni. Jó érzés töltött el írás közben, de nem gondoltam, hogy ebből meg is lehet élni.” Aztán tessék, mégis. A ’80-as évek közepétől folyamatosan ontja magából a verses- és elbeszélés-köteteket, újabban pedig a regényeket is, mondhatjuk tehát, hogy jelenleg főállású író. Bár ez az egyszerű beismerés sem ment egykönnyen. „Mikor a harmadik könyvem megjelent, már harminc fölött voltam. Akkor kezdtem beletörődni, hogy na, jó. Én író vagyok.”
A kötelező életrajzi kérdez-felelek után azonban a beszélgetés kissé más irányt vett, a könnyedebb vizekről bonyolultabb és összetettebb problémák felé eveztünk, s a délutáni csevejből mégis csak egy komolyabb diskurzus kerekedett – a filozófia alig érzékelhető, halvány fátylán keresztül láttatva a kortárs irodalom helyzetét. A középpont nélküli posztmodern állapot begyűrűzése a mai magyar irodalomba ugyanúgy nehézséget okoz, mint a fiatal pályakezdő irodalmárok tanácstalansága. Ezért kell Garaczi szerint az idősebb, tapasztaltabb íróknak felkarolni a feltörekvő nemzedéket – ahogyan ezt vele is tették a nagy elődök. Az irigység, a segítőkészség hiánya, a szerepek féltése, vagy akár a kánon labilis megléte (vagy éppen, hogy nem léte) azonban nem könnyíti meg egyik oldal helyzetét sem. A mai magyar irodalomnak emellett azzal a problémával is meg kell küzdenie, amit a legjobban a politikai költészet példájával lehet rekonstruálni: a politika manapság erőteljesen jelen van az irodalomban, ennek azonban csupán egy szeletnek kellene lennie, „ahogy a szerelemnek is csak egy pici részt kellene fenntartani; a költészet ugyanis akkor jó, ha az egész világról szó.”
A fordítás problémája és az adott anyanyelvű adott író, más kultúrában való megjelenése és létezése ugyancsak gátat szab az irodalom terjedésének, mondta Garaczi, majd egy frappáns hasonlattal élve pontot tett a mondat és a beszélgetés végére: „olyan, mintha születne egy gyereked, de nem magyarul beszélne, és csak integetnétek egymásnak.”
A fátyol ellibbent, a délután véget ért, Garaczi nem lett sem szimpatikusabb, sem ellenszenvesebb, talán a kortárs irodalom sem jött hozzánk közelebb, a filozófia szak, vagy a versírás sem ettől a pár órától lesz népszerűbb, mégis kellemes érzéssel hagyta ott az ember az Eötvös Collegium tekintélyt parancsoló falait. Ki tudja, talán a belőlem is lehet még bárki habkönnyű, édeskés érzése miatt…
Fotó: Kelemen Ádám
